Aisa - 1. rész

Fantasy / Novellák (21 katt) B.C. Angyal
  2019.10.27.

Aisa tekintete megpihent a zöldellő lankákon, melyek a sűrű erdőség szélétől lágyan ereszkedtek alá az alant elterülő síkságig. A távolban húzódó, töredezett partszakasz fehér sziklái már csak aprócska barázdáknak tűntek a kékes párába hajló horizonton, a túlnan hullámzó óceán morajlása pedig – ilyen távolságból legalábbis – még a legélesebb fül számára is rejtve maradt.

A lány nagyot sóhajtott, lehunyta fáradt szemét és hátával nekitámaszkodott egy ferdén nőtt, öreg tölgy vastag törzsének. Mélyeket lélegzett és igyekezett ráhangolódni a kéreg alatt áramló életenergia forrón lüktető hullámaira. Egy perc telhetett el csupán, mire a lány bájos arcvonásai kisimultak, feszes lélegzete pedig felszínessé és egyenletesség vált. Kellemes bódultság kerítette hatalmába és tíz perc elteltével már kissé jobban érezte magát.

- Próbálsz elrejtőzni a zavaros rémálmok elől? Ezen a helyen nem lehet nehéz dolgod.

A hang gazdája – egy magas, sötét hajú, szürke szemű férfi – könnyű léptekkel vágott át az apró tisztáson, mely elválasztotta őket egymástól. Pimasz mosolya láttán a lány arca felderült, ám fékezte azon vágyát, hogy azonnal Merrion karjaiba vesse magát.

Egy évvel ezelőtt ismerkedtek meg, amikor is a férfit – dicső hadi tettei folyományaként – hadnaggyá léptették elő és egy távoli porfészek apró helyőrségéből áthelyezték a fővárosba. Aisát is nagyjából ekkortájt avatták papnővé, majd a templomi küldöttség állandó tagjává – amolyan tiszteletbeli diplomatává választották őt. Ezután már gyakorta megfordult a nagytanács épületében, melynek biztonságáért a férfi volt a felelős. Később azután Merrion testőr szolgálatra kérte át magát a templomba, mely döntésében természetesen fontos szerepet játszott a csinos, fiatal lány személye is. Végül – nagyjából fél évvel ezelőtt – kapcsolatuk elmélyült, ami igencsak boldoggá tette mindkettőjüket.

A papnő újra a horizontot fürkészte, míg a férfinek végre sikerült megtalálnia a tekintetét. Szó nélkül ölelték meg egymást, hosszú csókjukkal pedig sikerült enyhíteniük a másik távolléte okán lelkükben feltámadó hiány érzését.

„Hiányérzet…”

Olyasfajta, újonnan megszületett érzelem volt ez, mely lassan, de biztosan váltotta fel az emberek szívében fokozatosan gyengülő, majd végleg megszűnő belső egység érzését. Aisa dühösen megrázta a fejét, hogy elűzze elméjéből a lehangoló gondolatokat. Amikor megszólalt, hangja fakó volt és fáradt:

- Az álmom megismétlődött, ám ezúttal sokkalta életszerűbbnek tűnt számomra. Előbb az idilli világban jártam, azután pedig annak eltorzult, inverz párjában, végül pedig…

A lány hangja elakadt, ahogy egy pillanatra újra átélte a rémálom borzalmait és csak nehezen sikerült megtalálnia a hangját.

- Egy szörnyű kataklizma során minden megsemmisült! Egyszerre éltem át minden haldokló fájdalmát, azután pedig a végtelen ürességet…

- Miért nem számolsz be a tanácsnak az álmodban megtapasztalt szörnyűségekről? Minden ember megszenvedi az érzelmi és mentális hanyatlást, a mágia pedig fokozatosan gyengül. Talán a próféciákban megjósolt végidő közeleg…

- Nem, az még túl korai lenne – sóhajtott fel a lány és sikerült kissé megnyugodnia. – A szívem mást súg és… ezt a sejtésemet hamarosan megosztom majd népünk vezetőivel is!

***

A déli nap aranyszínű fénye éles körvonalú árnyakkal szórta tele a tucatnyi kőtömbbel övezett, aprócska tisztást. Az idő által csorbított, penészes sziklák mérete nagyjából egyforma volt, úgy két láb magasak és három láb szélesek lehettek.

A tanács tagjai a vaskos kövek tetején foglaltak helyet, egyfajta ülőalkalmatosságként használva azokat. A kamaszoktól az aggastyánokig minden korosztály képviseltette magát, de a jelenlévők zöme már jóval túljutott élete delelőjén.

A bölcsek tanácsának összetételénél is figyelembe vették a kozmikus egyensúly elvét, így a nők és a férfiak egyenlő arányban osztoztak a tanácstagok számára fenntartott helyeken. Általában az élettapasztalat és a bölcsesség jogán érdemelték ki a különleges státuszt, de egy másik világból úgymond „beszülető”, kimagasló képességekkel megáldott lélek is eséllyel indulhatott az értékes pozícióért.

Aisa a tisztás közepén állt és igyekezett erőt meríteni a kövekből kialakított, pozitív energiakörből. Lassan letérdelt, ujjaival megérintette a földet és rövid fohászt intézett az anyag e világi teremtőjéhez, a Mindenség Anyjához. A legvaskosabbnak tűnő szikla tetején trónoló bölcs megnyugtató hangja zökkentette ki őt tiszteletteljes révületéből:

- Gyermekem, hírét vettük ama bizonyos álmoknak, melyek téged kísértenek. Talán ismerjük is ezeknek az okát, de mindenképpen szeretnénk tisztábban látni. Ha megtennéd, hogy részletesen beszámolsz nekünk…

„Milyen gyorsan terjednek a hírek!”

A lány méltatlankodott még magában egy sort, mielőtt nagy levegőt véve belevágott mondanivalójába:

- Tulajdonképpen ugyanaz az eseménysorozat ismétlődik újra, viszont az álom képei egyre tisztábbak és a történésekhez kapcsolódó érzés-mintázatok intenzitása is fokozódik. A boldogságot egyre felemelőbbnek élem meg, míg a fájdalom…

- Mégis miről szólnak ezek az álmok?

A kérdést az egyik kamaszlány intézte a papnőhöz. Hangja öregesen fakó volt, ami éles ellentétben állt fiatal külsejével. Fekete szemei érzelemmentesen csillogtak a melegen mosolygó nap fényében.

- Egy hatalmas szigeten járok, melynek klímája kellemes, egyenletes hőmérsékletű. Világos árnyalatú, homokos talajon lépdelek, amely vakítóan ragyog a napfényben. Lenyűgöző szépségű, fehér márványból épített város uralja a központi hegy lágy ívű lankáit. Hét magas fal osztja koncentrikus körökre a települést. Lélegzetelállító látványt nyújt, mégsem ez teszi igazán csodálatossá a helyet.

- Hanem micsoda?

Most a másik kamaszlány, Ainara szakította félbe Aisát. Szürke szemei kíváncsian csillogtak, hamvasszőke haja pedig az arcába hullott, ahogy - érdeklődésének önkéntelen nyomatékot adva -, kissé előrehajolt ültében.

Aisa elmosolyodott és elégedetten nyugtázta a tényt, hogy egy szívének kedves személyt is sikerült érzelmileg bevonnia a történésekbe.

Kettejük barátsága még évekkel ezelőtt vette kezdetét. Egyszerre lettek novíciák és együtt tanulták ki a természet-mágia minden apró fortélyát. Már akkor sejtette, hogy Ainara személyében erős szövetségest szerzett, ezen megérzése pedig utólag be is igazolódott, amikor a lányt – fiatal kora ellenére – a bölcsek tanácsának tagjává választották. Ainara mellesleg Aisa kedvenc tudományának, az asztrológiának is szakavatott mestere volt.

- A mindenséggel való egység extázisának az érzése. Feltétel nélkül áradó szeretet… Nem, inkább szerelemnek mondanám, bár ez sokkalta több annál. Olyan tudatállapot, melyet már nem tapasztalhatunk meg, itt és most bizonyosan nem.

- Mi a helyzet a látomásod negatív aspektusával? – kérdezte a fekete szemű kamaszlány.

- Ugyanazon a helyen járok, de a szent együvé tartozás érzése már a múlté. A horizont az alvadt vér színében sötétlik, és a szigetet áthatja a rettegés nyomasztó aurája. Fekete szakadások szabdalják az eget, melyeken át démoni lények özönlenek a földre, hogy azután az életben maradottak energiájából táplálkozzanak. Rengeteg a sorvadt, beteg ember, sokan pedig megzavarodnak a disszonáns energiáktól.

- Tudod, hogy mi okozza a hely pusztulását?
- Igen! – vágta rá Aisa habozás nélkül. A sziget közepén egy áttetsző kristálypiramis magasodik, mely szabályos időközönként aktiválódik és egy eltorzult, életellenes energiahullámot okád ki magából. Olyan, mintha egy hibás merkaba mezőt generálna.

Most az egyik aggastyán, - egy férfi - ragadta magához a szót. Szárazon recsegő szavaiból végtelen béke és bölcsesség áradt:

- Úgy hiszem, hogy előző életeid egyikében ott élhettél azon a rég elfeledett, csodálatos helyen. Krónikáink hiányos tudással rendelkeznek csupán arról a korszakról, ám az bizonyos, hogy létezett egy virágzó és egy hanyatló érája is. Azt nem tudom, hogy pontosan melyikben léteztél, de ez nem is számít.

- Hogyan… - hápogott a lány megdöbbenve. – Nem számít? Megpróbálhatnánk visszautazni az időben, hogy megváltoztassuk…
- Tán nem ismered az univerzum működésének alapelvét? Minden úgy történik, ahogy annak történnie kell. Odafent írjuk meg bölcsen a sorsunkat és idelent sem térhetünk el ettől! Nem változtathatjuk meg a múltat, mert azzal talán saját lényünkkel együtt a jelenünket is eltöröljük.

A tanács másik tagja – egy magas, izmos férfi – ripakodott rá a lányra. Tekintélyt parancsolóan húzta ki magát, ám ezzel csöppet sem sikerült kivívnia Aisa tiszteletét.

- Az a csodálatos hely megrontatott, végül pedig az óceánba süllyedt. Ez volt a legrosszabb verzió, ami megtörténhetett, így a folyamatba való bárminemű beavatkozás csak jobb irányba alakíthatja a jövőnket.

Egy másik agg - ezúttal egy nő – fűzte tovább a szót:

- Ha akarnánk, sem tudnánk visszatérni a múltba. A nagy kőkör működik ugyan, de már nem rendelkezünk akkora hatalommal, mellyel működésbe hozhatnánk azt.

- De igen! – tört ki Ainara a kelleténél egy hajszálnyival indulatosabban. - Olyan együttállás közeleg, mely ötezer évenként egyszer fordul csak elő. A planéták többsége hamarosan egy vonalban áll majd a nappal ez pedig elegendő energiát szabadít fel ahhoz, hogy általa életet leheljünk a szent portálba.

- Döntsön hát szavazás a kérdésről! – suttogta az öreg férfi bölcs mosollyal az ajkán.

A testület tagjai sorban adták le szavazataikat. Voltak, akik csak „igennel” vagy „nemmel” voksoltak, néhányan viszont – pár rövid mondatban – meg is indokolták a döntésük okát. Végül szavazategyenlőség alakult ki, így mindenki a tanácsa legidősebb tagjára, egy agg matrónára függesztette tekintetét. Ő volt hivatott eldönteni a holtpontra jutott vita végkimenetelét. Halványan bólintott, majd halkan hozzátette még:

- Kalandvágyó lány vagy, én pedig nem állok az utadba. Ha sikerrel jársz, az is a teremtő akaratát tükrözi majd vissza, szóval… Igen, áldásomat adom az utadra!

Előző oldal B.C. Angyal