Vallomás

Szépirodalom / Novellák (15 katt) Szombatfalvi László
  2019.03.13.

Csizmája nedves volt, kalapját levette, és ősz haját hátra simította homlokából. A kapuból nézte az embereket, amint a tehenét felvezetik a pallón a teherautóra. Két kutyája leste, mi történik – a lába mellől figyeltek az útra, beleszimatoltak a levegőbe, majd szaladtak egy kört az udvaron, s kezdték elölről a ceremóniát.

Elköszöntek az emberek, az öregember becsukta a kaput, kutyáit hátrazavarta. Az udvar X-lábú asztalához baktatott, közben egy pillantást vetve az üres istálló kitárt ajtajára. Komótosan rakosgatta a tálca közepére a poharakat és a pálinkás üveget, amiből az embereket kínálta. Alakjára fényfoltokat rajzolt a szőlőlugason áttörő napsugár.

Megfordult, fölment a tornácra, letette a tálcát, leült a padra, és felkönyökölt az asztalra. Hosszasan nézte az utat, szemében nyugalom ült, tekintete fegyelmezett volt.

Egy kis idő múlva Tőkés Pista állt meg a kerítés tövében, és bekiáltott az öregembernek.

– Szervusz, Karcsi bácsi! Elvitték?
– El. Gyere be!

Tőkés Pista belépett az udvarra, simított egyet a lábához rohanó kutyák fején meg hátán, aztán fölment a tornácra, és a pálinka csábításától megcsillanó szemmel leült az öregember mellé.

– A tehenedre gondolsz? Sajnálod?
– Nem a tehénre gondolok. Édes bátyámra gondolok. Zoltánra… Te nem ismerted.
– Melyik volt az, mind ismertelek benneteket.
– Zoltán negyvennégyben halt meg… Fiatalon, nem ismerted.
– Akkor nem. De nem beszéltél róla soha!
– Nem. Kilencen voltunk testvérek. Még gyerek voltam, amikor Zoltánt már besorolták a magyar honvédségbe. Itt vonultak vissza negyvennégy ősszén.
– Én akkor születtem.
– Jöttek az oroszok, a falu népe elmenekült. A katonák estére az elnéptelenedett faluban vertek tábort.
– Apám is honvéd volt akkor.
– Zoltán a bajtársainak elmondta, hogy ez az ő szülőfaluja, és menyasszonya is van neki… Eljött az üres házba egy fényképért… Kitudódott, hogy elhagyta a tábort, és a visszavonulás nyomása alatt a tiszt indulatában szökevénynek nyilvánította. Azt mondta, a szigorra példát kell mutatni… Hajnalban állította sortűz elé a bátyámat.
– Ne mondd! Rettenetes… Nagy gazemberség a háború!
– Sokáig nem tudtam az igazságot. Csak ötvenhatban fakadt ki anyámból mindez. Akkor mondta el, amikor újra embereket állítottak a puskacsövek elé. Felforrt bennem a vér, Zoltán a legkedvesebb bátyám volt.
– Sajnos ez ellen nem sokat tehetünk.
– Én tettem.
– Ne mondd! Mit?
– Felkutattam a tiszt kilétét, és hogy hol él. Aztán elcsaltam egy sötét helyre, és elvágtam a torkát. Hatvanháromban történt.

Kis ideig csönd állt a két férfi közé, csak a kutyák szaladgáltak le s fel a tornác lépcsőin. Tőkés Pista szólalt meg először.

– Nehéz volt?
– Nem volt nehéz… Egészségünkre!
– Egészségünkre! Megyek is, vár az asszony, kenyérért indultam.
– Nekem holnap a városba kell menni. Névsorolvasást tartok. Negyvenéves osztálytalálkozó lesz.
– Hát akkor… Minden jót!
– Minden jót, Pista! Az ég áldjon téged!

Előző oldal Szombatfalvi László