Egy koporsószeg mindenkinek jár
A sebességmérő mutató nyílegyenesen - szinte - rezzenéstelenül a hetvenes értéket mutatta. A szél bevágott a bal oldalon leeresztett ablakon, hallani lehetett, ahogy a levegő veri a hátsó szélvédőt és az ahhoz tartozó karosszéria keret egy részét. A vörös dukkó csillogón verte vissza a motorház tetejéről a nevadai napfényt, ami ekkorra már legalább akkora hőséget teremtett, mint egy szauna, amikor már rápakolták az összes szenet az állványra. A páratartalom hiányában viszont elviselhetetlen volt a hőség, igazság szerint senki sem mert volna a motorháztetőre – még inkább a jármű tetejére - felülni csupasz testtel, mert apró égési sérüléseket okozott volna, ebben biztos lehetett volna bárki. Az autórádióban valamiféle kulturális beszélgetés szólt, de semmit sem lehetett érteni a szél dühös munkájának eredményeként.
A sofőr fáradtan bámulta a horizontot, már úton volt egy ideje. Pár száz mérföld után már semmit sem számított a hátralevő negyvenhét. Igen. Már számolta a távolba vesző mérföldköveket. A délibábok ezúttal is jelen voltak, még a táj is "remegett", mint amikor tankol az ember a kútnál, és megfigyeli a benzingőz párolgását a tankrés felett. A mutató ekkorra elhagyta a kilencven mérföldes rovátkát is az órán, ami ritka volt a vezető eddigi pályafutása során. Limuzin sofőr volt, így hozzászokott a "sznob-tempóhoz". Ingje bal felső zsebében egy zacskó Lucky Strike cigaretta lapult, amiből kihúzott egy szálat fél kézzel, ám a zacskó gyűrötten hullott az ölébe a lendülettől, amikor az ujjaival kirántotta a szálat. Miután meggyújtotta kedvenc gyújtójával, ami ugyancsak a zsebből került elő, aprót a kormányra csapott jobb kezével, és magában átkozódott is talán.
A lányától kapott Zippót visszacsúsztatta az ingébe, és lepillantott az ölébe, majd lenyúlt a zacskóért. Mikor már a markában tartotta, visszanézett a szélvédőn túlra, és reagálni sem volt ideje. Arca egy pillanat alatt falfehér lett, és könnybe lábadtak szemei is, de ez már nem számított. Még hallotta a kasztni éles nyikordulását, mint ódon gyárkapuk hangjai, az üvegcserepek szerteszét hulló csilingelését, és talán érezte a forróságot, ami elönti ágyékát, a vizelet kiengedést követő pillanatokban.
Az autójának kétharmadát úgy nyelte el a keresztben parkoló kamion platójának hátsó része, mint a könnyűbúvárt a víz csodálatos kéksége. Az eufórikus érzés azonban elmaradt ezúttal. Az autó felfüggesztései - bár eltörtek - csendesen ringatták az alvázra épített másfél tonnát, aminek minden billenése apró zörejeket és kavargó port vont maga után. A hátsó féklámpa kíméletlenül égett, miután az összepréselődött műszerfal teljes erejével a pedálhoz szorította a sofőr lábát. Utolsó kép volt számára a kamion pilótája, aki mintegy bábu feküdt a kamion mellett, szétszórt szerszámaival és koponyájából szivárgó vérrel. Lényegtelen volt, hogy az ütközés miatt halt-e meg, vagy már halott volt. A lényeg az volt, hogy tudata tisztán diktált hősünknek: "Meg fogsz halni!"
Cigarettája kihullott a szájából, és begördült az ülés és a műszerfal közti valóban apró résen. Benzinszagot érzett még, de agya már nem vette tudomásul. A láng életre kelt és csapdába szorult lábának szőrébe kapott, lassan perzselve azt és begyújtva sortját is. A félelemtől elájult, ami talán az emberi szervezet legjobb cselekedete volt, hiszen nem kellett agonizálnia a tűz áldozataként. Egy-egy pillanatra magához tért, és addig sikított (igen, sikított), amíg torka is a tűz étke lett, és vért nem köpött maga köré. Az autó lassan a tűz martalékává lett és csak azért nem robbant fel, mert a benzintartály hátul volt, így a gőz nem töltötte be az utasteret, hiszen akár az ablakon, akár a sok száz törést követő résen is megszökhetett...