Az asztrológus asszisztense

Szépirodalom / Novellák (85 katt) Nathandriel
  2018.08.12.

VII. Seramei Quistellin Lathenarius herceg újabb unalmas napnak nézett elébe. Pontosabban éjszakának, mivel vérvonalának férfi tagjai, akik nemzedékek óta jártasak a mágia és egyéb tudományok terén, az éjszakai égbolt tengernyi jelenségét vizsgálták. Arra szentelték életüket, hogy megfejtsék a világot átitató varázshatalom forrását, amely magából a mennyekből fakad – azaz a csillagokból.

A harmadik évtizede végén járó Lathenarius is, csakúgy, mint bátyjai előtte, kényszerű száműzetését töltötte az Asztrális Szikra névre keresztelt toronyban. Nemes bentlakóként az volt a feladata, hogy kerek tíz esztendőn át tanulmányozza és kutassa a planétákat, csillagokat és az égi mágia áramlásait, hogy a bennük rejlő hatalmat minél jobban kihasználhassák.

A körfalú torony a végtelenbe nyúló Keleti-Óceán északi, hűvös partvonalánál, egy vadregényes sziklaszirt tetején állt a maga teljes pompájában. Karcsú, hófehér alakját ezüstös spirálmotívumok szőtték át – szimbolizálva a végtelen űr varázsáramlatait –, ám a legfigyelemreméltóbb mégis a tetején aranyszínben játszó széles terasz és a rajta elhelyezett csillagvizsgáló volt. A falába süllyesztett napsárga és rubinvörös ékkövek szinte világítottak. Az üvegkupolából fél tucat távcső és lencse tört az ég felé, megkoronázva a márványépületet. Itt-ott előbukkant a torony falából egy-egy balkon is, de a csillagvizsgáló szintjén egy különálló pavilon is lebegett, közepén sziklatömbnyi, vörös kristállyal. A fényűzés a torony belsejét is átszőtte, és a mágia segítségével az ott kutató herceg minden igényét kielégítette.

A toronynak mindössze egy kapuja volt, az azonban nem a hagyományos módon működött. Az embermagas faajtón nem volt sem kilincs, sem kulcslyuk. Míg belépni bárki beléphetett, elhagyni a tornyot csak tízévente egyszer lehetett. Még valamelyik felmenője fejlesztette ki az ősi pecsétet, ami a nevezett ajtót zárta. Nem mintha hercegünk megkísérelte volna otthagyni jelenlegi lakhelyét. Jól tudta, ha a tíz év letelte előtt valamiképp el is hagyná a tornyot és megszakítaná az égbolt megfigyelését, apja minden teketória nélkül kitagadná az örökségből, a családból, és még ki tudja, honnét. Szerencsés volna, ha el tudna bujdosni a szeretett családfő által ráküldött orvgyilkosok elől. Nem is beszélve a szégyenről.

Különben is elődjei egytől-egyig zseniális, jelentős felfedezéseket tettek, és ezen a téren ő sem óhajtott csalódást okozni. Bátyja – legalább is apai ágon –, III. Banterieli Thideril Frezgovan, legutóbb egy olyan, évente átvonuló planétát fedezett fel, amely energiáival rendszeresen megzavarta a Váltóvíz nevű mágiafolyamot – ezzel pedig megoldotta az éves mágiazavarok rejtélyét. Azóta minden alkalommal számon tartják az égitest vonulását, és a jelzett időszakban senki sem bocsátkozik felelőtlen mágiahasználatba. Azóta nem történt sem spontán öngyulladás, sem szamárrá vagy egyéb haszonállattá változás, sőt, még egy félresikerült varázslat következményeként kialakult jópofa járvány sem. Nem csoda, hogy amikor az évtized letelte után kilépett a torony kapuján, többezres éljenző tömeg fogadta, akik becsesebbnél becsesebb ajándékokkal halmozták el. Miközben Lathenarius komoly arccal bevonult bátyja helyére, apja pedig rázárta az ajtót és elhelyezte azon a pecsétet.

Seramei herceg révén ő is a dicsőséget hajszolta, és egy legalább ekkora felfedezés nélkül esze ágában sem volt kilépni a toronyból. Nehogy már egy vacak Banterieli nemes lepipálja – ráadásul a Thideril család sem volt nagy szám. Az ő Quistellin édesanyja nemesebb vérből fakadt. Ennek ellenére aznap este egy szál nadrágban, mezítláb, ásítozva lépkedett fel a csigalépcsőn, és gondolkodás nélkül haladt el dolgozószobája mellett, ahol a tegnap félbehagyott, semmitmondó és végletekig unalmas jelentését fogalmazta előző napkeltéig.
Alig ébredt fel, mire felért az obszervatórium szintjére. Belesüppedt magas támlás, aranykeretes székébe, és feldobta a lábát a szintén cirádás asztalra. Hevenyészve, csak úgy megszokásból átlapozgatta az előző éjszaka felvázolt skicceit, de továbbra sem bukkant semmi korszakalkotó érdekességre. Minden átkozott csillag ugyanott ült az égen, minden ezen a féltekén belátható bolygó és hold a megszokottak szerint forgott és keringett – ahogyan azt az obszervatórium falát ékesítő, üvegvitrinekben tárolt mozgó makettek mutatták.

Még beszűrődtek a lemenő nap utolsó sugarai a mozaikos ablakokon, amiből megállapította, hogy megint túl korán kelt fel. Visszahajította a pergameneket az asztalra, és hatalmas sóhajok közepette lebaktatott a torony alsó szintjére, az étkezőbe. Pazarul berendezett, kör alakú terem volt – lévén a torony is kör alapú –, ám sokkal nagyobb, mint az lehetséges lett volna. A terem falát a mennyezetről a fényesre lakkozott faparkettáig lelógó, mélykék selyemfüggöny díszítette. Az apró, díszes ablakokon beszivárgó vöröses, gyér fény mellett a világosságot sokkarú, kacskaringós gyertyatartók szolgáltatták, amelyeket hercegünk egyetlen kézmozdulattal gyújtott meg. A középen elhelyezett tölgyasztal körül pedig három pár párnázott szék állt – Lathenarius szerint meglehetősen feleslegesen, hiszen teljesen egyedül volt. Ebből kifolyólag továbbra sem vette a fáradtságot, hogy felöltözzön. Elővarázsolt – szó szerint! – magának egy kész villásreggelit a legfinomabb ételekből, és nem felejtett el megidézni magának egy üveg finom bort sem. És egy szelet tortát, természetesen. A torta sosem maradhat el.

Teli hassal már sokkal derűsebben látta a világot, és visszament lakosztályába, hogy összeszedje magát az éjszakára. Hosszú, barna haját egy laza lófarokba fogta, felvette selyemingét és magára kanyarította talárját is. Belebújt magas szárú csizmájába, és immár felfrissülten kaptatott felfelé a torony legfelső szintjére. Ideje volt munkához látnia.

A tekergőző lépcsősor tetején egy meglepően aprócska helyiségbe érkezett. Fekete márványpadlóján egyetlen örökmozgó szobor állt – kerek, fehér talapzatát smaragd berakások díszítették, rajta aranyból készült, íves rudak fogtak közre egy zöld energiagömböt. A forgó szerkezet úgy nézett ki, mint egy kétkarú mérleg.

Lathenarius nyelt egy nagyot, és lehunyta a szemét, mielőtt megérintette volna az izzó gömböt. Egy villanással semmivé lett, csak hogy a következő pillanatban a csillagvizsgálóban teremjen. Nap, mint nap használta a varázseszközt, de még mindig nem tudta megszokni a gyomrát felfelé rántó érzést. Néhány mély lélegzettel visszaszorította hányingerét, és megfogadta, hogy soha többet nem eszik sült kolbászra habos tortát. Mindhiába, persze, hiszen tudta, hogy következő este is elköveti majd ugyanezt a hibát.

A csillagvizsgálóban kellemes félhomály uralkodott. A terem tetejét áttetsző üvegkupola alkotta, amelyen át a teljes csillagos égbolt nézett le a hat, különböző nagyságú távcsőre és teleszkópra. A szintén aranyszínben csillogó szerkezeteket egy forgatható alapzatra szerelték, amin helyet kapott még egy pódium, egy fiókos irattároló asztal – Grenadilfából készült –, és egy kényelmes ülőalkalmatosság is. Maguk a lencsék messze kinyúltak a kupola alól, szinte karcolták az eget.

Elnyomott egy ásítást, és elfoglalta helyét a távcsövek alatt. Belepillantott az elsőbe, eltekerte az oldalán elhelyezett fogaskerekek egyikét, hogy beállítsa a megfelelő szöget, és megkereste az előző éjjel vizsgált csillagképet. A Sárkányvirág közvetlenül a Lángzuhatag nevű mágiafolyam felett helyezkedett el, és a virág második szirmát alkotó csillag mintha pislákolni látszott volna. Így úgy gondolta, nem árt, ha ránéz, megvan-e még. Egy-két újabb tekerést követően pontosan ráközelíthetett, és nyugtázta: megvolt. Aztán szemügyre vette az imént említett mágiafolyamot. Jobb kezének egyetlen intésére a távcsövek talapzatukkal együtt elfordultak néhány fokkal, hogy az áramlatot a torkolatáig követhesse. Majd fogott egy üres pergament, és felskiccelte rá, csak ímmel-ámmal jelölve a több ezer éve körülötte világító nagyobb csillagképeket.

Hogy unalmasnak találta-e immáron harmadik éve böngészni ugyanazokat a fénylő pontokat? Meglehetősen. A dolognak azonban meg volt a varázsa, hiszen mégis a végtelen űrt és a nagyszerű varázshatalom forrását kutathatta – megvolt, valamikor régen. Ittlétének úgy negyedik hetéig. De azért kitartóan dolgozott tovább. Vágyott a dicsőségre, meg miegymásra.

Hat-hétórányi égböngészés után, amikor nem meglepő módon semmi érdekeset, rendelleneset nem talált, ujjaival megdörzsölte halántékát, és leheveredett a terem hátsó felében kialakított fekvőhelyére. Újfent teremtett magának egy kis bort, és kényelmesen elhelyezkedett a lefüggönyözött, vörös bársonyágyon – amit a legelőkelőbb divat ihletett. Addig kortyolgatott, elmélkedett, míg lassan hajnalodott. Azt sem igazán vette észre, hogy elszenderedett.

Istentelen ricsajra ébredt. Összekócolódott hajjal, félig nyitott szemmel tápászkodott fel. Bambán bámult maga elé, és fogalma sem volt, hol van, és mit csinál. Nyála még ott csorgott a puha párnákon, mert éppen valami nagyon szépet, és vélhetőleg finomat álmodhatott. De mire észbe kapott, a hatalmas dörrenés és reccsenés, ami felzavarta, teljesen elnémult. Amint kibújt a sötét selyemfüggönyök takarásából, a nappali fény majd kisütötte a szemét. A nap rémesen vakító állásából megállapította, hogy alig múlhatott dél. Rendkívül utálta, ha megzavarták alvás közben. A legteljesebb mértékig bal lábbal kelt fel – tényleg, először bal lábbal érintette a padlót. Hátrasimította a haját és a háta mögé csapta talárját, majd elindult, hogy utána járjon a dolognak. Mert bizony, ha VII. Seramei Quistellin Lathenarius herceg értett valamihez, akkor az a rejtélyek kibogozása volt. Különösen azoké a rejtélyeké, amelyek felbosszantották.

Miután túltette magát a transzportáló szervezetét megviselő tortúráján, döngő lépteivel már sietett is lefelé a lépcsőkön. Először a dolgozószobáját vette szemügyre. A könyvespolcok meg sem mozdultak – pedig legalább akkora zajt hallott, mintha a fél könyvtára feldőlt volna –, és a könyvek is rendben sorakoztak a polcokon. Asztala érintetlen volt, még a legutolsó irat is pontosan ott volt, ahol azelőtt hagyta. A vörös és sárga mozaik ablakokban sem esett kár. Így folytatta kacskaringós útját lefelé. Előhúzta a zsebéből kulcscsomóját, és a teljesen feleslegesen épített vendégszoba ajtaját is kinyitotta. Belesett, csak a biztonság kedvéért, de hamar vissza is csapta az ajtót, mert egy csintalan fuvallat a szoba sok száz éves porát egyenesen az arcába fújta. Valóban, régen nem járt odabent senki. Tüsszentése visszhangzott a toronyban, csakúgy, mint átkozódása.

Kitekintett a torony különböző pontjain kiépített balkonokra is, ha másért nem, hát azért, hogy kiszellőztesse megviselt légutait. Következő úti célja az étkező volt, ami már szinte a torony lábánál helyezkedett el. Asztalok, székek megint csak rendben, a függönyök is megvoltak, és a falakban sem lelt tátongó lyukra sehol. Már csak egyetlen helyiség volt hátra. Halkan horkantott egyet, és megcsóválta a fejét. Esélytelen volt, hogy a hang a bejárat felől érkezzen. Soha senki még csak a közelébe se ment az Asztrális Szikrának. Eltekintve attól az egy-egy naptól, tízévente. Kíváncsisága azonban erősebbnek bizonyult, és bár bolondnak tartotta magát, azért csak lebattyogott a legalsó szintre.

A mennyezetről óriási kristálycsillár lógott a bálterem méretű helyiségben. A felette levő szintre két irányból is aranykorláttal felpezsdített, kanyargó lépcsősor vezetett. Lathenarius tüzet varázsolt, mintegy a kisujjából, és a sok-sok gyertya mind egyszerre gyulladt meg. A falakat faragványok díszítették, közöttük pedig az eddigi évtizedeket itt töltött mágusok és hercegek festményei lógtak – kivétel nélkül mind a féltestvére volt, gőgösebbnél gőgösebb ficsúrok. Ő persze maga volt a szerénység, no meg tökély. Szépség, elegancia, és ész. Elődeit mind arrogánsnak és kérkedőnek tartotta. Elfintorodott, ahogy végigböngészte a portrékat, és máris tudatosult benne, miért is nem jár le ide. De ha már itt volt, megfontoltan körbenézett, még a kilincstelen ajtót is megvizsgálta. A pecsét a helyén, az ajtó a helyén, tehát minden rendben.

Sarkon fordult, és nagy hévvel indult vissza szobájába, hogy befejezze megérdemelt éjszakai pihenőjét. Igaz, hogy egy Seramei herceg sosem adja fel, de úgy döntött, ez a rejtély várhat a következő holdkeltéig. Tudniillik ugyanis, hogy a Quistellinek viszont mindenekelőtt a pihenést tartották fontosnak. Így inkább anyai ágú családjához húzott, és az alvást helyezte előtérbe. Egy újabb varázslat, egy apró kézmozdulat, és a csillár gyertyái elaludtak. Ahogy felfelé tartott, úgy a negyedik emelet magasságában egykedvűen megállapította, hogy a nagy izgalmakban megéhezett. Sóhajtott, tudván, hogy így újabb kellemes órákat veszít az édes álmokból, de azért egyenesen az étkező felé vette az irányt.

Elképzelhető, hogy nem számított rá, hogy az „éjszakája” így alakul – felriad, végigjárja a tornyot, megéhezik, és hasonló kellemetlenségek –, de az hétszentség, hogy az a lány sem számított rá, hogy a torony lakója visszatér az étkezőbe, akit ott talált. Egy bőrruhás illető, egyik kezében az általa korábban elővarázsolt kenyérrel, másikban egy fürt szőlővel, teli szájjal. Egy hosszú pillanatig dermedten nézték egymást. A lány még rágott egyet a szájában levő falaton, majd lassan, elkerekedett szemmel lenyelte. Lathenarius a lába előtt a földre dobott, vászonba bugyolált csomagra pillantott. Aztán a következő pillanatban a világ újra mozgásba lendült.

Az idegen eldobta az élelmet és felkapta a csomagot, majd futásnak eredt. Azaz futásnak eredt volna, ha a herceg nem kezd bele varázslatába, amivel a lábát szó szerint jéggé dermesztette. Esetlenül bukott orra, és a csomag a terem túlvégébe gurult.

– Hé, ez nem ér! – kiáltotta, de Lahenarius rá sem hederített. A csomaghoz lépett, és kinyitotta. Tenyérnyi, türkiz színű kristályok sorakoztak benne, az értékesebb fajtából.
– Szép kis zsákmány. Ha nem tévedek, a kincstárból loptad – találgatott rögtön hercegünk, és vendége reakciójából úgy tűnt, közel jár az igazsághoz.
– Az égvilágon semmi közöd hozzá! Add vissza nekem és engedj utamra! – kiáltotta sértődötten, de Lathenarius magabiztos mosolyától a mondandója végére egyre halkabb és halkabb lett. – Különben megbánod.
Azonban legnagyobb meglepetésére a torony lakója egyszerűen odasétált hozzá, a kezébe nyomta a csomagot, és szó nélkül elindult kifelé az étkezőből.
– Most meg hová mész?
– Aludni. Jó éjt! Vagy nappalt. Ahogy tetszik.
– Ennyi? Csak úgy itt hagysz?
– Igen. Álmos vagyok. Éppen elég nagy baj, hogy betörtél ide – fordult vissza az étkező ajtajából. – Ha már itt tartunk, mégis hogy jutottál be?
– Az ajtón át – mondta dideregve, és megdörzsölte a karjait. Kezdett átfázni a jégvarázslattól, ami fogva tartotta.
– Lehetetlen. Az ajtót záró pecsét és maga az ajtó is érintetlen – közölte mindent tudóan.
– P-p-p-pedig ott jöttem be – vacogta. – Nekiveselkedtem, és b-b-berúgtam. Igazán gyengék a zsanérok. Aztán v-v-v-visszaraktam a helyére.
– Berúgta. Hihetetlen – motyogta magának. – Micsoda barbár megoldás. Mégis hatásos – azzal sarkon fordult, és felbaktatott a lépcsőn. Még hallotta odalentről a kiáltozást – főként édesanyját és jó ízlését becsmérlő szavakat –, de mire elért a hálójába, addigra már elnyomták a zavaró hangot az emeletek. Túl fáradt volt ahhoz, hogy holmi betolakodóval foglalkozzon.

A kíváncsiságát kielégítette, a rejtély megoldódott, és ez éppen elég volt. Minő kellemetlen fordulat. Bár meg kellett hagyni, csinos teremtés volt. És Lathenarius hosszú évek óta nem látott nőt. Majd holnap jobban megnézi magának. Ezzel a gondolattal hunyta le a szemét, és elhatározta, holdkeltéig ki sem kel az ágyból. De az ilyen elhatározások csak addig működtek, amíg egyes-egyedül volt a toronyban. Ez sajnos már nem volt így. Hercegünknek szomorúan kellett konstatálnia, hogy bizony az élete gyökeresen meg fog változni.

Eme megvilágosodás abban nyilvánult meg, hogy aznap már másodszorra riadt fel éktelen ricsajra. A torony csak úgy zengett a csörömpöléstől és ütemes kalapálástól – mintha valaki azzal szórakozott volna, hogy egy kalapáccsal ripityára töri az ablakokat. Kikászálódott paplanja alól, és lefelé vette az irányt. Ezúttal semmi kétsége nem volt afelől, hogy mi – pontosabban ki – okozza álmatlanságát. Szemét dörgölve lépett be az étkezőbe.

– Mi az ördögöt művelsz? – kérdezte egy ásítás közben. A betörője éppen azzal volt elfoglalva, hogy a lábszárát fogva tartó jeget próbálta megtörni az egyik lopott, türkiz kristállyal.
– Jaj, ne haragudj! Csak n-n-n-nem ébresztettelek fel? – kérdezte gúnyosan, és egy hatalmas tüsszentést követően tovább folytatta munkáját. A kalapálásba belefájdult a herceg feje.
– Nem fejeznéd be, kérlek? – kérdezte, de amaz rá sem hederített. Lathenarius egy laza mozdulattal kivarázsolta a kezéből a kristályt, és a terem túlvégébe hajította. Dacos, sértődött tekintet szegeződött rá. A lány a csomagba nyúlt, kivett egy újabb kristályt, és már éppen újra lecsapni készült, amikor új szerszáma is hasonló helyen landolt, mint az előző. A következőt pedig már nem tudta elővenni, mert a herceg előrelátóan a vászonzsákot is elvarázsolta a keze ügyéből.
– F-f-f-f-fordulj fel! – vetette oda neki vendége, és ügyetlenül megpróbált leülni, de a lábát szorító jégtől hanyatt esett.
– Egy úri hölgy nem beszél így – mondta hősünk, és megelégelve vendége kínlódását, lángnyelvet teremtett a markába, majd felé hajította. Amaz rémült sikolyt hallatva karját az arca elé emelte, hogy védje magát a támadástól. A csendhez szokott Lathenarius megint elfintorodott az éles hangtól. A várt kínhalál azonban elmaradt, hiszen a mágus a lánggal csak a jégcsapdát óhajtotta elolvasztani. A lány döbbent tekintettel, és a hidegtől piros orral meredt rá barna szemeivel.
– Kérlek, most már maradj csendben. Rémesen hangos vagy – szólt rá a megilletődött ismeretlenre, és közben már azt fontolgatta, hogy aznap éjjel kihagyja a csillagvizsgálódást.
– Nem öltél meg – közölte. A herceg látta rajta, hogy teljesen összezavarodott.
– Már miért öltelek volna meg? – húzta fel a szemöldökét.
– Nem tudom – felelte őszintén. – Tolvaj vagyok. Betörtem ide, ilyesmik.
– Legkevésbé sem óhajtalak megölni. Az sem foglalkoztat, hogy tolvaj vagy. Az igen, hogy folyamatosan felversz legszebb álmomból, de lássuk be, ennek a nappalnak már mindegy. Mindenesetre meglehetősen örülnék, ha nyugton, de még inkább, ha csendben tudnál maradni, hogy végezhessem a dolgomat, és nem utolsó sorban pihenhessek.
– Szóval nem fogsz feladni a városi őrségnél? – kérdezte habozva.
– Ugyan mi értelme volna? Majd hét év múlva, amikor távozom a toronyból, úgyis tárt karokkal fognak várni, ha addigra egyáltalán még emlékezni fognak az elrabolt kristályokra. Most pedig, ha megbocsátasz, visszafekszem aludni.

Azonban a hercegünk által áhított csend és békesség továbbra sem jött el, ugyanis némi döbbenet után a lány kifejezetten hangosan értetlenkedett.

– Miféle hét évről beszélsz?!
Lathenarius látványosan, megadóan sóhajtott egyet.
– Ha nem tudnád, az Asztrális Szikrába sikerült besurrannod, ami egy csillagvizsgáló. Tudod, a messze földön híres torony, amely apám, Dathreman őfelsége nemesebbnél nemesebb sarjainak kényszerű otthona kerek egy évtizedig. Ne mondd, hogy nem hallottad a regét! A torony ajtaját csak tízévente egyszer lehet kinyitni, amikor a következő herceg, nem mellesleg a kisöcsém, átveszi a helyemet.

A lány elképedve hallgatta a szavakat, és tátott szájjal, hitetlenkedve nézett maga elé. A herceg már régen befejezte a mondandóját, de még mindig mozdulatlanul állt vele szemben. Lathenarius egy idő után meglengette az arca előtt a kezét, de még a pupillája sem rezzent. Mégis hogy nem lehet ismerni a világ egyik leghíresebb csillagvizsgálóját? Nem is beszélve a remélhetőleg hét év múlva szintén messze földön híres VII. Seramei Quistellin Lathenarius mágushercegről! Vállat vont, és elhátrált az ismét ledöbbent betolakodó mellől.

– Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Tekintettel arra, hogy elég sokáig leszünk lakótársak, majd elmagyarázom neked a torony rendjét. De nem most. Látom, most nem vagy jó hallgatóság. Arra azért megkérnélek, hogy ha már az ételemből falatozol, akkor az ég szerelmére, legalább használj kést és villát – mondta, és aznap már sokadszorra vonult el aludni. – Hogy is lehet ilyen kulturálatlanul étkezni… – fűzte még hozzá halkan.

Útközben kilépett az egyik balkonra, és csalódottan állapította meg, hogy az égbolt már lassan sötétedik. Komolyan fontolóra vette, hogy kihagyja az éjszakai munkát – végül is, mi történhet, ha egy nap nem figyeli azokat a fránya csillagokat? Nem gyakran fogad vendégeket, sőt. Többször nem fog előfordulni. Felment a szobájába, ledobta a talárját egy székre, lerúgta a csizmáját, és bezuhant az ágyába. Megint.

Majd felriadt. Megint. Csak úgy döngött az egész torony, beleremegett az üvegkancsó az éjjeliszekrényén. Minden nemességet és kecsességet mellőzve, mezítláb rohant lefelé a lépcsőkön, egészen a bejárati hallba, ahol meg is találta a zaj forrását, amit megint csak hívatlan vendége okozott. Nekifutásból, vállal próbálta kidönteni a helyéről a faajtót. Egy darabig némán figyelte próbálkozásait. Nem sokkal később a lány már kicsit szédelegve, cikkcakkos vonalat leírva, de továbbra is töretlenül közelített a szabadságot elzáró bejárat felé, a herceg számításai szerint úgy huszadik alkalommal. Kitartását még neki is el kellett ismernie. A huszonegyedik és huszonkettedik nekifutást még megfigyelte, de a huszonharmadik és huszonnegyedik próbálkozásánál már inkább elfordította a fejét, és fintorogva, sziszegve hallgatta a becsapódásokat.

– Nem fog menni.
Újabb puffanás.
– Belülről nem lehet kinyitni.
Megint puffanás.
– Hidd el, varázslat zárja.
Ezúttal a lábával próbálkozott, sikertelenül.
– Akár a kőfalnak is nekieshetnél.
Morgás, majd újabb ütközés.
– Nem fáj? – kérdezte a mágus, de nem volt benne biztos, hogy hangja eljutott a lány fülébe. Még odapillantott, és látta, hogy botladozva, ide-oda inogva megint nekifut. Aztán csend lett. A lány elterült a padlón, és félájultan, pokolian sajgó vállát markolászta.
– Megint felébresztettél – közölte vele, de amaz nem nagyon reagált.

Úriember lévén, nem hagyhatta így magára, ezért gyengéden felnyalábolta, és a karjaiban cipelte fel az étkezőbe. Lefektette az egyik heverőre. Ismét meg kellett állapítania, hogy valóban szép teremtés tört be hozzá, bármily faragatlan is. Otthagyta az addigra már teljesen ájult lányt, és felvonszolta magát az ágyához, csakhogy felvegye talárját, és még feljebb kaptasson a csillagvizsgálóba.

Az éjszaka, nem úgy, mint az elmúlt nappal, eseménytelenül telt, eltekintve attól a néhány alkalomtól, amikor a fáradtságtól Lathenarius orra időközönként találkozott az asztallappal, csak hogy a következő pillanatban felkapja a fejét és beverje az egyik távcsőbe. Azért valahogy csak összeszedte magát egy-egy órácskára, és lehetősége nyílt megállapítania, hogy nincs mit megállapítania. Még egy árva meteorit sem suhant el a közelben, hogy megfűszerezze a megszokott égképet.

A hajnal beálltával nagyot nyújtózkodott, és visszatért hálójába egy jól megérdemelt pihenésre. Azonnal elaludt, és már majdnem megfeledkezett nőnemű vendégéről is. Hiszen álmában éppen őt dicsőítette a tömeg azért a hatalmas felfedezésért, amit tett – és amiért számtalan tortával jutalmazták. De aztán az ünnepséget megzavarta egy illetlen nemes úr, aki képtelen volt visszafogni magát, és állandóan beletüsszentett az ő beszédjébe. Szörnyű modortalan fickó volt. Még egy tüsszentés, aztán még egy. Annyira felbosszantotta, hogy már odalépett volna hozzá, hogy elhallgattassa, amikor hirtelen vízszintes helyzetben találta magát. Kinyitotta a szemét, és egy fekete hajjal keretezett orcával találta szembe magát.
Felkiáltott, és rémületében paplanostul lebucskázott az ágyról. Meglepett sikolyát a betörő lány is visszhangozta. Dúlva-fúlva kikeveredett a takarójából, és megdörgölte fájó csípőcsontját.

– Mi az ördög? – szegezte neki a költői kérdést, amint áthajolt az ágya felett.
– Bocsánat – bökte ki, és mondandóját egy újabb tüsszentéssel zárta. Ez legalább megmagyarázta a rémesen furcsa álmot.
– Mit keresel itt? Már azon túl, hogy összeköpködöd az ágyamat – tápászkodott fel hercegünk, és kisimítgatta selyemingét. – Ha jól emlékszem, megkértelek, hogy ne zavarj alvás közben.
– Azt hiszeb, begfáztab az ostoba varázslatodtól! – nézett rá vádlón. – Azoddal hozz reddbe! Varázsolj valabit, ha olyan nagy bágus vagy!
– Már megint ez a szörnyű hangnem – sóhajtott Lathenarius. – Attól eltekintve, hogy az egészet csak magadnak köszönheted, akárhol is nevelkedtél, tudnod kell, hogy a varázslat nálunk nem gyógyításra használatos – kezdte kiselőadását. – A betegségeket nem lehet egy varázsszóval meggyógyítani. Azokat megelőzni érdemes. Mondjuk úgy, hogy nem egy elvarázsolt ajtajú csillagvizsgálóba törsz be, miközben egy kupac mesés vagyont érő kristályt próbálsz elcsenni. Mellesleg fogadd gratulációmat! Nem lehetett egyszerű kijátszani az őrség varázslóit. Ügyes, nagyon ügyes.
– Szóval deb akarsz segítedi – összegezte sértődötten a hallottakat, és jobb híján beletörölte az orrát a lepedőbe.
– Ó az ég szerelmére! Használj zsebkendőt! – ripakodott rá. – Ha jól emlékszem, nem mondtam, hogy ne akarnék segíteni. Egyszerűen nem tudok. Most pedig, ha megbocsátasz, felmegyek a csillagvizsgálóba, ha már voltál oly kedves ismét modortalan módon felébreszteni.
– És én bihez kezdjek?
– Tudom is én. Ha úri hölgy volnál, rendbe szednéd magad. Vagy takaríthatsz egy keveset. Ráférne a toronyra.
– Bég bit deb! – kelt ki magából, és megint tüsszentett, egyenesen hercegünk párnájára, aki ettől cseppet sem volt elragadtatva. Fintorogva menekítette ki a többi, érintetlennek vélt párnáját az ágyról.
– Átgondoltam a helyzetet – közölte megfontoltan. – Egyetlen dolgot kérek tőled: maradj csendben, és hagyj dolgozni! – azzal magára kanyarította talárját, és fenséges léptekkel kivándorolt a szobájából, bízva abban, hogy határozottsága és nemesi mivolta, mi több, rangja, elrettenti attól a kis tolvajlányt, hogy kövesse.

Ismét kitette magát a szörnyű érzésnek, ami a csillagvizsgálóba érkezéssel járt. Ledobta a kezében szorongatott, épségben maradt párnákat és minden gondolatot félretéve belevetette magát a munkába. De az égboltot azon az éjjelen felhők takarták, így a hőn áhított áttörés, felfedezés elmaradt. Ezt azonban cseppet sem bánta, sőt, isteni jelnek vélte, hogy igenis, ő most megérdemli a pihenést.

Ennél fogva nem is zavartatta magát, hanem egy herceghez méltó ezüsttálcára pazar sülteket, és ropogós, omlós kenyeret teremtett – no meg egy kevés bort, ahogy azt már megszokhattuk –, és jóízűen belakmározott. Külön élvezte a dolgot, hiszen éjjelente nem igen adódik alkalma ilyen többfogásos elemózsiát elfogyasztani. Éjszaka többnyire magvakkal, aszalt gyümölcsökkel szórakoztatta a gyomrát.

Otthagyta az obszervatóriumot, és visszavonult dolgozószobájába. Azért csak nem hanyagolhatta el teendőit, így nekiült, hogy befejezze a legutóbb félbehagyott jelentést. Mi több, olyan kedvében volt, hogy még egy kisebb értekezést is rittyentett varázserejének erősödéséről és gyengüléséről, amit minél pontosabban igyekezett a mágiafolyamok áramlásához kötni. Itt-ott tintafoltos lett a talárja, és az egyik pennájának hegye is elkopott, de elégedetten szemlélte a kész művet. Összetekerte a pergameneket, majd besuvasztotta őket a számtalan fakk egyikébe. Ahogy egyre több fény szűrődött be a poros helyiség ablakán, úgy testileg, lelkileg és nyelvtanilag is elégedetten indult egy emelettel lejjebb, hogy bevethesse magát pihe-puha ágyába.

Amikor is eszébe jutott a tolvaj, aki betört a tornyába. Aki összeköpködte a párnáit. Aki miatt tiszta párnái most a csillagvizsgálóban kallódnak. És aki feltűnően csendben van. Egy röpke pillanatra gratulált magának, hogy milyen hamar megnevelte a lányt, aki minden bizonnyal belátta, hogy ő, a Seramei herceg sokkalta feljebbvaló, törvénytisztelő, fontos feladatot végző személy. Nevezett pillanat egészen addig tartott, amíg le nem ért hálószobájába, ahol a fent nevezett lány most a legkevésbé sem illendő öltözetben és pózban hevert a baldachinos ágyon, látszólag teljes öntudatlanságban. Tátott szájjal, párnával a fején horkantgatva, pucsítva. Csizmája és nadrágja egy kupacban a földön. Hercegünk bizonyosan teljesen felháborodott volna ágya ily módon történt elfoglalásán, ha nem köti le annyira az ellenkező nemű idegen eme akaratlan kitárulkozása. Neveltetése kitartóan ösztökélte, hogy ideje elfordulnia, és ez egy rövid idő után sikerült is neki.

Odaosont az ágya mellé, gondosan ügyelve, hogy tekintete ne találkozzon a nem kellően fedett női testtel, és terjedelmes paplanjának egyik csücskét ráncigálva valahogyan sikerült betakarnia. A lány ezt követően két horkantás között kissé fulladozva, kissé köhécselve, félálomban addig helyezkedett az ágyon, míg nem sikerült lábszáron rúgnia Lathenarius-t.
Ennek hatására, és hercegünk minden igyekezetével visszafojtott, de még így is hangos káromkodására kelletlenül kinyitotta a szemét. Amint a fájdalom alábbhagyott lábában, és arról is megbizonyosodott, hogy vendége kellőképpen fedett, tüzetesebben megnézte magának, és be kellett vallania, hogy valóban nyomorultul néz ki szegény.

– Jó reggelt! – üdvözölte kelletlenül, és gálánsan úgy döntött, hogy ezúttal eltekint attól, hogy szemrehányást tegyen alvóhelye ilyen mértékű meggyalázásáért.
– Ti kik vagytok? – motyogta, miközben egy Lathenariustól balra levő pontot szuggerált.
– Mi kik vagyunk? Mégis ki volna itt rajtam kívül?
– Deb tudob, de hasodlítotok egybásra… egyáltalád miért vagytok itt? És hol az az itt?
– Ó nagyszerű, bizonyára hallucinálsz.
– Mit csidálok?
– Képzelegsz! Hmmm… – morfondírozott. – Lázas lehetsz. Jómagam VII. Seramei Quistellin Lathenarius herceg vagyok, Dathreman urunk és királyunk és ötödik feleségének, Quistellin Aryanna-nak nemes gyermeke, az Asztrális Szikla csillagvizsgáló torony jelenlegi lakója és dolgozója a mágia és minden varázshatalom forrásának mélyebb megismerése reményében.
Látván a lány értetlen arckifejezését, gyorsan hozzátette: – Hívj csak Lathenariusnak! Téged miképp szólíthatlak? Tolvaj? Betörő?
– Jena?
– Értem. Szóval Jena, mondd csak, hogy érzed magad?
– Voltab bár jobban is. Megmoddtam, hogy a nyamvadt varázslatod megbetegített! – jelentette ki most már határozottabban. Kezdett magához térni, és a herceg nem tudta eldönteni, ez ínyére van-e, avagy sem.
– Ismét kénytelen vagyok közölni veled, hogy csak magadnak köszönheted. De ez most nem fontos. Kérlek, fáradj át velem a vendégszobába.
– Veddégszobába?
– Igen. Bármilyen kellemetlen is, de a vendégem vagy. És az is leszel meglehetősen hosszú évekig. Éppen ezért úgy gondolom, civilizáltan is meglehetünk egymás mellett, viszont ragaszkodom a megszokott személyes teremhez. Arról nem is beszélve, hogy szeretnék a saját ágyamban aludni. Amilyen hamar csak lehet.
– Jólvan, jólvan, begyek bár – mondta és feltornázta magát ülő helyzetbe. – Legalább elfordulnál? – förmedt rá Lathenariusra, aki egy kicsit tétovázott ugyan, de eleget tett a kérésnek.
– Kövess, kérlek – intett neki, miután többé-kevésbé menetkész állapotba került. A lány ingatag léptekkel követte a lépcsőkön, de mindketten épségben megtették az utat a vendégszobáig. Lathenarius előszedte a kulcsokat, és kinyitotta a nyikorgó ajtót vigyázva, hogy a bent raboskodó por ezúttal ne csapjon az arcába.

A szoba a legkisebb túlzással is romokban hevert, és jó ízlésű ember nem tartózkodott volna benne. A herceg ennek megfelelően szintén nem volt hajlandó belépni. A berendezést egy ágy, egy rozoga asztalka és egy faláda alkotta. A fény és levegő mindössze két apró ablakon áradhatott volna be, ha az elmúlt évtizedekben bárki kinyitotta volna őket. Lathenarius csak később fedezett fel egy nagyobb, boltíves ablakot, ami teljesen beleolvadt a pókhálós falba, olyan vastagon állt rajta a kosz. A padlózat sima parketta helyett göröngyös kövekből állt, és az egész helyiségből hideg és dohos bűz áramlott.

– Parancsolj! – nézett komolyan a betörő szemébe, mire amaz csak felhúzta a szemöldökét.
– Csak deb goddolod, hogy beteszeb a lábam ebbe a koszfészekbe! – kiáltotta, és mondandóját egy tüsszentéssel nyomatékosította. Hercegünk mindkét ruhaujjával igyekezett eltakarni az arcát, nem sok sikerrel.
– Márpedig ez van, ha tetszik, ha nem – válaszolta ellenvetést nem tűrő hangon, és a szoba felé mutatott. Ugyanis elhatározta, hogy ő, mint feljebbvaló, feljebbvaló is fog maradni. Ezért az lesz, amit ő mond. A dolgok „majdnem” úgy alakultak, ahogy eltervezte:
– Felejtsd el! Inkább visszabegyek az ebédlőbe – közölte, és sarkon fordult.

Lathenarius teljes nemesi pompával szóra nyitotta a száját, de mire egyetlen hang is kijött volna rajta, a tolvajlány már lefelé haladt a lépcsőn. Egyszerűen faképnél hagyta, és ehhez finoman szólva sem volt hozzászokva. Amíg a palotában élt, mindenki szó nélkül engedelmeskedett neki, és ezt nagyon is szerette. Egyszerű volt. Éppen azon töprengett, hogy miért pont neki nem lehet nyugta erre a csekély tíz évre, amikor csörömpölést hallott odalentről. Sóhajtva indult le az étkezőbe. A látvány, ami fogadta, kissé megingatta a hitében, hogy képes lesz így létezni akár még egyetlen hétig is, nemhogy hét teljes évig. Jena épp a kamráját rámolta ki az étkező kellős közepére, mindennemű gyengédséget mellőzve.

– Mégis mi a fenét csinálsz? – förmedt rá, mire előbotorkált a kis helyiségből.
– Próbálom begtalálni, hogy bégis hol tartod az ennivalót!
– Nem tartok ennivalót. Termetek magamnak. Erre való a mágia. Leegyszerűsíti az ilyen dolgokat.
– Nagyszerű! Akkor legfőbb ideje, hogy „teremts” dekem valabit.

A herceg fintorogva pillantott ki az ebédlő ablakán. A nap már igencsak magasan járt, ő maga pedig igencsak fáradt volt. Rájött, hogy eme kellőképpen makacs teremtéssel nem fog sokra menni. Quistellin vére pedig arra sarkallta, hogy térjen már végre-valahára nyugovóra, és ezért igen is adjon alább fene nagy büszkeségéből.

Ebből a gondolatból és a női nem iránti tiszteletéből adódóan kerekedett ki az a – szerinte rangjához legkevésbé sem méltó – jelenet, hogy a lány ismét az ő ágyában feküdt, felpócolva, miközben frissen megidézett, meleg húslevest szürcsölgetett. Még a párnáit is neki adta! Ő maga pedig, ismét hangsúlyozni kell, rangjához legkevésbé sem méltó módon, a csillagvizsgáló heverőjén próbált álomba merülni, azonban ez a megszokottnál erősebb napfény miatt nehezebben ment neki. A szokatlan nappali-testi-lelki megerőltetéseknek köszönhetően azonban valahogyan csak sikerült neki.

Aztán eljött az este – véleménye szerint egyre hamarabb és hamarabb –, és ő ismét végrehajtotta esti rutinját. Csekély változtatásokkal, persze. A már éjszakába nyúló reggelijét két főre készítette, de a szép szelet tortával csak saját magát jutalmazta meg titokban. A tisztálkodást és fenséges ruhákba öltözést is jelentősen megnehezítette, hogy kitúrták saját lakosztályából. Levitte vendégének az elemózsiát, aki tekintettel a késői órára, már régen álomba merült. Így teljes csendben, de örvendezve, visszatért a csillagvizsgálóba, és hálát adott az égnek a nyugalomért.

És az éjszaka is eltelt a maga eseménytelenségével. Hercegünk azon kapta magát, hogy önkéntelenül is saját lakosztályába vágyik, hogy ránézzen a hívatlan lányra. Logikus következtetésként levonta, hogy valószínűleg nem vezérli más, mint az az atyai gondoskodás, amelyet gyermekként nagyra beszült szülőjétől is tapasztalt. Szökőévente egyszer. Így hát megtekintette az ezúttal normál körülmények között pihenő nevezett illetőt, és meg kellett állapítsa, hogy a húslevese valószínűleg csodát tett, mert már most sokkal jobban nézett ki. A fent említett atyai gondoskodás következtében még a homlokát is megfogta, ami már koránt sem volt olyan meleg, mint azelőtt. Így hát újfent gratulált magának.

Egészen addig, amíg a következő pillanatban a lány mindkét kezével megragadta a karját, és meglepő könnyedséggel áthajította őt a feje felett, csak hogy az ágy túloldalán érjen földet. Majd, mint aki jól végezte dolgát, a fejére húzta a takarót és horkolt tovább. Hősünk sajgó tagokkal távozott a szobából, amilyen gyorsan csak tudott.

Azt hitte, megpróbáltatásai itt véget is érnek. Azonban nem is tévedhetett volna nagyobbat. Miután sikeresen kikúrálta vendégét a csúf megfázásból – amely sikerét sosem mulasztott el megemlíteni –, amaz rögtön sokkal aktívabban töltötte napjait. Ezt a herceg szomorúan konstatálta, és nappali alvásait kénytelen volt áthelyezni a csillagvizsgálóba. Már ha nem szerette volna a nappalokat ébren tölteni. Észre sem vette, és a jövevény kiszorította saját száműzetéséből.

Lévén, hogy a hölgy érkezése és a fennforgások miatt jócskán elmaradt jelentéseivel, no meg minden szabad percet kihasznált, amit alvással és étkezéssel tudott tölteni, nem sokat találkoztak. Így aztán nem is tudta szóvá tenni felháborodását. Teltek-múltak a napok, a hetek, és Lathenarius azon kapta magát, hogy Jena-t a torony szerves részeként érzékeli. Időnként feleslegesen hangos és zavaró, de szerves részeként.

Egyik éjszaka, miközben a csillagokat böngészte, és ismét végigtekintett a mágiafolyamokon, valami különös dologra lett figyelmes. A Sárkányvirág csillagkép – amelyről épp elmaradt jelentéseinek megírását próbálta bepótolni – némely csillaga alig észrevehetően bár, de mintha fényesebben ragyogott volna a többinél. Épp gondolataiba merülve, feszült figyelemmel fürkészte a gyanúsan viselkedő apró égitesteket, amikor lépéseket hallott maga mögül.

– Persze, hogy ennek a perszónának is most kell megjelennie – gondolta, és próbált nem tudomást venni róla.
– Gyönyörű – jegyezte meg a betörő égre emelt tekintettel, miközben végigsimított az egyik aranyszínű távcsövön. Perceken keresztül némán nézte a csillagos égboltot, látszólag belefeledkezve a látványba.
– Megkérdezhetem, miért ólálkodsz itt mögöttem? – kérdezte a herceg, de közben továbbra is a távcsővel kémlelte az eget.
– Feljöttem megnézni a csillagokat. És hogy mit csinálsz itt minden éjjel.
– Nem kéne már régen aludnod?
– Nem vagyok kisgyermek! – felelte hercegünk fülének így is túl hangosan.
– De én szeretném, hogy aludj. Zavarsz a munkában. Épp benne vagyok valamiben – mondta, és egy kézmozdulattal elfordította a talpszerkezetet, ami persze váratlanul érte Jena-t, így jobb híján Lathenarius-ba kapaszkodott bele, miközben az ölébe huppant. A végeredmény azonban korántsem alakult úgy, ahogy bármelyikük is eltervezte: a támlás szék felborult, és összegabalyodva értek földet, ezt követően pedig hercegünk egy csattanásra lett figyelmes a jobb orcáján landolt pofon következtében.
– Megtudhatnám-e testi sértés okát? – szegezte neki a kérdést felháborodva.
– Szándékosan feldöntöttél!
– Szeretném leszögezni, hogy semmi hasonló nem állt szándékomban – tápászkodott fel, és leporolta magát. – Hmm. Muszáj lesz leszoktatnom erről az erőszakos viselkedésről – morogta magának.
– Hogy mondtad?
– Nem érdekes – állította fel a széket, és visszaült a távcsövek elé. – Szóval, elárulod, mit tehetek érted?
– Ó, igazán semmit. Mondjuk, kiengedhetnél a tornyodból. Most azonnal.
– Ez nem az én tornyom, hanem apámé, a királyé. És jól tudod, hogy nem tehetem.
– Valami módja csak van! Magad mondtad, hogy tízévente kinyílik! Hát nyisd ki hamarább!
– Az sajnos lehetetlen. Ha odafigyeltél volna, és nem döbbenettől bambán bámulsz rám, emlékeznél, hogy az ajtót csak kívülről lehet kinyitni. Így jutottál be te is. A magad otromba módján. Most, hogy ezt ismét tisztáztuk, kérlek, távozz.
– És mégis mi a fenét csináljak itt még évekig? – szegezte neki a kérdést fennhangon, s Lathenarius ismét összerezzent a kinyilatkoztatás hangerejétől.
– Már megint ez a modor. Csinálj, amit csak szeretnél, csak hagyj dolgozni! Mondjuk, művelődj egy kicsit lent a könyvtárban – jelentette ki, de a mondat végére elbizonytalanodott. – Tudsz olvasni, ugye?
– Persze hogy tudok! Ha éppenséggel tudni akarod, már át is böngésztem néhány könyvet!
– Nagyszerű! Ez esetben akár segíthetnél is nekem. Felhozhatnád a csillag és holdállások részlegből a Sárkányvirág csillagképpel foglalkozó könyvet – mondta, majd ismét belekukkantott az egyik távcsőbe.
– Még mit nem! Nem vagyok az apródod! – válaszolta a lány, és dacosan felfújta az arcát.
– Ahogy gondolod… de amíg én megkeresem a szükséges paragrafust a könyvben, te figyelhetnéd a csillagképet – közölte hercegünk somolyogva, nem minden hátsó szándéktól mentesen.

Jena mormogott valamit az orra alatt, de a szeme felcsillant egy röpke pillanatra. Aztán rögtön a transzportáló felé vette az irányt. Lathenarius ebben a pillanatban döbbent rá a vendégében rejlő lehetőségre, minek következtében zavarba ejtően széles vigyor terült szét az arcán. Mindig is vágyott egy asszisztensre.

Különösen most, hogy végre történt valami, amit érdemes megvizsgálnia. Amíg várakozott, megszámolta a felvillanások között eltelt időt, feljegyezte a csillagok pontos helyzetét, és sorrendjét. Már két teljes pergament is teleírt, de Jena még mindig nem tért vissza. Ekkor hercegünk csak horkantott, és úgy határozott, utánajár a dolognak, lévén, számára megoldatlan rejtély volt, hogy a kis hölgy miért nem volt még képes visszatérni a kért könyvvel.

Erre azon nyomban megkapta a választ, amint a könyvtárba lépett. A nevezett „hölgy” egy halomnyi tekercs és bőrkötéses kötet tetején ücsörögve hajigálta félre a könyveket, miután megbizonyosodott róla, hogy nem az a bizonyos az, amit keres. Lathenarius hirtelen köpni-nyelni nem tudott a felfordulás láttán. hangja csak akkor eredt meg igazán, amikor Jena újabb fél tucat könyvet emelt le az egyik polcról, hogy a növekvő kupac tetejére halmozza.

– Mégis mit… hogyan… miért nem… miért?! – bukott ki végül belőle hangszíne felett egy oktávval.
– Keresem a könyvet, amit kértél. Sok könyved van.
– Esetleg nem lehetett volna anélkül, hogy megbecsteleníted évtizedek felhalmozott tudását?!

A lány lenézett a hebehurgya kupac iratra, majd vissza a hercegre. Ezt még egyszer megismételte, majd annyit mondott: – De nagyon sok könyved van – hangsúlyozta.

A hercegnek, ha lehet, még jobban elakadt a szava. Jena ezt követően odasétált egy másik polchoz, és kihúzott egy barna bőrkötésbe foglalt kötetet, amit egy nyíló virág díszített.

– Nézzenek oda, ez lesz az – örült meg a könyvnek, és odasétált Lathenariushoz, majd a kezébe nyomta.

Ami ekkor hercegünk fejében megfordult, azt sem papír, sem más varázslatos pergamen nem bírná el, így ennek leírását most mellőzöm. Elég annyi, hogy Lathenarius mégiscsak nemesi vér volt, úri származása semmiféle dühkitörést nem engedett meg. Így hát vett néhány mély lélegzetet, és szótlanul vendége után sietett, mielőtt az további kárt tehetne értékeiben. A transzportáló hatása már mit sem ártott zilált idegeinek, megrázta magát, és igyekezett a félbehagyott megfigyelésre koncentrálni.

– Jenny, figyelj!
– Jena!
– Az most mindegy! Menj oda a harmadik távcsőhöz, és nézz bele! Nem, nem, az nem az. Az a negyedik. Azt, amelyiknek kunkorodik a vége! Igen, helyes – adta le a szakszerű instrukciókat.
– Óvatosan tekerd el a második fogaskereket magad felé! A másodikat! Egészen addig, amíg egy nyíló, hétszirmú virágot nem látsz kirajzolódni.
– Nahát! Ez meseszép! – lelkendezett a lány, s ezt hercegünk szemforgatva vette tudomásul.
– Igen, az, ha nem évekig nézed. Figyelj! Arra kérlek, hogy szólj, ha az egyik csillag felvillan, vagy a fénye erősödik.
– Melyik csillag?
– Akármelyik! Fel kívánom jegyezni a villanások gyakoriságát.

És pontosan így telt el a következő óra, és még egy kevés idő. Lathenarius kiképezte jelenlegi csillagfigyelőjét, hogy azt is képes legyen közvetíteni neki, a Sárkányvirág melyik csillaga az éppen, amelyik felvillan. Eközben Ő több kötetet is felhurcolt könyvtárából, és újabb és újabb tekercsekre készített feljegyzéseket hold és bolygó állásokról, különböző időszámításokról és hasonló egybeesésekről.

Aztán különböző egyszerű varázslatokkal próbálkozott – tűzlabda, tárgylebegtetés, borteremtés – amit gyorsan el is fogyasztott –, majd néhány komolyabb varázslat következett, többek között a jégcsapda, amellyel betörőjét fogta. Észrevette, hogy a varázslatok könnyebben jönnek, amikor a csillagkép csillagai világítanak. Sőt, minél több csillag világít, annál egyszerűbb végrehajtania egy-egy varázst. Évek óta először, volt mit feljegyeznie, s ez végtelenül boldoggá tette – teljesen belefeledkezett a munkába.
Igencsak közel lehetett már a hajnal, amikor Lathenarius elégedetten fejezte be a sokadik pergamen teleírását. Ezt az információt nem máshonnan, mint Jena egyre gyakoribb és egyre hangosabb ásításaiból szűrte le. Már régen nem a szóban forgó csillagképet figyelte, hanem végigböngészte az egész belátható égboltot. Miután hercegünk lovagiasan, hosszas kérlelés után varázserejével elforgatta a talapzatot.

– Menj, feküdj le aludni! Mára végeztem.
– De olyan gyönyörűek a csillagok!
– Igen-igen, már mondtad. Csak ma kettőszáznyolcvanhét alkalommal.
A lány ásított egyet, és kinyújtóztatta tagjait.
– Mert annyira szépek. Nem is tudod, mennyire hiányzott az égbolt! Te hogyhogy nem vágysz a szabad ég alá?
– Egy szóval sem állítottam, hogy nem vágynék. De a torony kötelez! Eszem ágában sincs dicsőség nélkül elhagyni!

Azzal felállt és leheveredett alkalmi fekvőhelyére. Jena még egy kis ideig elnézte a fellegeket az üvegkupolán át, aztán lement hercegünk korábbi hálószobájába, aki addigra már félálomba és borospoharába merült. Ez volt az utolsó, amit a külvilágból érzékelt, majd mosolyogva, lehetséges jövőbeni felfedezésére gondolva édes álmokba szenderült.

Majd felébredt. A zsigereiben érezte, hogy idejekorán. És így is volt. Elsőként a transzportáló zizzenésére lett figyelmes, majd a már ismerős léptek kopogására. Kinyitotta fél szemét, és Jena bőrnadrágos lábára pillantott. Először is megállapította, hogy a karcsú teremtés igen szép, hosszú combbal rendelkezik. Másodszor, hogy a bőrnadrág látott már szebb napokat. Harmadszor jeges vízként zúdult nyakába a rideg valóság, hogy ismét csak ébren van. Negyedszer pedig, hogy az előtte álldogáló nőszemély még mindig nem szólt egy szót sem. Miután a kínos csend már esetlenre nyúlt, és Lathenarius elég erőt gyűjtött össze ahhoz, hogy megszólaljon, feltette a lelkét gyötrő kérdést:
– Miért nem hagysz aludni?
– A kristályok… világítanak – közölte vele a rébuszt, amely csak további kérdéseket szült.
– Miféle kristályok?
– Hát, amiket elloptam.
– Badarságokat beszélsz. Az azurítián nem világít. Sok mindenre jó, és nagyon értékes, de nem világít.
– Márpedig ezek itt világítanak. Néha – hajolt le és szemmagasságba tartotta a kristályokat. Ennek eredményeképp a herceg kis híján megvakult, de miután az éles fájdalmon túltette magát, kérdő tekintettel nézett a valóban fel-felvillanó ékkövekre.
– Igazán érdekes.
– Nem lesz tőle… bajom?
– Ugyan már, teljességgel ártalmatlan. Hadd nézzem!
– De mi van, hogy ha… – Lathenarius ekkor azonban felemelte a kezét és csendre intette. Egy gondolat fogalmazódott meg a tudatában, amelyben minden múló pillanattal egyre bizonyosabb lett. Se szó, se beszéd felpattant a heverőről és a jegyzeteihez futott. Útközben még borospoharát is felrúgta. Egyik pergament emelte szeme elé a másik után, miközben hátra-hátrapillantott a tanácstalanul ácsorgó betörőre, kezében a hol-fénylő-hol-nem-fénylő kristályokkal.
– Lenyűgöző – mondta végül, és arcára igazi meglepettség ült ki. – Erről feltétlenül meg kell bizonyosodnom! Rengeteg dolgunk van!
– Uraságod beavatna engem is?
– Később! Most hozd a köveket, kimegyünk a pavilonba! – azzal felszedte a földről a talárját és magára kanyarította. – Gyere már! Csak néhány óránk van napnyugtáig!
– De álmos vagyok! Alig aludtam valamit!
– Gratulálok! Hivatalosan is asztrológus lettél – felelte gúnyosan, majd a csillagvizsgáló üvegkupolájához lépett. Előhúzta kulcscsomóját, és babrált valamit, minek eredményeképpen a kupola falán egy ajtó nyílt – látszólag a semmibe. A lány döbbenten nézte végig, ahogy a herceg kilép az ajtón, és egyszerűen lezuhan. Odarohant az ajtóhoz, és elkerekedett szemmel bámult a semmibe. Már éppen elrebegett volna egy imát, amikor Lathenarius ismét megjelent mellette az ajtóban. Szegény teremtés valószínűleg nem számított erre a fordulatra. Talán ezért, vagy ki tudja miért, Lathenarius arcába sikoltott, és a levegőbe dobta a kristályokat.
– D-d-de hát… de hogyan… te… – dadogta, miközben a herceg udvari bolondokat is megszégyenítő ügyességgel kapkodta el a lepotyogó azurítián kristályokat.
– Mondtam, hogy csak a pavilonba megyünk! – méltatlankodott. – Miért kell a nőknek állandóan sikítozniuk! – Azzal megragadta a kezét, és magával húzta, ki az ajtón.
– Ne! Nekem tériszonyom van! – sikította fejhangon ismét. Épp mielőtt lepergett volna szeme előtt az élete, szilárd talajt érzett a lába alatt. Kíváncsiságból kinyitotta a szemét, de amint körbetekintett az embertelenül magasan lebegő pavilonon, rögtön vissza is csukta.
– Miféle betörő az, akinek tériszonya van? – jegyezte meg a herceg, és elengedte Jena kezét. Aki abban a pillanatban elemi erővel csapódott bele, és karjával-lábával körbefonta Lathenarius-t.
– Ne merészelj elengedni! Követelem, hogy azonnal vigyél vissza a toronyba!
– Azt hittem, a szabad ég alatt szeretnél lenni – mondta, miközben próbálta magáról lefejteni a lány végtagjait, kevés sikerrel.
– Vigyél le innen! – kérte, s közben még jobban szorította.
– Jól van, jól van, várj egy percet! – araszolt közelebb a pavilon közepén elhelyezett sziklatömbnyi vörös kristályhoz. – Engedj el! – erőlködött hercegünk mindhiába. – Gyere, ide, középre, a kristályhoz! – próbálkozott, és a lány szorítása engedett. Mint egy jól meglökött kocsmaajtó, úgy csapódott neki a kristálynak, és az élete árán sem volt hajlandó elengedni. Lathenarius már-már attól félt, Jena annyira szorítja, hogy megreped.

Most azonban, hogy kiszabadult, nekilátott a munkának. Elhelyezte az azurítiánokat a nagy kristály köré, és apró varázslattal összekötötte őket. Bár ez a folyamat rövidnek és egyszerűnek hangzik, órákon át tartott – igen órákon át –, míg nem lassan már besötétedett. Amikor ellenőrizte, hogy minden rendben van, és Jena arca is már kellőképpen falfehérré vált a rémülettől, lefejtette őt a kristályról, és visszaráncigálta a toronyba.

Aztán figyelt és várt. A Sárkányvirág csillagai továbbra is felvillantak, a már tudományosan és asztrológiailag a lehető legpontosabban meghatározott ütemben, amely már korábban feljegyzésre került. Lathenarius arcára Jena számára még sosem látott érzelmek ültek ki, így duzzogása közepette kénytelen volt megkérdezni:

– Most minek örülsz?
– Hát nem érted? – csillant felé a szeme. – Nézd ott a pavilonban a kristályokat! Rendben. És most nézd az azurítiánokat! Hát nem csodálatos?
– De, csodálatosak, éppen ezért csentem el őket. No meg egy mesés vagyon reményében.
– Nem a kristályok! – torkolta le szinte atyai tanítói hangon. – Hanem amit csinálnak!
– Világítanak. Villognak. Pontosan ezt csinálták a kezemben is. Bezzeg akkor nem voltál tőle elájulva.
– Pulzálnak. De ez most mindegy. És hogyan… villognak?
– Össze-vissza? Nem, várj! Sorban. Mindig ugyanúgy, újra és újra. Ismerős a sorrend – csodálkozott el rajta. – De hiszen én ezt tényleg ismerem. Ugyanúgy villannak fel…
– Ahogyan a Sárkányvirág csillagai villannak! – mondták ki egyszerre, és ennek hatására – ha giccses, ha nem – Lathenariusban is felvillant valamit. Valami, amit akkor a felfedezés és a jövőbeni siker tudatának könyvelt el. Ha úgy is volt, ez a siker, és öröm akkor és ott nem a kristályokban, de nem is a csillagokban, hanem Jenában öltött formát.
– És miért is jó ez neked? – tette fel az őt foglalkoztató kérdést, megszakítva hercegünk tudatának és szívének kibontakozó kommunikációját.
– Nem vagy jártas a mágiában, ezért nem érted. Az azurítiánok, amiket idehoztál, indikátorként működnek…
– Indi… miként?
– Jelzőként! Jelzik, hogy a Sárkányvirág csillagai mikor villannak fel, mikor erősödnek. Mikor tör ki belőlük a varázserő, amit idelent mi használunk.
– Szóval amikor a csillagok az égen fényesebbek, a varázserőd akkor erősebb?
– Pontosan! Ezt már az azurítiánok is mutatják! Egyetlen árva könyvet, mit könyvet, iratot vagy akár paragrafust nem olvastam még hasonlóról sem. Mégis ki gondolta volna, hogy ezek az ékkövek összefüggnek a csillagokkal? – hadarta a tolvaj felfogóképességének kissé megerőltetően gyorsan, de nem szűnő gyermeki lelkesedéssel. – De ez még nem minden! Látod a nagy, vörös kristályt?
– Azt, amelyikbe órákon át az életemért kapaszkodtam? Igen, látom. Volt alkalmunk jól megismerni egymást – válaszolta, beleborzongva az emlékbe.
– Nézd, hogy fénylik! Szinte már ragyog! Hát nem érzed azt a rengeteg varázserőt, ami áramlik bele? – tette fel a költői kérdést. Költői volt, mivel a válaszra Jenának esélye sem volt. – Majdnem telihold van, tavasz. Kiszámoltam, hogy a csillagkép vélhetőleg minden harmadik holdciklusban, pontosan ekkor, a Lángzuhatagból táplálkozik, és amint feltöltekezik, a csillag varázserőt bocsájt ki. Ó, hogy milyen rég keresnek magyarázatot a mágia erősségének hullámzásaira! Vajon melyik csillagkép képes még hasonlóra? Ezt mindenképpen kutatnom szükséges!
– Ez akkor most egy felfedezés?
– Igen. Ez egy felfedezés, méghozzá az évszázad felfedezése. De ezé az évtizedé biztosan. Rengeteg dolgunk lesz!
Elnézve Lathenarius vigyorát és szeme csillanását, no meg hallva a többes szám ily módú használatát, Jena is felbátorodott, és elgondolkodott a dolgon.
– Jól gondolom, hogy ez a kristályok nélkül nem derült volna ki?
– Igen, jól.
– Tehát az ÉN kristályaim, amiket ÉN loptam, segítettek hozzá ehhez a felfedezéshez.
– Igen.
– Remek. Akkor itt az ideje, hogy megbeszéljük, mit is kapok ÉN mindezért – kérdezte, hiszen egy tolvajt mégis mi érdekelt volna jobban, mint a jutalom?

És úgy is lett. Lathenarius, miután fáradtságos – szerinte kifejezetten fáradtságos – munkával megtanította Jenának az asztrológia alapjait, a számtant, a csillagképek felismerését és még ki tudja, mi mindent, pergamen halmokat készített rajzokkal és hosszas leírásokkal mindenről, amit a felfedezett jelenségről csak megtapasztalt, és arról, amit tudni érdemes. A tolvajból kiváló asszisztens lett, Lathenarius remek segítségre lelt benne. Aztán, ahogy az már lenni szokott, egy férfi és egy nő kényszerű összezáratása – és a kezdeti kölcsönös utálat, meg a hosszú évekig tartó közös munka – végül szerelmet szült, s ez megédesítette a hátralévő néhány évnyi további csillagvizsgálódást és száműzetést.

Így történt hát, hogy VII. Seramei Quistellin Lathenarius megszerezte a hőn áhított dicsőséget, s a tíz év leteltével emelt fővel, egy tolvajjal oldalán távozhatott a toronyból, ahol öccse – aki természetesen újabb anyától született – vette át a helyét.

Az ünnepség hasonlóan alakult Lathenarius elképzeléseihez – az Őt ünneplő tömeg zsivaja, a várva-várt ajándékok hada, a szebbnél szebb torták ínycsiklandozó illata, nem is beszélve a fejvesztve menekülő Jena után loholó városi őrségről, akik szemmel láthatóan nem felejtették el a sokat érő kristályok rút elrablását.

Apja, a „nemes” Dathreman király már ennél fogva sem lelkesedett túlságosan fiának párválasztásáért – lévén, hogy hercegünk szíve választottja egy rang nélküli, nincstelen bűnöző -, minek eredményeképpen nagyszerű csillagászati felfedezése ellenére is kizárta örökségéből, a családból, és még ki tudja honnét. S bár a bérgyilkosoktól eltekintett, azért száműzte őket királyságából.

Aggodalomra azonban semmi ok, hiszen a Seramei herceg címe elvesztésének ellenére is Seramei herceg maradt, különösen mivel a korábban említett értékes kristályokat tapasztalt tolvaj társa távozásukkor kicsente a toronyból. Abból pedig bőven futotta partvidéki birtokra, kastélyra és hetedhét országra szóló esküvőre – bár utóbbin rajtuk kívül nem sokan vettek részt.

S Jenával együtt még sok-sok éjjelen át csodálhatták meg a Sárkányvirágot, és a csillagos égboltot, hiszen boldogan – bár bődületes vitáktól nem mentesen – éltek, míg meg nem haltak.

Előző oldal Nathandriel
Vélemények a műről (eddig 1 db)