Sötét ház

Horror / Novellák (227 katt) Dália
  2018.03.04.

Csendes utcák, barátságos házak előkerttel, dísznövényzettel, újak és régi építésűek, emberek sétálgatnak előttük, nem is sejtik, hogy némelyik mélyén milyen pokoli, bomlott elméjű erők munkálkodnak.

A kisvárosban kellemes időt töltöttem a barátaimnál egy novemberi délután, azután kora este a vonathoz indultam, hogy hazatérjek a fővárosba. A reggeli köd egész nap nem tudott felszállni, most is mindenre rátelepedett, a fákra, házakra, bokrokra az undok, szürke fátylaival. Mindent elleptek a lehullott, megbarnult falevelek, vastagon borították a járdákat is, de az egész napos ködszitálás nyúlós mocsokká változtatta őket. Bőven volt járókelő az utcán ebben az időben, haza felé tartó családok kisgyerekekkel, diákok, akik a napköziből végre kiszabadulhattak. Úgy gondoltam, menet közben betérek egy élelmiszerboltba, ha hazaérek késő este, legalább nem lesz gondom a vacsorára, sőt a reggelire sem. Így is tettem, egy közeli vegyesboltban kenyeret, tejet, májkrémet vásároltam, és egy piros reklámszatyorba csomagoltam őket. Legalább a másik kezemben lévő táskámmal megfelelően kiegyensúlyozzák egymást. Óvatosan lépdeltem a nyúlós faleveleken, aztán egyszer hirtelen kicsúszott alólam a jobb lábam, és éreztem, semmi sem menthet meg az eleséstől.

- Hoppáré - egy erős kéz markolta meg hátulról a jobb könyökömet, lefékezve ezzel a tovább csúszást. A kéz egy magas fiatalemberé volt, hosszú, szőke haján megcsillant egy pillanatra a lámpa fénye. Nagykarimájú, sötét kalapját jobb oldalon erősen az arcába húzta. Majdnem földig érő drapp kabátot viselt. – Nagyon síkos ugye most az úttest, asszonyom, könnyen megtörténik ilyenkor a baj! – mondta barátságos hangon, miközben belém karolt. – Szívesen viszem egy darabon a szatyrát, ha megengedi.
- Nagyon köszönöm, hogy elkapott. Csúnyán eleshettem volna.

Igyekeztem meghálálni a segítségét. Jó darabig mentünk így kettesben, a fiatalember az időjárást ecsetelgette, a közelgő hideget, én igyekeztem mindenben egyetérteni vele. A járda mellett egy fasor húzódott, azontúl pedig a széles közút, mindkét irányból haladó világító autók soraival. Egyszer aztán a fiatalember hirtelen elengedte a karomat, se szó, se beszéd lelépett a járdáról és fák között keresztülhaladva már az úttesten az autókat kerülgette. Nem értettem, mi történt, utána szóltam.

- Fiatalember, a szatyor... - elfelejtette visszaadni! Mintha nem hallotta volna, átért az úttesten, a túloldali járdán is, és egy sötét ház borostyánnal borított kapujában eltűnt.

Tanácstalanul álldogáltam egy darabig, nem tudtam, mit tegyek, vegyem tudomásul az egészet és menjek haza üres kézzel, vagy szerezzem vissza a vacsorámat. Tűnődtem még egy kicsit, majd meghoztam éltem legrosszabb döntését.

Keresztülmentem a fasoron, az úttesten és nemsokára én is a borostyános kapu előtt álltam. A rozsdás vaskapu két oldalán kőkerítés húzódott, dúsan belepte a borostyán, már az utcán haladást is gátolta. A ház teljesen elhagyatottnak látszott. A kapu könnyen nyílt. Csak az utcai lámpák fénye világította meg az elhanyagolt udvart, amelyet dúsan benőtt a vadrózsa meg bodzabokor össze-vissza szövedéke. A kapuval szemben kis kőből épült tornácocska alakját véltem felfedezni, alját vastagon száraz falevél borította. Még mindig visszafordulhatok – gondoltam, amikor kinyitottam a sötétbarna bejárati ajtót.

Egy újabb, ezúttal üveges ajtó állt utamba, ennek sötét függönyén át némi fény szivárgott ki, így benyitottam. Rögtön vissza is hőköltem, egy meglehetősen nagy konyhába léptem, a mennyezetről logó mocskos, pókhálós csilláron csak egy légypiszkos égő világított, az egész helyiséget ellepte a kosz. Jobb oldalon, a fal mellett egy nagyméretű konyhaasztal állt, azon valamilyen felismerhetetlen, borzalmasan büdös húsféleséget felhalmoztak fel, barnás fekete leve a sáros cementlapra csepegett. Az asztal mellett egy vaskályha ontotta a meleget, résein át vörösen világított a tűz. Felette, meg az asztal felett végig mintegy szárító kötélen megszürkült, pókhálós rongyok lógtak. A baloldal homályába veszve egy konyhaszekrény és kanapé körvonalait fedeztem fel. Az asztal előtt egy nagydarab, pocakos, ápolatlan férfi egy konyhai bárddal aprózta a húst. A melegtől az izzadtság cseppek patakként álltak össze az arcán és világos csíkot hagyva maguk után gördültek le a szutyoktól fekete bőrén. Élvezettel bekapott egy frissen levágott darabot az undorító húsból és hozzám fordult:

- Isten hozta, kedves nagymama, kerüljön beljebb! – mondta szívélyesen és nagyot csapott az asztalra a bárddal.
- Én csak… a fiatalember véletlenül... a szatyor nála maradt. A vonatra sietek - motyogtam összefüggéstelenül és észrevettem a kanapén a piros szatyrot. – Látja, azt a szatyrot keresem.
- Nem keres maga semmit, nagymama, szépen leül és megvacsorázik, utána meg játszik a gyerekekkel!
- Le fogom késni a vonatot, adja ide a szatyromat! – szóltam most már ingerülten. A férfi erre nagyot csapott az asztalra a bárddal, a véres barna lé magasra fröccsent. A kilincshez nyúltam, hogy amilyen gyorsan csak tudok, kilépjek innen, de a férfi fürgébb volt, belemarkolt a hajamba és a konyha belsejébe vonszolt.
- Maga itt nem követelőzik, kis anyám – hajolt közel hozzám és vállaimnál fogva a kanapé előtt álló kerek kis asztal melletti székre nyomott le. – Most megvacsorázunk szépen - és fenyegetően az orrom elé tartotta a bárdot. A vaskályha ontotta a meleget, az idegeim pattanásig feszültek, izzadtság öntötte el a testemet. A férfi ezután több kisebb darabot vágott le a húsból, a markába rakta és lecsapta elém a kis asztalra. - Egészségére!

Utálat öntött el.

- Csak nem képzeli, hogy megeszem ezt a romlott, nyers húst! - kiabáltam magamból kikelve
- De bizony – mondta gúnyosan, – vacsora nélkül nincs játék, nagymama!
- Ha erőszakoskodik, hívom a rendőrséget a mobilomon – mondtam és a kézi táskámért nyúltam a bal kezemmel, míg a jobb kezem mutatóujja sajnálatos módon az asztalka peremén maradt. A következő pillanatban szörnyű fájdalom hasított az ujjamba. Ez az idióta lecsapott az ujjamra a bárddal és két első ujjpercem nagyot szaltózva a cementlapra esett. Felordítottam és a vérző, iszonyatosan lüktető ujjamat a sálamba tekertem.
- Maga elmebeteg! - alig tudtam beszélni a fájdalomtól. - Orvoshoz kell mennem, maga meg sittre kerül.
- Ejnye, nagymama, hány ujjacskáját kell még levágnom, hogy vacsorázzon! – üvöltötte és a konyha asztalt csapkodta a bárddal, majd hozzám ugrott és megragadta a torkomat. - Eszik már végre, vagy kettéhasítom azt az ostoba fejét, maga kerge tyúk!

Egyik kezével a torkomat markolta, mint egy libáét, a másik kezével a számba próbálta belepréselni a mócsingot. Dülledt, véres szemébe, mocskos arcába néztem, nem ellenkeztem. A romlott hús savanyú, fémes ízét éreztem a számban. Két darabot sikerült így belém préselnie, majd egy ajtóhoz rángatott és belökött rajta.

- Mehetsz játszani!

A hatalmas, világos szoba hat vagy nyolc lépcsőfokkal lejjebb terült el. A nagyobbik felében szokatlanul, mintha nap sütött volna, kellemes, langyos szél fújdogált, lágy zene szólt. Egy játszótér volt. Körben gyepszőnyeg vette kerül, belül finoman szitált homok borította. Egy szőke hajú kislány könnyű selyemruhácskában hintázott, két fiú és egy kislány egy lassan forgó szerkezeten üldögélt, két fiúcska a libikókán hintázott fel-alá, néhány kisgyerek a homokozóban guggolt kis lapáttal, szitával a kezében. Halk gyerek zsivaj hallatszott. De hogy kerülhetett ez a béke szigete ennek a förtelmes, bűzös, mocskos konyhának a szomszédságába?

Lementem a lépcsőn, de elsősorban azt lestem, hogyan tudnék innen megszabadulni. Ezek a gyerekek is idejöttek valahonnan. Volt rajtuk valami furcsa. Hiába mozgott a hinta, libikóka, a gyerekek mozdulatlanok voltak. Talán bábukból rendezte be valaki ezt a játszóteret? De valami más is furcsa volt. Minden gyerek mintha ünneplő ruhában lett volna. Az egyik kisfiú fehér ingben, csokornyakkendőben lapátolta a homokot, a kislányok bársony masnikban, selyemruhácskában játszadoztak. Rájöttem, nem bábuk ezek, hanem igazi gyerekek, csak halottak, ünneplő ruhácskáikban lettek eltemetve, amit most is viselnek. Az eddigi béke szigete most megint rémálommá változott. Milyen őrült elmék fogságába kerültem, vert ki újra a víz, a sérült mutató ujjam is pokolian égett, lüktetett. Ekkor a terem homályosabb végéből megszólalt valaki.

- Üdv a fedélzeten, nagyi!

A szőke fiatalember volt, aki olyan készségesen vitte a csomagomat, és akinek ezt az egész borzalmat köszönhetem. Rettenetes düh fogott el és rátámadtam.

- Maguk lelkük velejéig romlott gazemberek, szörnyetegek, mit művelnek. Mi ez a halott játszótér? Mit csinál ott fenn az az elmebeteg mészáros? Azonnal vigyen ki innen, hallja!

A fiatalember szó nélkül végighallgatta a szidalmaimat és egy percre sem hagyta abba a munkáját. Közelebb mentem és akkor láttam, hogy a hosszú asztalon, amely mellett állt, egy halott kislány feküdt. A fiatalember mellett egy kis asztalkán különféle eszközök, ollók, szikék, kampók, fúrók, egyebek voltak felhalmozva.

- Pont úgy csinálok mindent, mint az egyiptomiak. Az orrán keresztül kiszedem az agyvelőt, az ereibe tartósító oldatot pumpálok, a belsőségek helyébe pedig enyves gézt gyömöszölök. Ne sápadozzon, ők már holtan kerültek ide, így nem a sírban válnak a férgek martalékává, hanem itt fönn örök életre lelnek. Van, amelyik már tíz éve itt játszadozik.
- Elmebetegek, melyik szülő kérte meg magukat erre! Azonnal engedjen ki innen!
Mintha nem hallotta volna, amit mondtam, nyugodt hangon folytatta.
-A gyerekeknek szükségük van egy nagymamára, magára esett a választás, asszonyom. Egy kedves, bicebóca nagymamára. De látom, megsebesítette magát az az idióta, mindig munkát csinál nekem!
- Nem vagyok nagymama, ne szólítson így, maguk bűnözők, azonnal engedjenek ki! A rokonaim keresni fognak, ha este nem érek haza!
- Ne kiabáljon, nagyi, nem fog fájni, csak kis tűszúrást fog érezni, aztán jöhet az örök álom!

Kicsit közelebb lépett hozzám, ekkor láttam, hogy a jobb szeme üvegből van. Éreztem, hogy erőszakos követelőzéssel nem tudok szabadulni, ezért könyörgésre fogtam a dolgot.

- Kedves fiatalember, engedjenek ki! Senkinek sem beszélek arról, amit itt láttam. A beteg anyámat is én ápolom, holnap vár engem. Kértem, mutassa meg a kijáratot.
- Hagyja abba a nyavalygást, nagyi, mert ideges leszek – közeledett felém, én pedig hátrálni kezdtem. Közben valami leesett tárgyra léptem, kibillentem az egyensúlyomból.
- Hoppáré – kapott utánam -, hogy maga milyen kis bicebóca, ki hitte volna! - Felvett az asztalkáról egy injekciós tűt, magasba tartva egy kicsit spriccelt vele. - Mondtam, nem fog fájni, egy kis szúnyogcsípés - mosolygott és újra elkapta a karomat.

Magam sem tudtam, honnan szállt belém ekkor ekkora erő és gyorsaság, de a bal lábammal egy hatalmasat rúgtam a jobb lába sípcsontjába, közben a tálcáról felkaptam azt a tárgyat, ami elsőnek a kezembe került, és az ép bal szemébe döftem. Felordított és hátrahőkölt, én egy újabb gyors mozdulattal kirántottam az eszközt a szeméből, egy kampó volt, végén a szemgolyóval, ami - mint dugó az üveg száját – halk cuppanással hagyta el az üregét.

Üvöltött, mint egy megsebzett oroszlán, valahonnan ő is egy bárdot rántott elő, csak tiszta állapotban és azzal eszeveszetten, vaktában csapkodni kezdett. Szemüregéből dőlt a vér, végig csurgott az arcán, ruháján, őrülten vert széjjel mindent, ahol engem sejtett. Üvegek, tégelyek, eszközök törtek, repültek szerteszéjjel, majd a sor végén egy nagyobbacska dobozba vágott bele, ahol mindenféle gombok villogtak, karok, kábelek lógtak ki belőle. Az ütés hatására a békés játszótér megváltozott. A hinta veszettül felgyorsult, majd a plafonig repítette a kislányt, aki aztán nagy ívben a homokozó gyerekekre esett tompa puffanással. A körforgó is olyan gyorsan forgott, hogy a benne ülők egymásra dőltek, az egyik fiúnak a lába valahogy a peremen oldalt kiszabadult és forgás közben a homokot szántotta. A libikókázó fiúk előbb a magasba repültek, aztán a homokba pottyantak. A zene is felgyorsult, szövege érthetetlen katyvasszá állt össze, fülsiketítő hangossággal. Én egyik szememmel a dühöngő örültet lestem, másikkal a kijáratot kerestem. Ekkor kivágódott a fenti ajtó és az elmebajos mészáros üvöltve rontott le a lépcsőn.

- Mit csináltál, te idióta, azonnal állítsd le a gépet! - Közben a gyerekekhez szaladt. - Mónikám, kincsem, kiestél a hintából, apa majd segít. A kislányt a karjaiba vette és a gyepre fektette. - Kicsi Imruskám - ölelgette a csokornyakkendős kisfiút -, semmi baj, itt van apa! Kapcsold már ki azt a zenét, te féleszű! - Társához rohant, aki világtalanul bolyongott, csetlett-botlott a törmelékek között. Újra visszaszaladt a gyerekekhez. – Jánoskám, el ne törjön a lábad! – próbálta kivenni a kisfiút a forgó szerkezetből, de nem tudta a forgás miatt, egy darabig együtt szaladt velük, közben üvöltött. - Kapcsold ki, kapcsold ki, te szerencsétlen!
- Nem tudom... nem látok... nem látom a kapcsolót...
- A gyerekek megsérülnek, azonnal kapcsold ki, megőrjít ez a hangos zene!

Én kihasználva a felfordulást a lépcső felé somfordáltam és némán felfelé siettem. Már majdnem a legtetején jártam, amikor az őrült mészáros feleszmélt és bárdját utánam hajította. A nyele a tarkómat érte, hatalmas ütést mért rá, a pengéje az ajtószárfába csapódott. Elsötétült előttem a világ, orromból vér bugyogott, annyi erőm volt csupán, hogy az ajtóig vonszoljam magam, és a konyha piszkos kövezetére estem.

Amikor magamhoz tértem, a bal szememmel nem láttam, és a bal oldalamat sem tudtam mozgatni. A jobb kezem valamiért rettenetesen fájt, véres ruhába volt tekerve, szólni szerettem volna, de hang nem jött ki a torkomon, a nyelvem, mint egy nyers hús cafat, érzéketlenül feküdt az alvadt vérrel teli számban. Fejem kegyetlenül fájt. Sáros, vizes, habos tócsában feküdtem, nem messze tőlem a szürke vízben emberi ujj egy darabja ringatózott. Senki sem törődött velem. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt velem, vagy egyáltalán hol vagyok, mi a nevem, honnan jöttem, ki vagyok, de a fejem, mint egy üres lámpa búra, semmire sem tudta a választ. Fehér kezeslábasba öltözött helyszínelők járkáltak körülöttem, az ő beszélgetéseikből raktam össze, hogy az éjjel tűz ütött ki, a konyhában valamilyen rongyok meggyulladtak és ráterjedt a függönyre is. A szomszédok hívták ki a tűzoltókat, azok meg a rendőröket.

- Azt mondta lent az a szerencsétlen, vak fiatalember, hogy ez a nő, meg a társa, aki elszökött, voltak a főkolomposok, de főleg a nő – mondta az egyik helyszínelő a társainak. – Ő járt a kórházakba és kifigyelte, ha meghalt egy gyerek, azt, mikor, hol temetik. Aztán elment a temetésre, látta, hová temetik, utána őket utasította éjjel a sír kiásására. Ronda egy hullarabló ez a nő.
- Úgy éltek ezek itt, mint a disznók. Nem is emberi táplálékot ettek. Többnyire a halottak belsőségeit fogyasztották! Vigyék már el innen ezt a nőt, látni sem bírom!

A mentők hordágyra tettek, kint már megvirradt. Tehát hullarabló voltam, undorító dolgokat tettem, jobb is, ha nem emlékszem semmire, még a gondolatától is irtóztam, de torkomon hang nem jött ki. A kis tornácon vittek, amikor hallottam az egyik rendőr hangját.

- Nézzétek, ebben a piros szatyorban étel van!

Fogalmam sem volt, hogy hogyan kerülhetett oda.

Előző oldal Dália
Vélemények a műről (eddig 2 db)