Téli mese

Fantasy / Novellák (855 katt) Maggoth
  2010.11.01.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2010/12 számában.

1.

Tizenkét éves koromban északra rendelték apámat, Ivan Jefremovics Bartolovot egy Szverlov nevű település rendőrkapitányának. Kétemeletes házat kaptunk az államtól, melyből anyám, Irina Danilovics rövid idő alatt igazi otthont varázsolt.

Eleinte nehezen ment a beilleszkedés az iskolában, de leküzdöttem osztálytársaim távolságtartását, akik apám beosztása miatt tartottak tőlem. Így sem sikerült mély barátságokat kialakítanom. Nem viselkedett ugyan senki ellenségesen, mégis légüres tér vett körül.

December hatodikán, az ortodox egyház Szent Miklós ünnepén olyasmit láttam, ami kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődött. Szobám zúzmarás ablakából a kilencéves Nagyezsda Szemjont figyeltem, aki télapóruhát viselő férfival haladt az utcán, kézen fogva.

A Szemjon-lányok hárman voltak: Vera, Nagyezsda, Ljuba – hit, remény, szeretet–, akik közül a legidősebbel, Ljubával egy osztályba jártam. A hollófekete hajú lányt hazakísértem néhányszor, így a húgocskáival is összeismerkedtem.

A télapóruhás idegent helybélinek véltem, de elképzelni sem tudtam, ki lehet. Hosszú, piros köpenyt, ugyanolyan színű puttonyt, sűrű, fehér parókát és álszakállat viselt. Látványában nem lehetett felfedezni semmi ijesztőt, mégis balsejtelem fogott el...

Annyira erősen néztem kettejüket, hogy a kislány megérezte. Feltekintett ablakom felé, és integetett. Amikor visszaintegettem, a kíséretében lévő férfi egyenesen rám meredt.

Bár messze voltak, úgy éreztem, pillantásából földöntúli gyűlölet sugárzik. Az a képzetem támadt, az ismeretlen mindjárt a szobámban terem, és rossz dolgokat tesz. Balsejtelem fogott el, ami azt súgta, rám és a kislányra sötét jövő vár. Ezt tehetetlenség követte, mert megsejtettem, mire leérek, nem fogom megtalálni őket.

Mégis lebírtam bénultságomat, és kabátomat felkapva kirohantam a házból. Az égen hófelhők kavarogtak, a nyakamba szórták terhüket. Nem tántorítottak el, a hideg ellenére a nyomukba eredtem. Görcsbe szorult gyomorral meneteltem az ítéletidőben, végtelenül sokáig, míg végül feladtam. A kavargó hózáporban az orromig se láttam. Jó óra múltán keveredtem haza, ahol szót sem ejtettem a dologról. Szüleim a materialisták közé tartoztak, beszámolómat a képzelet szüleményének tartották volna.

Estére kiderült, Nagyezsda nem tért vissza az otthonába, kétségbeesett szülei a rendőrséghez fordultak. Beállt az éj, mire az egyik járőr a kislány élettelen testére talált. Apám személyesen ment ki a város szélén fekvő, elhagyatott kőbányához, mit sem törődve az ünneppel. Szüleim kihallgatott beszélgetéséből megtudtam, a gyilkos egy szuronnyal végzett Nagyezsdával. Apám megfogadta: addig nem nyugszik, míg el nem kapja a tettest.

Nemcsak a Szemjon-családra, egész Szverlovra gyász borult.

A tragédia felébresztette a helyiek lelkében lappangó idegengyűlöletet. Az emberek komor arccal jártak-keltek, résnyivé szűkült tekintettel figyeltek minden ismeretlent. Én azonban úgy véltem, a bűnös közöttük van, de bölcsebbnek láttam hallgatni. Arról a gyanúmról sem beszéltem, hogy jövő ilyenkor talán én következem. Ha megérzéseim nem lettek volna elegendőek, egy héttel a rémtett után a párnámon piciny, szív alakú medált találtam N. Sz. monogrammal, melyet a kislány mindig magánál hordott.

Aki odatette megölhetett volna, de csak figyelmeztetni akart, hogy én leszek a következő.

2.

Egy esztendőm maradt felkészülni. Magam sem tudtam, miért, a helyi könyvtárba kezdtem járni, hogy a Télapó mítoszt tanulmányozzam. A szentek életével foglalkozó kutatók rengeteg anyagot halmoztak fel, Miklós püspökről, melyek legfőbb alapját az Arany Legenda nevű kódex képezte.

A jeles egyházi személyiség karrierje Anatólia fővárosában, Myrában kezdődött, ahol rendszeresen váltogatták a klérus vezetőit. Kétszázhetvenben az egyház tagjai nem tudtak megegyezésre jutni a püspöki címért vívott versengésben, végül az egyik főpapnak álmában látomása támadt, melyben azt a sugallatot kapta, hogy a városkapun elsőként belépő, felszentelt szerzetest kell megválasztani. Ekkor érkezett Miklós pap, akit rögtön püspökké neveztek ki.

Az egyházmegyét nagy gonddal és erős hittel igazgatta. Mindenkivel jótékonykodott, szerette és segítette az embereket, kiváltképp a gyerekeket és a szegényeket, ráadásul tettei gyakran csodákkal párosultak.

Ezek még a halála után sem fogyatkoztak, egyik történet szerint egy házaspár azért imádkozott a szenthez, hogy utóda szülessen. Fohászuk meghallgattatott, az ég fiúgyermekkel áldotta meg őket, aki fölcseperedvén tengerre szállt apjával, hogy hálából díszes fogadalmi kelyhet vigyen Miklós myrai templomába. Útközben a gyermek éppen ezzel akart vizet merni a tengerből, amikor a hullámok közé veszett. Vigasztalhatatlan apja a történtek ellenére teljesíteni akarta fogadalmát, de kénytelen volt sokkal egyszerűbb kelyhet tenni az oltárra, amit azonban egy láthatatlan kéz lesöpört onnan. A férfi halottnak vélt kisfia szaladt be a szent helyre, kezében az eredeti ajándékkal. Azt állította, amikor a vízbe zuhant, Szent Miklós az ölébe fogta és megmentette. Egy másik história szerint, amikor egy gonosz kocsmáros cefrével telt hordóba fojtott három kisgyereket, Miklós püspök feltámasztotta őket, miközben gyilkosuk a rettegéstől szörnyet halt.

Minél több információt szereztem a Télapó figurává szelídült püspökről, annál inkább úgy éreztem, hogy küldetésemet neki kell rendelnem. Ha csakugyan hiszek benne, és hozzá imádkozom, talán a szörnyeteg fölé kerekedhetek, aki épp az ő bőrébe bújva gyilkol.

A könyvtárost Alekszej Kozlovnak hívták; egérképű, kiálló fogú emberke volt, aki némi nyugtalansággal próbálta kifürkészni nem mindennapi érdeklődésemet, én azonban megőriztem titkomat.

Nagyezsda halála óta semmi sem bolygatta fel Szverlovot. Apám és a keze alatt dolgozó apparátus továbbra sem talált nyomot. Nagyezsda nővére, Ljuba feketében járt, úgy tűnt, örökre eltűnt arcáról a mosoly.

A naptár lapjai gyorsan peregtek, a kalendárium rövidesen megint decembert írt. Vészterhesen közeledett a nap, amikor végzetem lesújt rám.

Az utolsó éjen álmomban a helyi templom főhajójában álltam, és az egyik Szent Miklóst ábrázoló ikon a szemem láttára megelevenedett. Ijedtemben felkiáltottam, bár tekintetéből szeretet sugárzott. Eltöltött a végső, megmagyarázhatatlan bizonyosság, hogy győzni fogok, a következő pillanatban pedig verítékben úszva felriadtam.

Kora hajnal volt, szüleim az igazak álmát aludták.

Agyam motollaként járt, egy belső hang azt súgta, fegyvert kell szereznem.

Nesztelenül apám szolgálati autójához osontam, mert eszembe ötlött a kesztyűtartóban rejtőző Makarov, amit mióta kinevezték kapitánynak a kezébe sem vett többé.

Nem láttam be, mi bajt okozhatna, ha egy időre kölcsön veszem, hisz még a hiányát sem fogja észrevenni. A gondolatot tett követte, majd szobámba surrantam, és órákkal később eljátszottam, mintha akkor ébrednék. Reggeli után valami ürüggyel elszabadultam hazulról, és a kint dühöngő hóesésbe vetettem magam.

Fogalmam sem volt, a gyilkos a nyomomban van-e, de mivel nem ért támadás, úgy döntöttem, megmelegszem kicsit a könyvtárban.

Kozlov fintorogva vette át kabátom, hogy a ruhatárba tegye. Bizonyára abban reménykedett, az ünnepnapon korábban bezárhat, bosszúságát leplezni sem próbálta.

Az olvasóteremben felengedtem, az órák repültek. Majdnem felugrottam, amikor az egérképű könyvtáros megjelent, és közölte, hogy záróra van.

Felvettem a kabátomat, aztán magam mögött hagytam a roskatag épületet, amely megdőlni látszott a szélben. Amikor kiléptem az utcára fehér kavargás fogott körül.

3.

A Makarov gyógyírt jelentett nyugtalanságomra, lélegzetem páraként gomolygott. Céltalanul az utcán kóboroltam, felkínáltam magam gyilkosomnak, de semmi sem történt. Esteledett, mivel alig éreztem tagjaimat, úgy döntöttem, hazamegyek, mert szüleim aggódhatnak, hol késlekedek, ahelyett, hogy a csizmában dugott ajándékokban gyönyörködnék.

Házunk sötétbe burkolózva állt, amire nem erre számítottam. Úgy dukált volna, hogy égjenek a villanyok, baljós érzés fogott el. A kulcsot – mint mindig – a lábtörlő alatt találtam, magyarázatot pedig odabent, miután fényt gyújtottam. A nappaliban levél várt anyámtól a lehajtott fedelű zongorán.

„Drága, Misám!
Nagy baj történt. Moszkvai bűnözők próbáltak átjutni Szverlovon. Apád meg akarta állítani őket, és tűzpárbajba keveredett velük. Rejtély, miért, de nem tudott védekezni ellenük.
Öt lövést kapott, élet és halál közt lebeg. Az orvosok próbálják az állapotát stabilizálni, hogy megműthessék. Később felhívlak, ahogy tudok, jövök, de most nem hagyhatom magára.
A hűtőben találsz enni, ha megéheznél.
Csókol anyád, Irina.˝


Álltam, kezemben a levéllel, és úgy éreztem, a világ a fejemre rogyott. Világos volt, hogy az én bűnöm az egész. Ha nem lopom el a pisztolyt, apám nem vált volna élő céltáblává.

Ekkor árny bukkant fel a nappali bejáratában, fehér parókát és szakállat viselt, testét vérvörös palást fedte. Lassan felém indult, kezében szurony csillogott.

Ereimben megfagyott a vér, mégis leküzdöttem bénultságomat. Kapkodva előrántottam a Makarovot, és rászegeztem.

– Állj, vagy lövök! – kiáltottam remegő hangon.
– Záróra, fiacskám! – mondta gúnyosan.

Amikor megrántottam a ravaszt, a pisztoly üresen kattant. Már tudtam, ki ő, bár az álcája jól takarta. Csakis Kozlov lehetett, egyedül neki adódott alkalma kivenni a fegyverből a töltényeket. Talán megérezte a kabátom súlyán, hogy benne lapul, amikor a ruhatárban felakasztotta.

Biztosan megfigyelt, és kulcsot szerzett az otthonomhoz, amit szüleim mindig a lábtörlő alatt hagytak. Másként nem tudott volna bejutni, hogy Nagyezsda medálját a párnámra tegye.

Miután kivette a töltényeket, másolt kulcsával belopózott a házba, és várt, mint pók a hálójában. Mosdatlansága bűze megcsapta arcomat. Ekkor fény töltötte be a nappalit.

A világosság egy termetes, vörös palástot viselő alakból áradt, akinek ősz haja és szakálla egyszerre sugallt magas kort, és időtlenséget. A gyilkos sóbálvánnyá vált, aztán sikolyra nyitotta a száját, de ajka némaságba dermedt. A váratlan vendég csupán egyetlen mozdulatot tett, mire láthatatlan rezonancia terjedt szét a térben.

A levegőben suhanó penge kétujjnyival a torkom előtt állt meg.

A könyvtáros kezében szorongatott szurony a visszájára fordult, és Kozlov saját magát nyársalta fel. Néhány percig a padlón vonaglott, aztán kiszenvedett. Percekig tartott, mire megmozdultam, hogy köszönetet mondjak megmentőmnek, de addigra eltűnt, mennyei fény ragadta el.

A sarokban álló telefon csörgése megtörte a pillanat varázsát, de ahogy felé botorkáltam, megéreztem, a csoda még nem ért véget. Anyám hangja hallatszott a kagylóból:

– Valami különös dolog történt, Misa... az apád... az apád egyszerűen lábra állt! Amikor az orvosok megvizsgálták, nem találták sebeket, sőt a lövedékeket sem a testében!
– Igazi csoda – mondtam rekedten.
– Megyünk haza fiam, veszünk neked ajándékot is útközben!
– Nem kell ajándék – jelentettem ki határozottan. – Csak gyertek haza, minél előbb!

„Lesz némi megbeszélni valónk ˝– gondoltam.

Ott volt például a pisztoly ellopása és a könyvtáros vérbe fagyott hullája kezdetnek, de az események fényében ezek is eltörpültek. A kandalló mellett várakozó csizmámhoz siettem.

Üresnek látszott.

Nyilván nem lapult benne sem csokoládé, sem cukor, mégis megingathatatlan bizonyossággal tudtam, találok benne valamit. Ujjaim apró dolgokat tapintottak ki. Átszellemült arccal előhúztam és lassan a tenyerembe potyogtattam Szent Miklós ajándékait.

Öt véres lövedéket, melyet apám testében az orvosok a legnagyobb erőfeszítéseik ellenére sem tudtak megtalálni.

Előző oldal Maggoth
Vélemények a műről (eddig 5 db)