Távolságba nyúlok...
Reszketek hamvadó nap melegén,
Múlik a pillanat a képzelet mezején.
Nem találom a célomat,
S hagyom, hogy szálljon a gondolat.
Távozásom emlékképe,
s álmaim lidérces rímképlete.
Smaragddal kikövezett bűnös utak,
az élvezet és a csábítás démonjai mardosnak.
Kénköves pokol, melyben létezem,
s melyben megragadt vad képzeletem.
Érzem, testem lángokba nyúlik,
s az Eszme az üresség rabszolgájává válik.
Minden vész a távolság mezején,
s már nem fázok a napsugár szívén.
Csak magam maradok porszemnyi,
És gyenge létem értelmét megfejteni.
