A telihold átka
Közeledik az éj hátborzongató sötétje,
Amikor is az ablakon bevilágít a telihold vérfagyasztó fénye.
S rögtön úrrá lesz rajtam a vadállatias ösztön,
mely elől magam is gyakran rejtőzöm.
De megpillantom a telihold ezüstös fényét,
mely előhozza az emberből állatias énjét.
Rögvest elkezdenek izmaim duzzadni,
s testemet állatias szőr kezdi elfedni.
S a hogyan egyre csak növök,
úgy bukkannak elő ujjaimon tíz centiméteres körmök.
Majd megjelenik a számban agyaram,
mellyel bármilyen torkot átharaphatok vígan.
Majd utoljára ereim megduzzadva végigcikáznak testemen,
s ruhaim elszakadván, vérvörös folt jelenik meg szememben.
Mikor belenézek a szobában lévő aprócska kis tükörbe,
inkább hasonlítottam egy vadállatra, mint emberre.
Erősebb voltam, mint valaha,
hisz már nem emberként álltam, külsőm inkább hasonlított egy farkaséra.
Vérszomjam egyre csak tetőzött s tetőzött,
s nem volt a faluban ki maga el nem rejtőzött.
Vérszomjamat csillapítani nem tudtam,
így hát kárt tettem a szomszédságban,
vér borított be minden házat s falat,
s jajveszékelés és sírás rázta meg a falakat.
Nem néztem, nő, férfi vagy akár gyerek,
nekem csak drága és ízletes vérük kellett,
a falunkban egy élő ember sem maradt,
s be kell látnom, ez maga volt az iszonyat.
S mikor véget ért e mészárlásokkal teli éjszaka,
már csak egy kérdés volt, hogy hogyan is juthatok haza,
egy számomra ismeretlen helyen ébredtem,
s nem maradt semmi az emlékeimben.
Mintha minden egy szempillantás alatt kitörlődött volna,
s nem maradt senki, ki elmondhatná, mi is történt az éjszaka,
így hát egyedül maradtam gondjaimban,
s ez megtörtént minden egyes teli hold kísérte éjszakában.
