Hátsó szoba

Szépirodalom / Élet-halál (2295 katt) Xenothep
  2013.06.09.

Mi a baj velünk, emberekkel?

Bizonyára van válasz. Még azt is megkockáztatom, hogy az ok rajtunk kívül keresendő. Azt azonban nem tudom elfogadni, hogy ne tudnánk megjavulni, vagy néha csak egy kicsit jónak lenni.

Persze mindennek ára van.

A házunk a kis település folyó felőli végében állt magányosan, rögtön, ahol községet elhagyó főút egy utolsót kanyarodik a folyó felé, hogy aztán szürke szalagja átíveljen a rövid kis hídon, eltűnve az azt követő domb hátán túl. Az útról csak a kapu látszott és a kerítés egy kis darabja, mielőtt az egész beleveszne a községet körülölelő erdő fáinak sűrűjébe. A kaputól egy nyomtávnyi széles kocsiút futott a házig. A bejárat lépcsőiről nem látszott az út; jól emlékszem, gyermekkoromban mindig azt gondoltam, hogy a ház már az erdőhöz tartozik. Éjjelente hallgattam a zajokat, elképzeltem a fák sötét mélyén élő lényeket. Gyermeki fantáziám driádokkal és gyönyörű mitikus lényekkel népesítette be az erdőt, amelytől néha féltem, néha rajongtam érte, de mindig lenyűgözött. Nagyon kevés maradt meg az emlékeim között erről az időszakról, de az erdő és a benne élő lények emléke megmaradt mindvégig.

Amikor lekanyarodtam az útról és behajtottam a kidőlt kapun a kocsiútra, azt hittem, rám törnek az emlékek, de igazából a csalódottság keserű íze kúszott torkomba. Se a ház, se az erdő látványa nem hozott felszínre semmiféle emléket, se érzelmeket. Úgy tűnt, valamit végleg elveszítettem ismét.

Lefékeztem az udvaron, kiszálltam, kivéve az utas ülésről egy kicsi csomagot, és az ajtót be sem csukva indultam a ház felé. Szemem sarkából láttam a gazverte udvart, ahol édesanyám gyönyörű rózsaágyásai voltak valaha, de nem akartam tudomást venni az enyészet ilyetén munkájáról. Ha nem látom – nincs is ott.

Megálltam a teraszra vezető lépcsők aljában, és felnéztem a bezsaluzott ablakokra.

- Tévedtünk, testvér. Látom, és ott van.

Hangom idegenül csengett a poros naplementében, megborzongtam. Bátyám és én akkoriban nem voltunk kifejezetten jó testvérek, de voltak kicsiny titkaink, mint minden kisfiúnak, és ezek közt akadt olyan titok is, amelyet megosztottunk egymással. Az egyik ez a varázslat volt, amely a félelmünket volt hivatott elűzni. Ha nem látom, nincs is ott.

- Nem brada, ez ott van.

A ház mögötti sűrűben felkiáltott egy madár, megilletődve hallgattam el. Nem emlékszem, mikor szoktam rá, hogy magamban beszéljek, de itt és most valahogy nem volt helyénvaló.

Nem akartam idejönni, nem akartam látni ezt, sem tudomásul venni, de meg kellett tennem. Összeszedtem magam, felhágtam a pár töredezett lépcsőfokon, majd megfordultam a teraszon, a rogyadozó fa korlátra támaszkodva, és végignéztem a kerten. Úgy éreztem, lábaim elgyengülnek, térdre rogytam, és erősen kapaszkodva próbáltam legyűrni borzongásomat. Amint arcom egy szintbe került a korláttal, az optika is helyre állt, most olyan magasságból láthattam mindent, mint hét évesen, az utolsó ősszel, amikor még itt éltem. Mellkasom összeszorult, de hősiesen tartottam magam majd egy percig, végül azonban a fojtogató kényszer legyűrt, és kétségbeesett kiáltás tört fel bensőmből a könnyekkel együtt. Szenvedő volt ez a hang, és borzalmasan magányos, nem akartam hallani, de nem tehettem semmit.

Nem sírtam anya temetésén, sem apáén később, nem sirattam meg bátyámat sem, azt gondoltam, nem is vagyok képes kifejezni az érzelmeimet, a szívem pedig hideg porral van tele. Amikor Lin elhagyott, és elvitte a lányaimat, akkor sem ejtettem könnyet, csak álltam az ablakon besütő napfény négyszögében, ingattam a fejem, és annyit mondtam csak:

- Ennek semmi értelme.

Most pedig itt térdelek és zokogok minden veszteségemért, minden szilánkért, amit a szívembe szúrt az idő, és úgy tűnik, abba sem tudom hagyni. Könnyeimen át elmosódott a kert látványa, csak a fény színes prizmáit láttam, amint a halódó napfény utolsó sugara arcomat érte a folyó fölött. A legborzalmasabb az volt, hogy tudtam, ez nem a vég. Ez csak egy jelentéktelen ember szembesülése a korai elmúlással. De nekem tovább kell majd mennem. Fel kell állnom innen, és meg kell tennem, amire ígéretet tettem.

Lassan csendesült a bensőmet tépő értelmetlen kín, a korlátra borulva vinnyogtam, mint egy kihajított kölyökkutya, és gyűlöltem ezért magam. Pár mélyet lélegeztem, aztán felálltam, és tenyerem élével dühösen töröltem le arcom. Megfordultam, és az ajtóhoz léptem. Nálam volt a ház minden kulcsa, de láttam, hogy nem lesz rájuk szükség. Az ajtó megvetemedett, a zár elhajlott régen, egy kisebb taszítás elég volt neki. Számítottam rá, hogy nyikorogni fog, a hang mégis végigkarcolta agyam, amint feltárult. A benti sűrű homály szinte kitódult egy jeges kilégzéssel. Ez nem az a hely, ahol várnak. Nem az otthon.

Beléptem, félrehajolva egy hatalmas, portól súlyos pókháló elől. Próbáltam visszaidézni a folyosó képét, de nem emlékeztem, így nem nyújtott vigaszt semmi, amint lassan behatoltam a homályba, a ház hideg szívébe. Az esti szellő halkan sóhajtott az eresz alatt, a ház mélyén valami roppant, éreztem, hogy lúdbőrözök. A folyosó hosszabbnak tűnt, mint amire emlékeztem. Úgy gondoltam, pont fordítva lesz, felnőttként máshogy látom majd, de mintha minden léptemre hátrébb mozdult volna a fal, növelve a hideg teret. Aztán egy borzalmas gondolat cikázott át agyamon, mint rémült patkány – talán nem a ház nő körülöttem, hanem én leszek egyre kisebb. Megálltam, ökölbe szorítva kezem, majd dühödten csaptam a falra.

- Én vagyok az, és a magam nevében jöttem, mert ígéretet tettem! – kiáltottam hangosan. – Nem állok meg, amíg nem mondtam el, amiért jöttem!

A házban meghatározhatatlan irányból halk sóhaj hallatszott, majdnem emberinek tűnt. Kinyitottam a szemem, és tovább indultam. A faluban nem ismertek fel, nekem sem tűnt ismerősnek egyetlen arc sem. Amikor a ház felől érdeklődtem, a tekintetek elsötétültek. Egyenes választ senki nem adott, legtöbben csak visszakérdeztek, hogy miért érdekel, áll-e még a ház. Végül egy idős férfi mondta el, hogy a főutat már nem használják, mert a folyó alámosta, és hogy a háznál valószínűleg évtizedek óta senki nem járt, majd természetesen tudni akarta, miért keresem. Amikor nem feleltem, azt a tanácsot adta, hogy hagyjak fel tervemmel, miszerint odamegyek. Amikor belekezdett az „elátkozott ház” mesébe, udvariasan megköszöntem az információt, és otthagytam.

Amikor elindultam az útzár felé, többen is mászkáltak az utcákon. Éreztem a hátamon a tekintetüket, de senki nem szólított meg. Egyedül akkor hallottam kiáltást, amikor leakasztottam a rozsdás láncot. Egy asszony volt, az út túloldalán állt, felém nézve, mint a többiek. Keresztet vetett, és úgy tűnt, imádkozik. Egy pillanatig kényszerítő erőt éreztem, hogy odakiáltsam nekik:

- Az a szüleim háza! Ott nőttem fel, ti meg úgy tesztek, mintha a Pokol kapuján zörgetnék. Mi bajotok van?

De nem szóltam semmit, csak beültem az autóba, és ráhajtottam a töredezett útra. A visszapillantóból láttam, hogy egyre többen gyűlnek az út torkolatánál, majd egy férfi visszaakasztja a láncot. Az út tényleg nagyon rossz állapotban volt, már attól tartottam, hogy elakadok, és gyalog kell tovább mennem, de végül túljutottam a legkritikusabb szakaszon is, ahol a kocsi jobb oldali kerekei a folyó habzó áradatába merültek, amint megkerültem a beszakadt úttest egy nagyobb gödrét.

A falubeliek viselkedésében semmi rendkívülit nem találtam. Kit ne nyomasztana a megállíthatatlan enyészet gondolata? Ez a ház pedig minden tekintetben megfelel egy borzongató kísértet történet főszereplőjének. Nos, ha járnak is itt kísértetek, nincs rájuk energiám. Megvannak a saját kísérteteim, amikkel szembe kell néznem.

A folyosóról ajtók nyíltak a homályból a sötétségbe, de feléjük sem fordultam. Néha az a kellemetlen érzésem támadt, hogy figyel valami a sötétből, a szobák és egyéb helyiségek mélyéről. Talán a padlón kúszik némán felém, miközben lassan lépkedek egyre beljebb, talán csak ott gubbaszt, és zavaros izzású szemeit rajtam tartva tobzódik önnön gonoszságában.

Elfogadtam ezt.

Megjártam minden mélységet, és magasságot már, úgy gondoltam, nekem nem mutathat újat ez a létezés. Ha valami utánam nyúl a sötétből, hogy magához húzzon és elemésszen, nem fogok ellenkezni. Talán rászolgáltam. Nem lehet halálosabb, mint a kór, ami a testemet emészti. Engem halálra ítéltek, és megbékéltem ezzel.

Semmi nem tartóztatott fel. Ha volt is ott valami, talán látta, hogy nekem mindegy. A folyosó végén balra fordultam. Szüleim szobájának ajtaja kifordult sarkaiból, északra néző ablakait bezúzta az évtizedek számtalan vihara, kissé feltörték a homályt. Beléptem, végigsétáltam a pókhálók közt, a padlót borító törmelék csikorgásától kísérve, míg eljutottam a hátsó traktusba.

Az utolsó ajtó. A hátsó szoba tiltott és elfeledett ajtaja. Soha nem léphettünk be ide, szüleink mindig zárva tartották. Nem emlékszem, hogy kérdeztem-e valaha, mi van az ajtó mögött. Csak egy ajtó a falban, ami nyílhat egy helyiségre, vagy egy kicsi gardróbra, vagy sehova. Nem gondoltam eme ajtóval soha, mígnem anya a kórházban meg nem nevezte. Ugyanazon kórtól haldoklott, ami most az én véremet is mérgezi, és a morfium gondolatait arra a puha rétre vezette, ahová az ember az útja vége felé jut el. Mesélt a gyermekkorunkról, mesélt általam ismert és nem ismert emberekről, én pedig csak ültem mellette jéghideg kezét fogva, őt hallgatva. Amikor elhallgatott, azt hittem, elaludt, már épp indulni akartam, amikor éreztem, hogy megszorítja kezem.

- Hazudtunk.
Visszafordultam.
- Hogy? Hogy mondod?
- Hazudtunk nektek. Apád is, és én is.
Nem tudtam, miről beszél, már az álom határán járt. Megpaskoltam kezét.
- Semmi baj, anya. Pihenj! Meg fogsz gyógyulni, akkor elmegyünk, és rockyzunk egyet, rendben?
Elmosolyodott, amitől arca egész életteli lett.
- Én bohókás fiam… Nem rockyzunk már. Ülj le, el kell… mondanom még valamit.
Visszaültem. Ő résnyire nyitotta gyönyörű szemeit, és halványan elmosolyodott.
- Nem kérem, hogy bocsáss meg. De el kell mondanom neked.
- Mondd, anya!
Sóhajtott.
- Azt mondtuk nektek, hogy a testvérkétek meghalt születéskor.
Egy pillanatig semmire nem gondoltam, aztán távoli emlékkép kúszott az agyamba. Megnyugtató hangon feleltem.
- Igen, Tina. Emlékszem. Koraszülött volt, és a kicsi szíve nem működött jól.
Anya bólintott, még mindig mosolyogva.
- Hazugság.

Megint elhallgatott, kezdtem kellemetlenül érezni magam. Tekintete átható lett, távoli, már arra gondoltam, nyitott szemmel alszik, aztán egy iszonyú pillanatig azt hittem, hogy meghalt. Ekkor megint felsóhajtott.

- Emlékszel a szobánkra? Volt a keleti falán egy ajtó.
- Igen anya, emlékszem. A gardrób. Vagy valami ilyesmi.
Kicsit ingatta a fejét. A legborzasztóbb a mosolya volt, az az édes, de iszonyú fáradt mosolya.
- Nem… nem gardrób. Az volt Tina szobája.

Tina szobája.

A hátsó szoba. Az a szoba, ahol a család a szégyent őrzi, vagy a beteget, vagy valami még sötétebb titkot, amit jobb lenne nem bolygatni. A húgunk itt élt e mögött az ajtó mögött, és soha nem hagyta el a szobát. Itt is halt meg anélkül, hogy egyszer is látta volna a napfényt, anélkül, hogy elkoptatott volna egy kismackót, vagy hogy rózsaszín masnis ruhácskát viselt volna az utcabálon. Soha nem beszélt, nem nevetett és nem játszott velünk. Nem is tudtunk róla.

Bátyám tizenkét éves volt, én hét, amikor apu beültetett minket a családi veteránba, és elhagytuk ezt a házat. Anya itt maradt. Apuval az élet hűvösebb lett, de kibírható, és néha meglátogattuk anyát, aki viszont egyre vékonyabb és halványabb lett. Nem emlékszem, mi állt közéjük, mi törte meg szerelmüket, de most már tudom, hogy anya miért maradt itt végül.

Tina tíz évesen aludt el végleg, amikor én tizenhárom éves lettem.

- Nem tudtam… - suttogtam a ház egyetlen csukott ajtajának. – Annyira sajnálom, de nem tudtam!

A kilincsre tettem a kezem, és lassan benyomtam az ajtót.

Odabent vak sötétség feszült némán a falaknak, és én életemben először léptem át a szoba küszöbét. Elővettem Zippo öngyújtómat, meggyújtottam és körülnéztem. A bútorzat szinte megkövültnek látszott, a kicsi komód, a sarokban az asztalka, és a keleti falnál az ágyacska is. Közelebb léptem, és letérdeltem a porba rég halott testvérem ágya mellé.

- Szia, Tina. Ígéretet tettem neked, hogy eljövök ide, hogy elbúcsúzhassak. Mindenkitől elbúcsúztam már. Anya meghalt, mielőtt elmondhatta volna, hogy hova temettek, ezért ide jöttem. Nézd csak! Hoztam neked valamit.
Felemeltem a csomagot, óvatosan kibontottam, és kivettem belőle egy kis játék mackót.
- Bármerre is jársz, kívánom, hogy álmod békés legyen.
Letettem a mackót az ágy sarkába, és megsimogattam a kiságy idő rágta deszkáját.
- Arra kérlek, ne haragudj Tomra. Egészen biztos vagyok benne, hogy ő is eljött volna velem ide ma, de még azelőtt meghalt, hogy megtudta volna…
Elcsuklott a hangom, felnyögtem.
- …Megtudta volna, hogy te… hogy volt egy testvérkénk.

Lehajtottam a fejem, homlokom a komor deszkának támasztva. Könnyeim végigfolytak arcomon, és a porba hulltak. Felálltam, lecsuktam a Zippo fedelét, aztán kiléptem a kicsi szobából, és az ablakhoz léptem szüleim hálószobájában.

- Viszontlátásra, anya. Viszontlátásra, apa. Viszlát, bratyó, és viszontlátásra kishúgom. Azt remélem, nemsoká találkozunk.

Könnyed érintést éreztem arcomon, mint egy kedves cirógatás, és nagyon halkan, távolian egy kislány dallamos nevetését hallottam. Talán megbocsáttatnak bűneink, tévedéseink, és a végén azokkal lehetünk, akiket elveszítettünk.

Megtettem mindent.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 1 db)