Hogy alakult ki az "egós" elme?

Külvilág / Közélet (1792 katt) Norton
  2012.05.08.

Az emberiség történetében jelentős lépés volt az intelligencia megjelenése, ami tudósok szerint az agyunk kimagasló fejlődésének köszönhető.

Az „evolúciós versenyfutás” eddigi legveszélyesebb fegyvere az emberi elme, ami (vagy egós formában aki) az előre kigondolt tervek alapján olyan tetteket hajtott végre, amelyekkel hamar kiemelkedtünk az állatvilágból.

A tudomány állítása szerint a lélek nem létezik. Csak és kizárólag a fizikai testek a valódiak. Ám a legújabb kori fizika kimondja, hogy az atomok között, a méretükhöz képest, iszonyatosan nagy távolságok vannak, de még az atomokon belül is hihetetlen tér létezik például a protonok és az elektronok között.

Hogy akkor a formák miből állnak? A leginkább légüres térből!

Az, hogy szilárdnak érzékeljük őket, tulajdonképpen egy illúzió - az érzékszerveink és az elménk kreációja. De még a színek sem léteznek, csupán az agyunk állítja őket elő, hogy jobban eligazodhassunk a nagyvilágban.

Az anyagi testek a leginkább rezgésként foghatóak fel, és ez jóval közelebb áll az igazsághoz, mint amit egyébként hiszünk.

Most, akkor hogy is van ez? Valódi az anyagi test, vagy csupán egy illúzió? A test az illúzió, vagy a szellem? Egyáltalán ki a franc vagyok én? És miben higgyek?

Talán Shakespeare mondta ki az igazat:

„Több dolgok vannak a földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

Hajlamos vagyok ezzel egyetérteni.

Az eleddig bombabiztosnak tűnő elméletek napjainkban sorra megbuknak, tehát nagyon nehéz egy stabil világnézetet kialakítani. De egy dologban biztos vagyok: a tudomány egyáltalán nem hitelesebb, mint a vallás.

Hogy van-e lélek? Ezt mindenki döntse el maga!

Én most abból indulok ki, hogy létezik. Ha pedig így van, akkor előbb kellett lennie, mint az emberi elme. Tehát nem az elme hozta létre a lelket, hanem fordítva.

Az elmét úgy képzelem el, mint egy eszközt. Egy nagyon hasznos „holmit”, aminek a szerepe a leginkább az evolúciós versenyfutásban nyilvánult meg.

Az ember óriási előnyre tett szert általa, más fajokkal szemben. Ehhez pedig többek között a szimbolikus gondolkodás kifejlődésére volt szükség. Meg kellett tanulni tervezni és végrehajtani, ami a vadászatok esetében nagyon hasznos dolog volt.

Ha az állatok csapatban vadásznak, náluk is fellelhető egyfajta ösztönös összehangoltság. A csimpánzok például sok mindenben hasonlítanak ránk; rengeteg olyan dologra képesek, amire mi is, ám egyvalamire nem: egymás figyelmét képtelenek felhívni egy rajtuk kívülálló dologra.

Olyan nincs, hogy az egyik csimpánz megmutasson valamit a másiknak, vagy rámutasson valamire. Embereknél viszont ez már egészen kis korban észrevehető. Az úgynevezett „háromszögelés” a gondolkodásmódunk sajátossága.

Amikor tisztában vagyok valami rajtam kívülállónak, és azt meg is tudom mutatni másnak - ez számunkra természetes.

Az ember ráadásul képessé vált egyfajta fogalmi gondolkodásra. Megtanult, szimbólumokban gondolkodni. Mielőtt elejtette volna a vadat, lándzsákat hajított annak képmására!

Akkor ezt varázslatnak képzelték, ma azt mondanák rá, hogy begyakorolta a lándzsahajítást. Előbb egy jelképet ejtett el, s csak azután az igazi állatot.

Szimbólumokra a tervezéshez is szükség volt. Ilyen szimbólum, bármilyen meglepő, az idő is. Az idő ugyanis nem létezik! Az idő csak az elme kitalációja, mégis annyira megszoktuk, hogy ezt talán már fel sem fogjuk.

Amikor ugyanis a múltra gondolunk, azt a jelenben tesszük, és emlékeket hívunk elő az elménkből. Ezt most tesszük. A jelenben. Az emlékek már nem a múlt, hanem annak élénk, vagy akár megfakult kópiái. Akár egy fénykép.

Ha a jövőre gondolunk, az pedig csak képzelgés, ami talán hasonlítani fog az akkori jelenhez, ám az is lehet, hogy nem.

De mindig és minden most történik velünk. Sosem történhet semmi a jelenen kívül.

Az idő tehát a képzelet szülötte!

Csakúgy, mint a szó. A szó kifejez egyfajta „realitást”, ez a realitás azonban kizárólag az elménkben létezik. Ha azt mondom, hogy méz, akkor megjelenik a szó kapcsán a képzeletedben valami. De írhatok akár könyvet is a mézről, ha még sosem kóstoltam meg.

Ugyanez a helyzet az ecettel.

A szavak csak cédulái egy élménynek, mint ahogy az emlékek is csak kópiák. A valóságot azonban mindig a jelenben éled át! Az átélés érzést jelent, nem pedig szavakat. A méznek vagy az ecetnek a valódi ízét jelenti, nem pedig az „íz” szót.

Az elme tehát szimbólumokat használ: szavakat, emlékeket, képzelgéseket és időt.

Ezek nem valódiak, de szükség van rájuk a gyakorlati életben. A segítségükkel emelkedtünk ki az állatvilágból! De mi történik akkor, ha azt hisszük, hogy a szimbólumok mi magunk vagyunk? Akkor jön létre az egó!

Az evolúció során beleéltük magunkat a saját kis képzeletünkbe, aztán kivetítettük azt a valóságra. Kreativitásunk révén előnyökre tettünk szert, ám a szimbólumok idővel a létezésünk uraivá váltak!

Agytérfogatunk robbanásszerű növekedésnek indult, és megteremtettünk egy „virtuális valóságot”, a saját valóságunkat, melyben aztán el is vesztünk.

A szellem minél jobban beleéli magát a jelképekbe, annál jobban azonosul velük. Ez azt jelenti, hogy a fikció egyre inkább átveszi a valóság helyét - szavak kerülnek az élmények helyére, idő kerül a jelen helyére, elme kerül a lélek helyére.

Ha valakinek leemelnek a számlájáról tízmillió forintot, (már ha van neki annyi), bármilyen fura, az csak egy adat. Egy szám megváltozik egy virtuális valóságban. Néhány nulla eltűnik. Ez az adatváltozás mégis nagy hatással lesz az illető saját realitására. Akár még agyvérzést is okozhat neki.

Az elme csupán egy eszköz, egy hardver, ami egy „virtuális világ” fogságában tart bennünket. Ám a lelkünk a csapdájába esett, mivel a lényünket belőle eredeztetjük. Azonosulunk vele. Mi vagyunk a gondolatok.

A gondolatot ezért már nem pusztán gyakorlati célokra használjuk fel, hanem az identitásunkat, az öntudatunkat származtatjuk belőle. Így válnak a szavak, a cédulák, a múlt és a jövő, a szimbólumok, az összehasonlítások, a vélemények, az ítélkezések, a gondolatminták fontosabbakká a létünknél, vagy ha úgy tetszik, a lelkünknél.

Ha identitásunk az elméből fakad, akkor egót, vagyis „fantom ént” hoztunk létre. Teremtettünk valami rajtunk kívül állót, aminek a rabjaivá váltunk.

Ez a „lény” aztán, csakúgy, mint bármi más a természetben, élni szeretne, és retteg a megsemmisüléstől. Irányítani, vagyis létezni akar. Az életerőt pedig belőlünk nyeri, mivel nem létezhet rajtunk kívül. Alapérzete pedig a megsemmisüléstől való félelem, amit igyekszik minél jobban elrejteni.

Így tehát, ha például egy fogalmi meghatározás miatt, megsértődsz - teszem fel, valami degradálót mondanak rád -; akkor tudd, hogy egy illúziót vettél komolyan, és valójában a felszínen lévő „látszat éned”, az egód sértődött meg.

Rávesz arra, hogy azonosulj vele, te pedig fogalmakban, mások meghatározásaiban, elmemintákban véled megtalálni önmagadat, és a „színház” a kezdetét veszi. A gondolat már nem csupán egy eszköz lesz, hanem az irányítónkká válik. Látszat lép a realitás helyére.

A keleti tanítások szerint a szenvedés csupán egy illúzió. Szívesen hiszek ebben, de addig, amíg létezik az egó, sajnálatos módon az illúzió jelenti a valóságot.


Vége

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 4 db)