Björn, a holló

Fantasy / Novellák (1462 katt) Zeusz10
  2012.02.22.

„A vadászok azt beszélik, hogy a wendigo szellemét sohasem elégíti ki az ölés, azonnal újabb áldozatot keres.”



Edogan, Gunnar’s Hold öreg mesemondója azt mondta, réges-rég nem látott már olyan hosszú és hideg telet, mint amilyen a mostani volt. A tavasz első, langyos fuvallata csak a zephir hetvenkettedik napján érkezett meg a távoli Shiverpeaks-hegység eme eldugott, zord szegletébe. Az itt élő alakváltó nornok úgy tartották, hogy az elhúzódó hideg évszak a gonosz szellemeknek kedvez, és ilyenkor sok-sok rosszindulatú teremtmény tör fel a felszínre, megrontani a világot. A barbár nép harcosai ebben ugyan semmi kivetnivalót nem találtak, hisz a rémisztő lények megjelenése csak egy újabb lehetőség volt a számukra dicsőségük és hősiességük bizonyítására. Szinte semmitől sem féltek, csak az erőben, bátorságban és a vakmerőségben hittek.

A nornoknak nem voltak isteneik, ehelyett a természetet és a vadon szellemeit tisztelték. Amikor egy ifjú felnőtt, követni kezdte a vadon egy szellemének tanítását. Leggyakrabban a medvéét, a farkasét, a hópárducét vagy a hollóét.

Akadt azonban néhány ritka kivétel, amikor a szellemek maguk választottak bajnokot. Ezek a különleges képességekkel rendelkező hősök tényleg megértették a szellemek nyelvét. Ők voltak a sámánok.



Joren fia Björn már majdnem elkészült tikfa íját szorongatva szaladt át Gunnar’s Hold főterén. Barátjához Birkához sietett, hogy megmutassa neki a mestermunkát. A fiú sokat dolgozott ezen az íjon. Hónapokat vándoroltak apjával a megfelelő alapanyag után kutatva, majd hetekig tartott a nyersfa megmunkálása és formára hajlítása is. Estéről-estére aprólékos munkával és fáradhatatlan odaadással véste bele késével a norn motívumokat, egyvalami mégis hiányzott ahhoz, hogy a lőfegyver tökéletes legyen. Az őrjöngő bölény szarvából készített csontberakás. A bölény szarva azonban csak azt illette meg, aki az állatot elejtette. Viszont Björn gyermek volt még, így nem volt joga bölényre vadászni.

Björn és Birka a rozsomák évének egyazon napján, pontosan ugyanabban az órában született, és eme ritka, spirituális kötelék a gyermekkoruk történéseit is szorosan összekapcsolta. Természetes volt hát, hogy a fiú legjobb barátját kereste fel elsőként, amikor befejezte a munkát.

- Birka, menjünk el a Bjora határvidékhez őrjöngő bölényre vadászni!
- Ááá… nem lehet. Apám szíjat hasítana a hátamból, ha megtudná.
Björn egy ideig nem szólt, aztán kajánul elmosolyodott.
- Birka, én már tudom, hogy mi lesz a totemed.
Birka gyanakvó pillantást vetett társára.
- Na, mi?
- Nyúl!
A robosztus ifjú arca elvörösödött. Björn tisztában volt vele, hogy amikor Birka ilyen, akkor menekülni kell.
- Az én totemem a medve lesz! – sivította Birka, és vaskos karjával a gúnyolódó felé ütött. – És most lecsaplak!

Birka erős volt ugyan, de nem elég gyors. Björn könnyedén tért ki a támadás elől, majd hátulról megtaszította. A nehéz test egyensúlyát vesztve zuhant bele a latyakba.

- Birka, gyere el velem, és legendákat fognak regélni rólunk!
Birka egy pillanatra elgondolkodott ezen.
- Ha elejtünk egy bölényt, akkor hősök leszünk?
- Naná!
- Akkor mire várunk még?

A két fiatal vadász áthaladt a hegyi városka boltíves kapuján, majd észak felé indultak tovább a Farkas-völgyén keresztül. A Bjora határvidékhez, egy a nornok által folyamatos megfigyelés alatt tartott hágón keresztül vezetett az út.

- Ki őrzi ma az átjárót? – kérdezte Birka.
- A nagybátyám, Kirlov bácsi – kacsintott rá Björn.

A hágó bejárata és a mellette lévő őrhely már messziről feltűnt. Az őrkunyhó előtt vidám tábortűz lobogott, mellette hegyomlás méretű, kilenc láb magas, norn harcos álldogált szőrmés állatbőrökbe bugyolálva. A férfi méretes pörölyének nyelére támaszkodva a két közeledő alakot figyelte.

- Kirlov bácsi… Kirlov bácsi… - Björn, kiabálni kezdett, amikor úgy gondolta, hogy hallótávolságon belülre értek.
- Na, mi történt? – dörögte vissza Kirlov.
- Veszett hópárduc... veszett párducot láttunk!
- Az nem játék… merre láttátok?
- Lent a Farkas völgyében, a Jeges pataknál.

Miután Kilrov, a Kalapács elrobogott, Björn intett Birkának jelezvén, hogy szabad az átjáró.

- Ravasz vagy, mint egy sarki róka – vigyorgott Birka.

Láthatóan meglepődött, amikor Björn nem a Bjora hágója felé indult el, hanem egy közeli hóbucka mögé sietett, és egy hatalmas szikla mellett kaparni kezdte a havat. Rövid idő múltán állatbőrbe csavart dárdák és kardok kerültek elő; két-két darab mindkét fegyverből. Birka közelebbről is szemügyre vehette a kéthegyű norn lándzsákat és a vaskos fekete pengéket. Gunnar’s Hold-ban az ifjaknak nem volt joguk kardot hordani.

- A Medve Szelleme áldjon meg! Te fegyvereket loptál? - kérdezte meghökkenve.
Björn csak mosolygott.
- Majd visszaviszem őket. A vadászathoz szükség lesz rájuk – jegyezte meg kicsit később. – Siessünk, Kirlov bácsi hamarosan visszatér, és akkor nagyon nem szeretnék már itt lenni!

A két ifjú bolondozva, nevetgélve kelt át a hegyen. Újdonsült fegyvereikkel játszadoztak, színlelt kardcsatát vívtak, és versenyeztek, hogy ki tud ügyesebben célba dobni. Björn a lándzsája nyelével elsodorta Birka lábát, aki beleesett egy gödörbe a négy láb mély hóba. Birka bosszúból úgy arcon teremtette hógolyóval, hogy eleredt az orra vére. Björn leült, és hangosan szitkozódott, míg Birka hasát fogva torkaszakadtából nevetett rajta. A vérző fiú körül nemsokára úgy vöröslött a hó, mintha vadat beleztek volna ki ott.

A hágón túl a Bjora határvidék végtelennek tűnő jégvilága tárult elébük. A Shiverpeaks-hegység domborulatai által teljesen körbevett hatalmas kiterjedésű, erdőkkel tarkított völgy veszélyes hely volt, de nem csak az itt élő ragadozók miatt. A sokak által rettegett charrok szülőföldjével volt határos ez a terület, a határvidék elnevezés is innen eredt. Másfél mérföldnyire attól a helytől, ahol álltak, fenyőerdő zöldellett. Nem kellett soká meresztgetni a szemüket, hogy észrevegyék mellette a lustán vándorló bölénycsordát.

- Ott – mutatott rájuk Björn.
- Igen, látom – suttogott izgatottan Birka.
- Lopózzunk közelebb!

Hamarosan egy alacsonyabb domb tetejéről lesték a húsz-harminc állatból összeverődött csapatot. A bölények gigászi termetű állatok voltak, egy-egy példány súlya akár a kétezer-ötszáz fontot is meghaladhatta. Négy megcsavarodott tülök nőtt ki a fejükből, a testüket gyapjas, fekete bunda borította, mely a nyakrészen megvastagodott, és sörényszerű gallért alkotott.

- Ezeket te íjjal le nem szeded, barátom – suttogta Björn. – Csak dárdával lehet leteríteni őket… de még úgy se könnyen.
- Te, lehet, hogy nem – válaszolt kimérten Birka. – Én akár puszta kézzel is lecsapok egy ilyet.

Björn válaszolt volna valami csípőset barátja kérkedésére, de aztán mégsem tette. Meglátott valamit. A csordától keletre sovány, sötétszürke színű alak cserkelt.

- Wendigo! – hebegte rémülten Björn. – Keletre. Látod, Birka?
- Nyugatra is egy – lehelte Birka szintén halálra vált hangon.
- Bajban leszünk, ha észrevesznek.
- Bajban vagyunk már most is.
Björn Birkára pillantott, akinek az arca szinte hamuszürke volt.
- Egy norn nem fél semmitől, Birka! – emlékeztette tárasát. – Minél nagyobb a veszély – nyelt egyet -, annál nagyobb a dicsőség.

Meglapulva lesték, ahogy a két ragadozó egyre közelebb osont a csordához. A bölények is megérezhettek valamit, mert idegesen szaglásztak a levegőbe, és valahogy összébb is tömörültek időközben.

Björn még sosem látott ilyen közelről élő wendigot. A nornok gonosz démonoknak tartották ezeket az állatokat, a kapzsiság és falánkság példaképeinek. A bestiák csontsoványak voltak, bőrük szinte rászáradt kiálló bordáikra. Vörösen izzó szemük mélyen lapult beesett szemgödrükben, fertelmes, vicsorgó pofájukból hatalmas, sárga szemfogak egész sora állt ki.

A két wendigo váratlanul felágaskodott. Björn úgy érezte, hogy a szörnyetegek immár nem a bölényeket, hanem őket figyelik.

A csorda eközben minden más zajt elnyomó dübörgéssel iramodott neki a völgy belsejének. A bikák mélyről jövő bődülésekkel terelték középre a teheneket és borjakat. A két fiút teljesen lenyűgözte a vágtató bölények látványa.

Valami mélyről fakadó, rossz érzés öntötte el Björn szívét. „Ezek nem a bölényekre vadásznak.” Belső sugallat vezérelte, amikor a válla fölött hátralesett. A három újabb ragadozó tizenöt lábnyira lehetett tőle, amikor megpillantotta őket.

- Birka, hátulról! – kiáltotta.

Mindketten felpattantak, és a lándzsáikat a támadó állatok irányába szegezték. Kettő a nagyobb termetű Birkára rontott rá, a harmadik Björnt vette célba.

Birka fegyverét az első wendigo szinte azonnal félreütötte, eközben a másik ledöntötte a lábáról. Björnnek sikerült félrelépnie támadója elől, így az túlrepült a peremen, és bukfencezve gurult le a meredek domboldalon. Mikor a lendülete elfogyott, azonnal felpattant és vágtatani kezdett visszafelé.

Björn elhajította a lándzsáját, ami susogva repült a wendigo felé, de néhány arasznyival célt tévesztett. A nagy igyekezetben kicsúszott az állat lába, és hasra vágódott. Ez viszont időt adott a fiúnak, hogy előrántsa a kardot. Miután felért a dombtetőre, az állat hatalmas ugrással vette rá magát Björnre; vagy tíz láb magasra emelkedett fel, és borotvaéles karmait előre meresztve zuhant vissza a fiúra. „Természetellenesen gyorsan mozognak” – futott át Björn agyán. A vaskos pengével a felülről érkező bestia felé bökött. Az már nem tudott korrigálni, és belesett a kard hegyébe, majd a felnyársalt test lefordult a hóba.

Björn ekkor Birka felé pillantott, aki a földön feküdt, és két kezével az egyik wendigo torkát szorította, kétségbeesetten próbálta eltolni a csattogó állkapcsot az arcától. Eközben a másik támadója a hasát marcangolta.

A fiú hangos üvöltéssel vetette rá magát a bestiákra. Akkorát rúgott a Birka gyomrát szaggató állatba, hogy az fölrepült a levegőbe, és vagy hatlábnyi távolságra, nagyot nyekkenve csapódott be a talajba. Hallani lehetett a bordacsontok reccsenését, de az állat mintha nem érezne fájdalmat, szinte azon nyomban felkelt a földről.

Björn a Birkával birkózó wendigóba szúrt. Mivel barátja még mindig erősen szorította a bestia nyakát, az nem tudott kitérni a támadás elől, így a penge könnyedén siklott át a fonnyadt, szürke bőrön keresztül egyenesen a szívébe.

A törött bordájú ezután óvatosabbá vált. Lelapulva oldalazni kezdett úgy, hogy Björn háttal kerüljön az erdő irányából érkező társainak. A fiú azonban nem késlekedett, hanem egyből rátámadt. A wendigo megpróbált kitérni a roham elől, hátrálni kezdett, hogy a megfelelő távolságot fenntartsa, de sérülése hátráltatta a mozgásban. Björn elhajította a pengét. A szemén keresztül hatolt be a wendigo agyába, és olyan erővel érkezett, hogy áttörte a koponyacsontot, majd a keresztvas odaszegezte a földhöz a fejet.

Björn elfáradt. A harc a wendigókkal csak néhány másodpercig tartott ugyan, de a fiú úgy érezte, mozdulni sem tud már. „Kettővel nem bírok el” Lerogyott Birka mellé, közelebb csúszott barátjához, és a fejét az ölébe húzta.

A völgy belseje felől érkező wendigók két oldalról, lassan, mint a vadászó hópárduc, közeledtek a fiúk felé. Björn nem törődött velük, a földön gubbasztott, Birka fejét az ölében tartva imát mormolt a vadon szellemeihez. A nagyobbik állat karmait előmeresztve ugrásra lendült. Ebben a pillanatban egy hatalmas, barna alak tűnt fel. A semmiből került oda. A jövevény haragosan bömbölve még a levegőben csapta le a wendigót. Az kettétört gerinccel terült el a letaposott hóban, és nem mozdult többet. Az utolsó fenevad az újonnan érkező, veszélyesebb ellenfélre vetette magát. Arasznyi tépőfogait belemélyesztette támadója vállába, hajlott, tőrszerű karmaival megvadulva karmolta, ahol csak érte. A medve két lábra állt, és olyan könnyedén, mintha csak a havat távolította volna el a bundájáról, lerázta magáról a szörnyeteget. Az beláthatta, hogy nincs esélye, mert szűkölve nyargalt el az erdő felé.

A medve megrázta magát, majd fülsiketítő bömbölés közepette, visszaváltozott azzá, aki valójában volt. A norn vállából vér csordogált ott, ahol a wendigo belémart.

- Ostoba kölykök! – dühöngött Kirlov. – Követtem a nyomaitokat. Már látom, hogy jól tettem.
- Elkéstél – hüppögött Björn. – Birka megsérült.

Birka feje még mindig Björn ölében nyugodott, szeme mozdulatlanul meredt a kristálytiszta Shiverpeaks-i égre. Élettelen kezei feltépett, kifordult beleire tapadtak, úgy tűnt, mintha megpróbálta volna visszatuszkolni őket a helyükre.

- Birka halott – mondta Kirlov kemény hangon.
- Birka nem halt meg… Kirlov bácsi – erősködött Björn kétségbeesve. – Birka megsebesült… de nem halt meg.

Kirlov, a Kalapács végigtekintett a vértől pirosló csatatéren. Négy wendigo teteme feküdt a lucskos hóban. A norn számolni kezdett.
- Én leterítettem egyet… Te mennyivel végeztél, fiam?
Björn szótlanul bámult maga elé, és Birka kezét szorongatta.
- Válaszolj, ha kérdeztelek! – mordult rá Kirlov.
- Kettőt vagy hármat, Kirlov bácsi – válaszolt halkan Björn. – Már nem tudom… nem emlékszem.

A harcos megvizsgálta a nyomokat, majd hitetlenkedve pillantott rá a fiúra.



Birka temetése az ősi szokások szerint történt. Gunnar’s Hold főterének közepén óriás máglyát készítettek, és arra helyezték el a testét. Mellé rakták legkedvesebb tárgyait, fegyvereit és egyéb olyan dolgokat is, amelyek szükségek lehettek a Szellemek Csarnokához vezető úton.

- A Szellemek Csarnokában csak a bátrak maradhatnak – kántálta a sámán a szertartás szövegét. – Odgenn fia Birka csak tizenegy telet ért meg, de bátran élt, és dicsőségben halt meg…

Björn odalépet a máglyához, és barátja feje mellé tette azt a kis szobrot, amit előző éjszaka faragott ki a tikfa íj fájából. Az apró totem egy felágaskodó, széttárt mancsú medvét ábrázolt.

- Birka… barátom… a medve szellemét választottad.

Miután a tűz fellobogott, Björn látni vélte a medve alakját a lángok között. Akkor éjjel egy holló szállt Björn szobájának ablakába. A kialudt tűz parazsának fényénél a fiú meglátta a madár szemének természetfölötti ragyogását, és azt is megértette, amit mondott neki. A Holló Szelleme repülni hívta őt.

Előző oldal Zeusz10
Vélemények a műről (eddig 5 db)