Nyűtt mosoly
Hallgat a szád, lelapulsz, felemásan
fordul alattad a Föld, nyikorog
tengelyetörve a nagy rohanásban,
olvadozóban a zord szigorod.
Mented a grémiumod, nyavalyásan
érzed amint belesülsz magad is,
bár hazudod szemeinkbe pofátlan,
persze tudod, a szavad be hamis.
Bárha a lelkedet érte eladtad,
nincs mese, védeni kell konokul,
torzul alattad az elv, de miattad
áll dacosan, heve mégse csitul.
Így örökíted a bűnt tova, részeg
mámorodat fanyarul kitolod,
már jön a hajnal, amelyre a félszeg
kínba bicsaklik a nyűtt mosolyod.
