A vacsora

Horror / Novellák (268 katt) Forczech Péter
  2024.03.02.

Életében nem evett ilyen finom hurkát. Tökéletesre sikerült az ízesítése (se a paprika, se a só, se a majoranna nem lett túl sok, vagy túl kevés), és a lehető legjobb pillanatban vette ki a sütőből.

Nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára disznóvágáson. Az persze biztos, hogy az apósáéknál, kint a baracsi házban. Minden évben két vágás. Akármi is történt, akármilyen idő volt, akármilyen terve is volt bárkinek, az törvény volt, hogy mindenkinek ott kellett lenni az apósa által meghatározott időpontban. A vágás szent dolog volt. Mindig gyűlölte az egészet, mert mindenki csak szerepelt, és mindenki mindig pontosan ugyanazt játszotta. A szomszéd, aki már akkor be volt rúgva, amikor reggel ötkor átjött, a sógora, aki még ide is márkás melegítőben jött, és legfőképp a vénember, a ház ura, az a nagyképű szarházi. Apa és fia, a két vezérhím.

Utálta őket, minden mozdulatukat, minden szavukat, ahogy a nőkről beszéltek, ahogy a pénzről beszéltek. Mindig viccelődtek, minden poénjuk kétértelmű volt és ő mindig elértette őket. Látta, sőt a bőrén érezte, mint valami forró permetet, minden összekacsintásukat, minden félmosolyukat, cinkos biccentésüket. Minden rohadt pillanatban éreztetniük kellett, hogy ő méltatlan arra, hogy itt legyen, hogy a családban legyen, hogy még mindig csak rossz viccnek tűnik, hogy a semmi pénzével, a hájas seggével, a kopasz fejével, a szánalmasan konyuló bajszával az ő Ancsájuk férje lehet. Még akkor is, ha Ancsa csak egy ronda, buta tyúk, akit kicsi kora óta gúnyolt és megvetett mindenki, de legfőképp a saját családja.

Felfordult a gyomra a disznó torkából kifolyó vér fröcsögésétől, a felvágott állat gőzölgő beleinek szagától, az éhgyomorra megivott szilvapálinka édeskés mellékízétől. A hurkatöltő nyikorgásától, a belekbe nyomuló, darált húspép csicsogásától, és attól, hogy végül szinte hányásig kellett zabálni magát, vedelni az apósa ótvar fehérborát, hallgatni tovább ugyanazt, amit egész álló nap hallgatott. Az apósáról, a téeszes időkről, a sógora vállalkozásáról, hogy épp hány autóval szállít, hogy a gyerekkel meg az asszonnyal hova mennek majd nyaralni (olaszba, vagy görögbe).

Aztán végre bekászálódtak a Trabantba, de Ancsának még mindig be nem állt a szája, a sógora megkérdezte, hogy milyen a fogyasztás, meg hogy nem ragad-e a szivató, majd hozzátette, hogy régen, amikor még neki is Trabija volt, mindig a szivatóval volt a baj. Ilyenkor azt hitte, még egy ilyen szart nem él túl. De aztán mindig jött a következő vágás, azután a következő.

Sose hitte volna, hogy egyszer nosztalgikus érzések ébrednek benne a belek szagát beszippantva, vagy a frissen pucolt csontok fehérségének halványkék árnyalatát nézegetve. És ezen a délutánon, amikor a vacsorának valót készítette, hirtelen elfogták ezek a számára is meglepően új benyomások.

Harmincnégy éve dolgozott a nyomdában, fóliázta az elkészült könyveket. Tökéletes építményt emelt a raklapon, nem volt abban rés, a könyvek mértani pontossággal illeszkedtek egymáshoz. A régi korok katedrálisait építő munkások dolgoztak ilyen precizitással, ilyen ösztönös zsenialitással. Bélának a könyvek téglák voltak, sima, csúszós falú legódarabok, melyekből naponta tízesével emelt tornyokat, egyetlen tökéletes kockává formálva őket. Páratlan képesség volt ez, amit senki sem ismert. Amíg a torony épült, Bélában szétáradt valami delejes érzés, valami, amihez talán csak a szexuális izgalom és a harci láz hasonlítható. Kívülről ebből semmi sem látszott. Csak annyi, hogy a fehér póló alatt a formátlan hájas test ide-oda imbolyog a raklap körül, a kopasz homlok verítéktől csillog, a bajusz hegyére finom papírpor gyűlik, a szem vizenyős, a tekintet üres, szinte halott, a nyelv hegye a száj szegletében mocorog, akár egy odaragadt húsdarab.

Most is egyedül dolgozott. A felszeletelt hagymát és a majorannát puszta kézzel keverte bele a frissen ledarált húsba. Először gondolkodott, hogy csináljon-e véres hurkát is, de lemondott róla. Elég lesz egy kis sült vér, azt úgyis jobban szerette, a többit meg majd elássa a kertben a belekkel és a többi nyesedékkel együtt. Zárt helyen nem tudott pörzsölni (megpróbálta, de pillanatok alatt elviselhetetlen füstszag lett az egész házban), így a sonkáról és a szalonnáról eleve le kellett mondania. A bőrt így lényegében teljesen lenyúzta és a többi elásandó hulladék közé dobálta. Már a második nagy, fekete szemeteszsák is kezdett megtelni, pedig már háromszor, vagy négyszer is jól megrázta, hogy férjen még bele egy kicsi.

Hájas kezei csuklóig süllyedtek a puha húspépbe. Kellemes, szinte andalító érzés volt, amitől különös, ismeretlen bizsergés járta át az ágyékát. A kelleténél vagy háromszor hosszabb ideig elidőzött vele, szinte hipnotizáltan nézte mozdulatai nyomán hullámzó hústömeget. Végül azért hagyta abba, mert vizelnie kellett.

A vécé felé menet nagy hasával majdnem feldöntötte a már színültig telt szemeteszsákot. Épphogy csak el tudta kapni, de Ancsa fejbőre, amely legfelül volt, így is kicsusszant. Az alvadt vértől csapzott haj legyezőként terült szét a földön. Mérgesen dobta vissza a zsákba, és miközben a vérnyomot törölgette utána a padlóról, hangosan szitkozódott, hogy az asszony még most is csak fölösleges munkát csinál neki.

A nehézkes ürítés után (már hetek óta véreset vizelt, a fájdalom pedig, ami kísérte, napról-napra erősödött), összerakta a hurkatöltőt és kivette a melegvízből a már jó előre beáztatott belet. Először arra gondolt, kimossa a beleket, de aztán letett róla. Egyrészt félt, hogy kilyukasztja közben, másrészt az is eszébe jutott, vajon mi mindent összezabálhattak ezek, ismerve a sógora őrült diétáit. Így aztán vett a hentesnél ötven méter mélyhűtött belet, hogy biztosan elég legyen.

Lassan tekerni kezdte a töltőt. A csőbe benyomuló hús mintha suttogott volna. Pontosan ilyen hangot adott ki Ancsa, amikor a kést a mellkasába vágta.

Az asszony egy perccel azelőtt még torkaszakadtából, önkívületben sikított, kezét maga elé kapva, körmeit a saját arcába vájva. Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor a kés pengéje, ami már markolatig vöröslött az apja és a bátyja vérétől, egyenest a szívébe hatolt.

Béla maga is meglepődött, amikor a család néhány nappal korábban simán igent mondott az ebédmeghívásukra, mivel korábban mindössze kétszer voltak náluk, akkor is igen kis időre. Ezúttal első szóra jöttek, noha az indok, hogy segítsenek összeszerelni egy újonnan vásárolt szekrényt, nem kecsegtetett túl sok reménnyel. Amikor Ancsa letette a telefont, és sugárzó arccal közölte, hogy igent mondtak, el sem akarta hinni. Pedig az asszony olyan áhítattal újságolta, mintha az angol király jönne látogatóba, miután a kedvükért elhalasztotta a saját koronázását.

Ez az örömittas rikácsolás meglepte, pedig nem volt kétsége afelől, hogy a nő, aki harmincegy éve a felesége volt, teljesen bolond. Mindig is az volt, de amióta az anyja öt éve meghalt, a maradék esze is elment. Korábban naponta kétszer is beszélt telefonon az anyjával – Béla morgott is eleget a telefonszámla miatt. Többnyire lényegtelen apróságokról karattyolt, és végighallgatta az öregasszony kioktatását és aljas megjegyzéseit arról, hogy miért nem lett soha gyerekük. A halála óta ezeket az elveszett beszélgetéseket egyre őrültebb szokásokkal próbálta pótolni. Először eldöntötte, hogy megtanul horgolni, de miután felvásárolt egy vagon fonalat, és nagy nehezen, vagy tizenötödik nekifutásra összehozott egy gyerekméretű mellényt, hagyta az egészet a csudába. A fonalak azóta is ott porosodtak a szekrényeken, a polcokon, mindenütt a lakásban, hogy aztán a legváratlanabb pillanatokban az ember nyakába boruljanak.

Ezután azzal kezdte nyaggatni, hogy tapétázzák ki a lakást, azt persze nem mondta meg, hogy miből. Egy nap vásárlásból visszatérve hazahozott egy macskát, ami aztán napok alatt összeszarta az egész lakást, majd megszökött, Béla meg hallgathatta a bőgést hetekig, miközben az egész házat átjárta a macskahúgy savanyú szaga. Ekkoriban kezdte azon kapni magát, hogy egyre többször nézegeti az asszony ráncos nyakát és egyre többször képzeli el, ahogy egy késpenge végigszalad rajta.

Abban a pillanatban, ahogy az asszony kimondta, hogy a hétvégén eljön hozzájuk az apja és a bátyja, tudta, hogy meg fogja ölni őket. Amikor a sógora BMW-je megállt a ház előtt, és a két férfi kiszállt, Ancsa pedig kirohant eléjük, a kést az ebédlőasztal melletti tálalószekrényre készítette, az ócska gyümölcskosár mögé rejtve. Pár perc beszélgetés után, ahol az új kocsiról volt szó (mi másról?), felállt, mondván, hogy tölt egy italt. Amikor megfogta a kést, elfogta ugyanaz a delejes érzés, ami a könyvek pakolása közben is átjárta. Ekkor már tudta, hogy gyors és tökéletes munkát fog végezni, és a három asztalnál ülő ember percek múlva halott lesz.

A sógora mögé lépett, és olyan erővel döfte a kést a tarkójába, hogy a penge szinte kirobbant a túloldalon a jobb szemüregből, a szemgolyót szemben ülő apósa mellkasának vágva. Egy pillanat alatt kirántotta kést, sógora teste zsákként dőlt előre, feje nagyot koppant az asztalon, elárasztva vérrel a kopott, sárga terítőt. Megkerülte az asztalt, és lendületből a kés élével sújtott le apósa nyakára, egyetlen vágással félig lemetszve a fejét. Az öreg szemében egy pillanatra döbbenetet, majd (végre!) félelmet látott, asztal alatt lévő kezét, mellyel valószínűleg a zacskóját igazgatta, jó szokása szerint, nem is tudta védekezésre emelni. Egy rövid kiáltásra telt tőle mindössze, ami aztán gyorsan bugyborékolássá halkult, majd elhallgatott. Feje hátranyaklott, torka szétnyílt, mint egy hatalmas, fogatlan száj, vért fröcskölve az asztalon fekvő, halott fiára.

Ancsa felugrott, a széke felborult mögötte, és torkaszakadtából sikított. Béla nem aggódott, hogy meghallják. Korábban gondosan becsukott minden ajtót és ablakot, és közben áldotta az eszét, hogy a tapéta helyett új, hangszigetelt nyílászárókra költötte a pénzt. Nyugodtan odalépett Ancsához, finoman megmarkolta a haját. Olyan gyöngéden, ahogy talán még akkor sem, amikor megismerte az asszonyt ott a nyomdában, a kávészünetben, abban a kis lyukban, amit valami barom irodának nevezett el, ahol a kis kotyogós ontotta magából a kávét egész nap, ellátva több mint ötven embert. Abban a reszkető fényben, az ócska, folyton kattogó neonlámpa alatt Ancsa kezdetben tényleg szépnek tűnt. Nyakának bőre puha volt még, mint a bársony, vállainak íve szebb, mint amiről férfi csak álmodhat.

Szerette ezt a nőt, gondolta, miközben marokra fogta a haját, amely már nem emlékeztetett arra a dús, fekete zuhatagra, ami az arcába hullott, amikor először szeretkeztek. Szerette, bár már akkor is butának tartotta mindenki, akit maximum megbaszni és otthagyni érdemes. És pont ennek a szerelemnek az emléke volt az, amiért később annyira meggyűlölte őt.

Lassan hátra hajtotta az asszony fejét, fölé hajolt, mintha csak meg akarná csókolni. Egy pillanatig késztetést is érzett rá, de aztán megcsapta az orrát a nő savanyú lehelete, meglátta a csorba fogaira odaragadt csokoládéfoltokat, és tövig mártotta a kést a nő szívébe.

Mire elmosta a szerszámokat, elásta a kertben a hulladékot, hevenyészve feltakarította a padlót, a hurka is megsült. Felszeletelte a kenyeret, mustárt és tormát vett elő, töltött magának egy nagy adag fröccsöt, bekapcsolta a tévét, és nekilátott a vacsorának. Meglehetősen éhes volt már, hisz reggel óta nem evett, és egész nap dolgozott.

Másnap korán kelt, még épp csak pirkadt odakint. Főzött egy jó erős kávét, kiült a teraszra, és elszívott egy cigarettát. Tökéletes megnyugvás töltötte el, egyedül csak a könyvek hiányoztak neki egy kicsit. A könyvek, amiket harmincnégy éve csomagolt, kötegelt, de amelyekből soha egy sort sem olvasott. Az illatuk hiányzott, a frissen nyomtatott könyv illata.

Miután felhörpintette az utolsó korty kávét, beszállt a ház előtt álló BMW-be. Egy pár percig csak ült a kényelmes bőrülésben, majd elhajtott. Tudta, hogy a főúton már ilyenkor is sűrű a forgalom.

Amikor meglátta a szembejövő kamiont, tövig nyomta a gázpedált és teljes erővel belehajtott. A fényszóró vakító fehérje betöltötte az egész világot. Pont olyan volt, mint annak a régi neonlámpának a fénye. A halála előtti pillanatban Ancsát látta abban a fényben. A tekintetét, karcsú nyakát, enyhén félrebillentett fejét és a vállára omló dús, fekete haját.

Előző oldal Forczech Péter
Vélemények a műről (eddig 1 db)