Csalfa álom
Az éj a fátyolát borítja már
az álmaidra lassuló varázzsal,
amint szuszogva végre rád talál,
lehunyt szemedre csalfa látomást csal,
hitetve szórja képeit feléd,
s te elfogódva egyre-másra nézed,
akárha volna mind valós a kép,
akár örülsz során, akárha féled.
De hát az álom oly ravasz csaló,
előbb lehúz, a lágy ölébe bódít,
amint el is hiszed, hogy az való,
akárha lenne táncoló hajóhíd,
bizonytalan ködével elsodor,
repít, utána mélybe dobva rémít,
s te meg, miként a rászedett botor,
remegsz belé halálra válva félig.
Viszont az ébredés igen hamar
kijózanít az éji látomásból,
a rémeid takarja és fanyar,
komor, konok lidérceidre rászól,
marad csupán az angyalod neked
a pirkadatra bájos énekével,
ki kósza álmaidra ránevet,
amint sietve távolokba lépdel.
