Hó alatt
A tél beköltözött a lelkeinkbe,
akárha szürke ködgomoly keringne,
nyarunk mohón felette mind
bebújva szíveink nyitott zugába,
ropogtató, fagyott, rideg világa
szerelmeinkre csak legyint.
A sárguló mezőt a hó takarja,
hiába kész ölelni, jég a karja,
fogása zord halálfolyam,
az élet elcsitulva lassul egyre,
nyomán a nyári álmok elfeledve
fakulnak el magányosan.
A szél marón, sziszegve forgolódik,
kevély hevét mutatja egyre váltig,
amint a csontomig hatol,
habár a kertemet ma hó takarja
de már a hóvirág mocorg alatta,
s nem oly soká Napot karol.
