A jaguár szemei I.
Az Úr 1528. évében
Három ágyúlövés hangzott a bástyáról, jelezve a fontos vendégek érkezését. A katonák felsorakoztak kétoldalt; szakállas puskáikat enyhén megdőlve, rezzenéstelen arccal; sisakjuk, páncélingjük csillogott, ahogy visszaverte a mexikói napfényt. El Castelano erődje fontos vendégeket várt.
A főkapuval szemközt, egy fából sebtében összetákolt emelvényen két alak állt. Az egyik középkorú, ereje teljében lévő férfi; barna arcán sötét sebhellyel. Simára borotválva, a legújabb spanyol divat szerint öltözve, vagyis egy kicsit régimódian, mert a hírek elég lassan terjedtek ezen a vidéken. Mellette egy öregember toporgott, kezében rózsafüzért szorongatva; erősen hunyorgott: jobban kedvelte a templomok árnyékos tereit. Az emelvény két oldalán néhány katona, a helyi kereskedők vezetője, valamint a helyi földbirtokosok álldogáltak. A tér két oldalán az erőd egyszerű lakói: férfiak, nők, gyerekek, szegényes öltözetben: akik elhitték El-Dorado meséjét, az aranyhegyeket, de ez idáig csak ugyanolyan, vagy még keményebb életre leltek, aranyra nem!
- Vajon mit akarhatnak? - morfondírozott magában Jan Borgo zsoldos kapitány. Egy pillanatra eszébe villant, hogy kiderült valami a sötét múltjából, de elhessegette magától ezt a kellemetlen gondolatot. - Egy kormányzót akkor sem küldenének ilyen csekélység miatt, te marha, vagy mégis? - gondolta. Aggodalmas arccal fordult az öregember felé. – Gondolja, padre, hogy megtudták?
Mendoza atya sóhajtva fordult szembe a kapitánnyal.
- Ugyan már, fiam! Hisz tudod, hogy véd a gyónás szentsége, ezen kívül már rég letudtad az adóságod Isten felé, ha nincs is élő rokonod, aki könyörögjön a lelked üdvözségéért.
Visszafordult a kapu felé jelezve, hogy nem akar erről többet beszélni; épp időben, mert a lovascsapat berobogott a kapun. Az élükön egy büszke tartású, gőgös tekintetű férfival, aki egy andalúziai fekete ménen ült. A kényes állat prüszkölt, lábait emelgette: alig bírt egyhelyben maradni. Manuel Eduardo Horhe Reya, Új-Spanyolország kormányzója megérkezett.
- Minek köszönhetjük ezt a váratlan látogatást, excellenciás uram? - kérdezte Borgo. Zavartan álldogált az emeleti fogadóteremben Mendoza atyával.
Reya egy hosszú, díszesen faragott, tölgyfa asztal végén ült; cordobai csizmába bujtatott lábait az asztalon nyugtatta. Szórakozottan nézegette a két házigazdát, miközben bal kezében egy velencei kristálypoharat tartott, tele élénkvörös, tüzes, spanyol borral. A hosszú asztal roskadozott a sült húsoktól és gyümölcsöktől. Úgy tűnt, meg sem hallotta a kérdést; elégedetten felsóhajtott.
- Nincs jobb a fárasztó utazás után, mint leöblíteni a port egy üveg hazaival, nem igaz? De félre a tréfával; mint tudják, őfelsége elrendelte, nem is olyan régen, hogy végig a parton egy erődítményláncot építsünk, új területeink védelmében, az angolok, franciák, meg a többi kellemetlen látogatók ellen.
Levette a lábait az asztalról, lassan az ablakhoz sétált és kinézett rajta kezeit a párkányon nyugtatva. Hátra sem fordulva tovább beszélt.
- Jelentést kell írnom, hogy haladnak a munkák errefelé, az embereink újabb bányákat fedeztek fel északon, ott is meg kell erősíteni a jelenlétünket, a déli területekről nem is beszélve!
Borgo titokban megkönnyebbült; hát ezért ez a nagy felhajtás. De öröme nem tartott sokáig.
- Capitano! - a hang élesen csattant a helyiségben. - Úgy látom, önök nem igazán veszik komolyan a feladatukat! Amikor elindultam, reméltem, hogy örvendetes híreket közölhetek őfelségével, de amint látom, még az erőd falaival sem készültek el tejesen!
- Mi mindent megteszünk, excellenciás uram! - makogta zavartan Borgo erős holland akcentussal. - De ehhez több emberre van szükség!
- Talán nincs elég vadember az őserdőben?
- De… már nem bíznak meg bennünk úgy, mint régen!
- Nem bizalom kell ide, hanem a korbács, ember; ezek a vadak csak az erőszakot tisztelik! Nézzen oda! - gyűrűs ujjával az ablakon túlra, az egyik félig kész bástyára mutatott. A fal melletti állványzaton emberek nyüzsögtek, ágyékkötőben; köveket cipeltek, vagy a kötőanyagot kosarakban. Férfiak, nők vegyesen; minden korosztályból. Soványak, elesettek; a gyerekek egy elkerített táborfélében zsúfolódtak össze, néhány öregasszonnyal, akik a sovány kukoricaételt készítették a munkásoknak. - Úgy mozognak, mint az öszvérek; úgy látom, hogy új munkamódszer kell ide! Vagy új parancsnok! - felelte vészjóslóan.
Borgo arca elvörösödött dühében; heves, lobbanékony természetű volt, ezért is került bajba, és ezért menekült az újvilágba. Magában elátkozta az egész gőgös spanyol arisztokráciát a királyával együtt. Látszott rajta, hogy kitörését csak Reya magas rangja miatt fogja vissza.
- Excellenciás uram! - Mendoza atya a torkát köszörülte. - Erőszakkal itt nem megy semmire! Inkább Isten igéjével és szeretetével lehet az embert megnyerni. Ha adnának az embereknek időt, hogy megismerjék Jézus Urunkat talán…
- Hány ember tért már meg itt a vadak közül, padre! - fordult hátra gúnyosan a kormányzó.
Most a pap vörösödött el.
- Sokan meghallgattak már, és én mondom, hogy meg is tértek volna, ha nem volnának az emberei ilyen vadállatok, uram!
Reya az asztalra csapott, a kristálypohár felborult, de nem tört össze.
- Törődjön inkább az itteni derék spanyol alattvalók lelki üdvével, padre!
A pap félelem nélkül, mereven nézett szembe vele.
- Még egyszer mondom, erőszakkal nem ér el semmit! Enyhén meghajolt, majd sebesen távozott az emeleti helyiségből.
- Maga se tátsa itt a száját, capitano, hanem kerítsen embereket, ha kell, a föld alól is! - ordította Reya. - Ha kell, dolgozzanak éjszaka is; nem érdekel, de eredményeket akarok, nem kifogásokat!
Miután Jan Borgo kiviharzott a szobából, a kormányzó, mintha mi sem történt volna, nyugodt, kisimult arccal sétált vissza az ablakhoz, kezében egy újabb pohár borral. A téren egy lovas vágtatott át az építkezés felé; Borgo volt az. Hogy mit mondott, azt ebből a távolságból nem lehetett hallani, de a mozdulatai önmagukért beszéltek. A zsoldosok korbácsai gyorsabban kezdtek dolgozni: egyik-másik ember összeesett, ezeket, mint a döglött kutyákat, félrehúzták az útból. A munka még akkor is lázasan folyt, amikor az első csillagok felragyogtak, és az éjszaka jótékonyan betakarta az indiánok véres sebeit.
