Linktár

Ki kopog idelent?

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/9 számában.

Oscar épp a WC-n ült, mikor újra elkezdődött a kaparászás. Noha még csak pár napja voltak idelent, a férfi máris úgy érezte, meg fog őrülni, ha sokáig kell még hallgatnia azt a halk, alattomos karistolást, ami a mélytengeri kutatóállomás minden zugát bejárta. Az eligazításon azt mondták, ez a teljesen ártalmatlan jelenség csak a brutális víztömeg alatt elhajló és megfeszülő titánötvözet zaja, de őt sokkal inkább a burkolaton kaparászó karmok hangjára emlékeztette az egész.

Mintha az óceán minden ocsmánysága odakint gyülekezne a Kuril-árok végtelen sötétjében, és bebocsátásért esedeznének. Oscar tudta, hogy ez hülyeség, de lelke legmélyén meg volt győződve arról, hogy halott, üveges szemek, nyálkás polipkarok és éles fogak tengere veszi körül őket, csak túl hülyék ahhoz, hogy ezt észrevegyék.

A kaparászás felerősödött, és Oscar úgy hallotta, hogy egyre közeledik felé. Kiszúrták. Ide fognak jönni, szét fogják rágni a falakat, be fognak nyomulni a kutatóállomás burka alá, egyenesen ráesnek majd a nyálkás testükkel, a torz kitinpáncéljukkal meg a mérhetetlen étvágyukkal, és…

És Davis félrerántotta a WC ajtajaként szolgáló barna függönyt. A kórosan sápadt, táskás szemű tudós pár pillanatig némán meredt a letolt gatyájú Oscarra, aztán megszólalt halk, monoton hangján.

– Minden rendben idebent?
– Persze, mi baj lenne? – A férfi villámgyorsan felpattant, és magára rángatta a ruháját, hátha így megőrizheti méltósága maradékát. – Amúgy is, mit nyitogatsz be, amikor szarni próbálok? Anyád nem mondta, hogy nem illik?
– Sikoltoztál – válaszolta Davis.

Oké, lehet, hogy tényleg ez történt. Jobban belegondolva eléggé bepánikolt a tetves kaparászás miatt. Szíve még most is úgy vert, mint a légkalapács, testét pedig nyálkás, hideg verejték borította. Kabinláz, vagy hogy a francba hívják az ilyesmit.

Oscar már mondta volna, hogy jól van és hagyják békén, mikor Davis mögött kiszúrta az expedíciójuk harmadik tagját, Wittmant. A kövér tudós tekintete idegesen cikázott össze-vissza, fanyar testszagát pedig már távolról érezni lehetett. Oscar mégsem erre figyelt fel, hanem a fickó válláról lógó jókora, véres steakre.

– Azt meg honnan szedted? – Wittman riadtan összerezzent, mikor a férfi megszólította. – Úgy tudtam, csak gyorsfagyasztott kajánk van.
– Ez nem étel – jelentette ki tompán a másik. – Ez áldozat. Neki. Mindannyiunknak. A mélységnek.
– Ne ártsd bele magad olyasmibe, amit nem értesz, Oscar! – Davis hangja kifejezéstelen maradt, de a tekintete megkeményedett. – Csak maradj veszteg a következő pár órában, oké?

A két tudós meg se várta a választ, szó nélkül elsétáltak a kutatóállomás mélye felé.

Mi a fene? Oscar sosem vallotta volna be magának, de volt valami ebben a két szerencsétlenben, ami kiakasztotta. Talán a halott tekintetük, talán az élettelen hangjuk, vagy talán az, hogy egész éjszaka mindenféle értelmetlen zagyvaságot suttogtak egymásnak.

Lehet, hogy bekattantak idelent? Ha az ő kötélidegei ilyen nehezen bírják az expedíciót, akkor a két tudós biztos sokkal jobban megszenvedi az egészet. De mit akartak azzal a steakkel, ami állítólag a mélységnek lesz? A körmükre kéne nézni, mielőtt valami oltári nagy baromságot csinálnak...

Oscar rövid ideig gondolkozott ezen, majd a tudósok után indult, de előtte még magához vett egy jókora csavarkulcsot a szerszámai közül. Akármerre ment azonban, az az átkozott kaparászás mindenhová követte. Mintha apró, alattomos horgok mélyedtek volna az agyába, addig tépve és szaggatva a lágy szövetet, míg végül már üvölteni akart a frusztrációtól. A francba is! Most nem csavarodhat be! Előbb ki kell derítenie, miben mesterkedik az a két kockafejű!

Bár a tudósok egy szóval sem mondták, mire készülnek, Oscar fogadni mert volna rá, hogy a laborban találja őket, és igaza is lett. A helyiség vaskos, légmentesen záró ajtaja fölé szerelt lámpa vörösen égett, jelezve, hogy odabent kísérleteznek, de őt ez nem állította meg, minden további nélkül benyitott.

A labor a kutatóállomás legtágasabb szobája volt, zsúfolásig tömve laptopokkal meg szakkönyvekkel, de akadt itt egy panorámaablak is, remek kilátással a Kuril-árok végeérhetetlen sötétségére, amin még a kutatóállomás keresőfényei sem tudtak áthatolni. A két tudós azonban nem a műszerek körül tevékenykedett, hanem egy tisztára söpört asztalnál állt, amin a steak mellett kiürült üdítős dobozok és lecsupaszított drótok hevertek, némi műtrágya meg tucatnyi csapágygolyó társaságában.

– Oscar! – nyögte meglepetten Davis. – Mit keresel itt? Te ezt nem értheted!

De Oscar nagyon is értette. Pont elég Discord szervert és 4chan threadet látogatott meg az élete során ahhoz, hogy felismerjen egy házi készítésű csőbombát, ha az orra előtt rakták össze azt.

– Komolyan? – horkant fel megvetően. – Fel akartok robbantani? Az eszetekbe se jutott, hogy ha megsérül a burkolat, akkor nektek is annyi?
– Ez nem neked lesz, hanem a mélységnek. Áldozat. Ajándék. – Wittman hangja motyogásba fulladt.
– Hogy mi? – Oscar közelebb lépett a fickóhoz, hogy jobban hallja. Hibázott.

A tudós fejhangon felvisított, és felé kapott húsos ujjaival. Oscar kezében csak reflexből lendült meg a csavarkulcs, de az ütése így is tökéletes lett. Wittman koponyája egy émelyítően nedves reccsenéssel beszakadt, szürke agyvelője az orrán fröccsent ki, torkából pedig valami furcsa, bugyborékoló hang tört elő, ahogy a földre roskadt.

Oscar fel se foghatta, mi történt, Davis már a nyakán is volt.

– Tekeli-li! Tekeli-li! – üvöltötte a tudós habzó szájjal és őrülettől izzó szemmel.

A férfi elhajolt a felé száguldó ököl elől, és lesújtott ellenfele halántékára. Davis az ütés erejétől megpördült, nekicsapódott a falnak, majd széles vércsíkot húzva maga után a padlóra csúszott, és nem is mozdult többet.

Ez majd megtanítja a rohadékoknak, hogy ne szórakozzanak vele. A kurva anyjukat! Még hogy csőbomba! Oscar vadul elvigyorodott, de a mosoly gyorsan lelohadt az arcáról, mikor újra elkezdődött a kaparászás, ráadásul ezúttal a panorámaablak felől.

A férfi bizonytalanul közelebb lépett a több centi vastag plexihez, és az a kényelmetlen érzése támadt, hogy figyelik. De ki csinálna ilyesmit? Hiszen rajta kívül mindenki halott. Legalábbis idebent. Akaratlanul is megborzongott, mikor eszébe jutott, hogyan szajkózta Wittman, hogy a csőbomba a mélységé.

Újra a panorámaablakra emelte a tekintetét, de csak a végtelen feketeség ásított odakint… Vagy várjunk csak! Nem mozdult ott valami? Valami, ami megérkezésük óta szemmel tartja őket? Valami, ami folyamatosan kaparászik a burkolaton? Valami, amit a tudósok könnyedén kiszúrhattak a laborból, és aminek a látványába mindketten beleőrültek? Valami, amit a húsba rejtett robbanószerrel akartak elintézni?

A férfi érezte, ahogy az izzadtság vékony patakokban megindult a homlokából a nyaka irányába. Aztán a panorámaablakon túl elterülő sötétség kinyitotta több tucat szemét, és ránézett, egyenesen bele a lelke legmélyébe.

Ez volt az a pont, ahol Oscar visítani kezdett, és abba se hagyta, amíg a plexi be nem robbant a kívülről ránehezedő nyomás alatt.