Linktár

Zpercesek - A nem járt út

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/5 számában.

A padláson ébredtem fel. Meztelenül feküdtem valami zöldes anyagban. Nem éreztem undorítónak és idővel szinte átitatta a bőrömet. Életem legnehezebb ébredése volt. Pontosan az a fajta, amikor addig nyomsz a szundira az ébresztőn, ameddig el nem késel.

Most is csak azért keltem fel, mert meghallottam a hangomat. Nem tudom elmagyarázni, de azonnal felismertem, mert nem gépből jött, hanem valaki beszélt vele. A padlás egy apró résén keresztül lepillantottam és ott ültem az ágyamban.

Azonnal tudtam, hogy ő is én vagyok. Ő nem egy másolat. Minden apró mozdulata, ahogy beszélt a telefonba, ahogy járt a szobámban, felismertem magamat benne. Vicces, sok olyan dolgot is észrevettem, amire sosem figyeltem még fel ezelőtt. Miért két ujjal fogom a telefont, ha beszélek bele? Mintha félnék, hogy a fülembe nyal. Fura.

Napokat töltöttem odafent. Amikor ő aludt, vagy dolgozott, leszöktem ételért vagy zuhanyozni. Szerencsére az a hangya adag, amit fogyasztunk, senkinek se tűnt fel.

Nem tudom, hogy meddig éltem ott, mielőtt rájöttem, hogy nem akarom visszakapni az életemet. Legyen az övé. Annyiszor járt a fejemben, hogy mi lett volna, ha. Annyiszor akartam csak kisétálni az ajtón és eltűnni. Úgy döntöttem, hogy ezt fogom tenni.

Összeszedtem a padlásról mindent. Kiderült, hogy végig ide rejtettem el mindent, amit szégyelltem. Filmek, könyvek, ruhák, amiket szerettem, de mások véleménye miatt inkább eltitkoltam. Mert ez vagyok én, minden, ami nem mertem lenni.

Felvettem a csontvázas pulóveremet, egy maszkot, zsebre vágtam némi pénzt és elraktam apa régi motorjának a kulcsát. A liftből kiszállva, az ajtóban magamba ütköztem. Elsétáltunk egymás mellett.

– Nekem is volt egy ilyen táskám és pulóverem – mondta ő, de nem jött rá, hogy ez a miénk. – Sose mertem hordani.
– Hát én bármit megtehetek – válaszoltam és soha többé nem láttuk egymást.