Az utolsó csata

Szépirodalom / Novellák (111 katt) The Economist
  2022.04.24.

Messziről jöttek. Felfoghatatlan távolságokat tettek meg. Tengeren és szárazon. Hajókon és utakon. Utakon, melyek lehetővé tették számukra, hogy olyan helyekre is eljussanak, ami akár csak pár emberöltővel korábban is elképzelhetetlen lett volna.

Ők pedig kihasználták. Felhasználták a logisztika legújabb vívmányait. Terjeszkedtek. Kérlelhetetlenül, megállíthatatlanul. A maguk javára fordították számbeli fölényüket és a birodalom kifogyhatatlan erőforrásait. Megbüntették ellenségeik gyengéit. Nem volt, mi útjukat állja. A Mediterránium egész nyugati felét az uralmuk alá hajtották. Olyan szuperbirodalmat hoztak létre, mely több ezer kilométeren át, Itáliától Hispániáig terjedt. Nyugaton mindössze az óceán szabott számukra határt.

De tovább hódítottak. Hiszen társadalmuknak ez volt az egyetlen mozgatórugója. A cél, ami mindent felülírt. Minél több terület, minél nagyobb népesség. Hogy még kegyetlenebbül törjenek előre, mígnem övék lesz az egész kontinens.

Nem, senki nem gondolta volna, hogy ez lehetséges. Hogy egyetlen birodalom eltiporjon minden más államot. De ilyen szervezettséggel, ilyen pusztító erővel sem találkozott még soha senki. Ők pedig haladtak előre. Minden évben új és új területeket szálltak meg. Minden évben ezrek, vagy akár milliók pusztultak el a csatákban, a felfoghatatlan mészárlásban. De mindez nem számított.

A hódítás. Ez volt, ami hajtotta őket előre és előre. Az egész államot, a keményen robotoló dolgozókat, a csatatereken elhulló katonákat. A milliókat. Ezért volt ez a legnagyobb állam, melyet a világ valaha látott.

Most azonban úgy tűnt, terjeszkedésük ezen a vidéken a végéhez ér. Akármennyire is ellenállhatatlanul törtek eddig előre, az előttük tornyosuló akadályok felülmúltak minden eddigi kihívást. Akárhány győzelmet arattak, akármilyen ügyesen alkalmazkodtak a változó körülményekhez, ez a térség más volt. Túl messzire jutottak a meleg és napfényes mediterrán földektől. A zord északon a csontig hatoló hideg telek lehetetlenné tették a hadviselést. Megtört a lendület. Sokszor hónapok teltek el, míg erődítményeikbe visszahúzódva, tehetetlenül vártak a jobb időre.

És ellenségeik is keményen küzdöttek. Ez az ő hazájuk volt. Ők voltak azok, akik az itteni adottságokhoz jobban alkalmazkodtak. Minden nekik kedvezett. Brutális harcosok voltak. Hatalmasak. A megszállók szinte eltörpültek mellettük.

De a szerencse ekkor a hódítókra mosolygott. Néhány enyhe tél lehetővé tette az invázió folytatását. A rivális helyi államok pedig háborúikkal egymást véreztették ki. Már csak egy állam állt ellen. Így jött el az utolsó csata napja...



Kezembe temettem az arcomat. Tehetetlen dühömben nem tudtam eldönteni, mihez is kezdjek. Nem akartam elhinni, amit láttam. De a tagadás nem használt. Ez a föld is az övék lett. Az én földem. Az égető augusztusi hőségben a fák árnyékában megbújva vettem szemügyre a csatateret. A pusztítást. Több ezer tetem jelezte, hogy újabb területet hódítottak meg. Persze ők is drágán megfizettek. Mindenütt megcsonkított testek, levágott fejek jelezték, milyen heves volt a harc. De mindez semmit nem ért.

Az ellenállókat egyszerűen lemészárolták. Mindent elsöpört a hömpölygő, feltartóztathatatlan áradat. Minden helyi katonára öt, vagy hat hódító jutott.

Hogy kerültek ide? Ilyen gyorsan, ilyen hirtelen? Lehetetlen. Tavasszal még hírük-hamvuk sem volt.

Átkozott argentin hangyák! Hát már ide is elértek.

Várjunk csak! Igen! Tavasszal hoztam az új tujákat a szomszéd kertészetből. Biztos az egyik földlabdában bújtak meg.

Hah. Megvagytok! Na, várjatok csak, adok én majd nektek! Kaptok tőlem. Nem lesz kegyelem!
Elindultam a rovarirtóért.

Ennek az inváziónak itt most véget vetek!

Előző oldal The Economist
Vélemények a műről (eddig 2 db)