Becsület és partvisnyél

Fantasy / Novellák (538 katt) Kharex
  2022.04.08.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/4 számában.

Ser Reginald a felkelő nap első sugaránál tudta meg, hogy sárkánya kegyetlenül másnapos, és épp azt tervezi, hogy idő előtt hazamegy. Mondjuk, nem az egész teste, csak a közepe, de a lovag így is komor ábrázattal, fogát csikorgatva hallgatta a hírt. Elvégre a jelmez alá hárman kellettek, és ha a három főből akár csak egy is kidőlt, az egész vacak használhatatlanná vált. Márpedig ha nincs sárkány, akkor az epikus befejezésnek is lőttek.

Pedig ser Reginald, avagy polgári nevén Arató Bence, mindent beleadott élete első LARP-jának megrendezésébe, de úgy tűnt, hogy rajta kívülálló okok miatt mégse tudja véghezvinni azt a monumentális finálét, amire már jó egy hónapja készült. Mindent eltervezett, mindent elintézett, és szinte már látta magát, ahogy kovácsnál csináltatott lemezvértjében szembenéz a sárkánnyal és megmenti mindenki életét a bálon. Aztán jött a hír a másnaposságról, és kegyetlen brutalitással széttörte minden ilyesfajta álmát.

– Most akkor hogy legyen a dolog, Bence? – kérdezte tőle hűséges fegyverhordozója, Rufus, aki a katasztrofális hírt is hozta. – Béla azt mondja, ha jobban lesz, visszajön a bálra, de én nem hiszem, hogy ez meg fog történni. Eléggé falfehér a csávó meg minden.

– Ser Reginald – válaszolt vészterhes hangon a lovag. – A nevem ser Reginald, nem pedig Bence.

– Oké, persze, elnézést érte – forgatta a szemét Rufus. – Szóval, ser Reginald, mi legyen akkor a fináléval? Kerítsek egy beugrót a sárkány közepére?

A lovag azt hitte, rosszul hall. Először még le akarta üvölteni fegyverhordozója fejét, amiért ilyen hatalmas baromsággal hozakodott elő, de végül csak lemondóan sóhajtott. Elvégre idiótákkal volt körülvéve. Vállalhatatlan, komolytalan játékosokat látott mindenhol, akik ráadásul folyton kiestek a szerepükből. Mégis mit várhatna egy ilyentől, ha nem hajmeresztően ostoba, kivitelezhetetlen ötleteket? Hiszen a sárkánnyal profi koreográfiát kell majd előadni a bálon. Azt nem tudja holmi beugró ember egy nap alatt megtanulni.

– Hányan maradtak a lovagrendben?

– Csak két ember rajtad és rajtam kívül – válaszolt némi gondolkodás után Rufus. – Tudod, a többieket mind hazaküldted, mert meghaltak a karaktereik. De ha gondolod, megpróbálhatom visszahívni őket. A mobilom ott van a sátramban, csak rájuk kell csörögnöm, és már jönnek is.

– Parancsolsz?

– Most meg mi a baj?

– Az előbb tisztán hallottam, hogy mindenféle „mobilról” beszélsz, Rufus. Mi az? Valami démoni ereklye talán, amit a láp sötét mestere készül bevetni ellenünk?

Bár nem volt egyszerű dolga, ser Reginald megfogadta, hogy megmutatja ezeknek a senkiházi amatőröknek, hogyan kell komolyan, tiszteletreméltóan játszani. Történjék bármi, ő aztán nem esik ki a szerepéből! Olyat csak a lúzerek csinálnak.

– Nézd, Bence, rohadtul nem könnyíted meg a dolgunkat. – Rufus szemlátomást nem vette a lapot, és továbbra is civilként beszélt, mint eddig. – Még megoldható a helyzet, nem kell aggódni a finálé miatt. Peti itt lakik a szomszéd faluban, ő például legkésőbb délre már tuti itt tudna lenni. Majd megtanulja Imitől, nagyjából hogyan mozgassa a sárkányt, és akkor minden jó lesz.

– A holtak márpedig ne kelljenek ki a sírjukból! – replikázott a lovag, majd előrántotta csodaszépen kidolgozott, méregdrága műanyagból készített pallosát, amit Amerikában gyártottak külön az ő egyedi igényei alapján. – Te viszont, Rufus, egyre gyanúsabb vagy nekem! Istentelen szavakat veszel az ajkadra, utána pedig gonosz mágiát ajánlasz nekem? Kezdem azt hinni, hogy a káosz eluralta tőled az elméd…

– Így nem jutunk sehová – sóhajtott frusztráltan az egyre kevésbé hűséges fegyverhordozó. – Ember, tedd már meg magadnak azt a szívességet, hogy nem vágod ilyen látványosan haza a saját rendezésed! De jó, akkor offoljuk a sárkányt, nincs hozzá elég ember, mert gondolom, te még csak véletlen sem akarsz beöltözni. De mi lenne, ha egy démont használnánk helyette? Azt Imi akár egyedül is el tudja játszani, ha kidőlne még valaki.

– Démonná alakuló sárkány? Fekete mágia? ERETNEK!

Ser Reginald az utolsó szót már üvöltötte, közben pedig súlyos léptekkel megindult előre, hogy minél előbb a töltőre küldhesse egykori fegyverhordozóját, de Rufus megelőzte. A kis patkány azonban nem kardot rántott, hanem letépte magáról a silány minőségű bőrzekéjét, felfedve hófehér, beesett mellkasát.

– Tudod mit, Bence? – ordította közvetlen közelről a másik arcába. – Kiszálltam! Szervezd meg azt a tetves finálédat egyedül, bár kötve hiszem, hogy képes vagy rá!

Ser Reginald némán nézte, ahogy egykori fegyverhordozója dühösen elcsörtet a főút irányába. Bár csak egyetlen amatőr távozott a sok közül, a LARP színvonala máris rohamosan emelkedni kezdett, ezt még az erdő kellős közepén is tisztán lehetett érezni.

A lovag elégedetten elmosolyodott, majd elindult a láp irányába, legfőbb ellensége házához. Volt egy terve a finálé megmentésére, és eltökélte magát, hogy kerül, amibe kerül, végre is fogja hajtani azt.

*****

A láp kezdetét sárga szalag jelezte, rajta egy kis cetlivel, ami készségesen tájékoztatott mindenkit, hogy a mérgező levegő miatt percenként két sebzést szenved el, hacsak nincs megtisztító aurája. Ser Reginaldnak természetesen volt ilyenje, így magabiztosan, felszegett fejjel lépett át a szalagon, hogy szembenézzen egyik legfélelmetesebb ellenfelével.

Khrevax, a láp mestere, az előtörténete szerint egykor jóravaló, jámbor gyógyítóként élte az életét, ám földesura egy napon megpróbálta rávenni, hogy mérgezze meg haszontalan elsőszülött fiát. Mikor ő erre nemet mondott, a nemes egyszerűen a lápba zavartatta az embereivel, ahol fogékony elméjét megfertőzte a több évezredes ködben gomolygó gonosz. A jámbor szolgából így lett minden idők egyik legnagyobb feketemágusa, kimeríthetetlen manatartalékkal és hetvenöt százalékos valószínűséggel kritikus sebzést okozó alaptámadásokkal.

Ser Reginald akaratlanul is megborzongott, mikor feltűntek a fákon a papírmasé koponyák, amik a mester tanyájának bejáratát jelezték. A gallyakból összehordott kunyhóból halk, baljóslatú kacarászás szűrődött ki, így a lovag tudta, hogy Khrevax odabent van. Vett hát egy mély levegőt, két kézre fogta remekbe szabott pallosát és belépett.

A kunyhóban mindössze egy asztalka kapott helyet, tömve különböző italokat és varázslatokat helyettesítő cetlikkel, valamint akadt itt egy rozoga szék is, amin ott üldögélt a mester maga. Ser Reginald csak látásból ismerte a fickót, de azt így is tudta, hogy ezúttal nem egy komolytalan amatőrrel, hanem egy vérprofival áll szemben. Khrevax szakadt, fekete köpenye már majdnem olyan hiteles volt, mint az ő páncélja, mikor pedig a mágus felnézett, szemében ott lobogott a düh és az őrület lángja.

– Mit keresel itt, kutya? – csattant a hangja, és már nyúlt is az asztalon heverő egyik cetli felé. – Tán meguntad nyomorúságos életed?

– Nyugalom! – üvöltött vissza ser Reginald. – Békés szándékkal jöttem.

– Nocsak. Valóban? – A mester nem aktiválta végül a varázslatot, de le se tette a cetlit, hogy kéznél legyen, ha mégis használnia kell. – Miért jöttél hát, ha nem azért, hogy saját végzetedbe rohanj?

– A sárkányról lenne szó. Fülembe jutott, hogy mégse fog megjelenni a ma esti bálon, így csapdába se tudom majd csalni.

– És ez engem hol hat meg? – vigyorodott el gúnyosan a mester. – Biztosíthatlak, minél kevesebb dicsőséget szerzel magadnak, nekem annál jobb.

– És ha megkapod a sárkány fejét? – Ser Reginald pontosan tudta, mi a másik gyengéje, hiszen ő írta az egész LARP történetét. – Ne add az ártatlant, úgyis tisztában vagyok vele, mennyire kell neked egy ilyen mágikus ereklye.

– Talán igen, talán nem. Ki tudja? – A mester vigyora tovább szélesedett. – De mondjuk azt, hogy segítek neked. Miként tervezed elérni, hogy a sárkány megjelenjen a bálon?

– Egy ősi, gyógyító elixírrel, mely a Setét Mezsgye legmélyén rejtőzik.

– Tán beteg a sárkány?

– Nem neki kell a gyógyír, hanem az egyik emberemnek.

– Attól tartok, nem értelek. – A mester vigyora lelohadt, látszott rajta, hogy alaposan meglepte a lovag válasza. – Fel akarod gyógyítani egy emberedet, hogy a sárkány eljöjjön a bálra, amit máskülönben nagy ívben elkerülne. Zavarosan beszélsz, kutya!

– Tudom, de ez az egyetlen elfogadható megoldás. Bízz bennem!

A mester pár pillanatig még csendben mérlegelte a lovag szavait, majd rábólintott a dologra.

– Legyen hát! Várj odakint, amíg memorizálom a legfontosabb varázslataimat, aztán már indulhatunk is.

Ser Reginald elégedett fejjel lépett ki a kunyhóból. Jól tudta, ha ők ketten összefognak, mindent elérhetnek, amit csak akarnak.

*****

Vándorberek az erdő közepén felépített település volt, innen indult többek között a Setét Mezsgyébe vezető út is. Az összes helyszín közül ser Reginald erre volt a legbüszkébb. Hat házikót is felhúztak itt a barátaival, és úgy érezte, a falakat szimbolizáló kifeszített spárgadarabok igazán visszaadták egy vidéki kis falucska hangulatát. Ez a település lett a társasági események központja, az egész LARP szíve, és a lovag örömmel nyugtázta, hogy már gyűlnek is az emberek az esti bálra. Igaz, ruhájukat legjobb esetben is csak középszerűnek lehetett mondani, sőt, az egyik kereskedő odáig ment, hogy farmert viselt, de legalább a szerepükből nem estek ki, minden erejüket megfeszítve próbáltak középkori polgárnak megfelelően beszélni.

Aztán belefutottak a városőrségbe. Négy ecsethajú fiatal üldögélt az egyik közeli fa árnyékában, kezük ügyében hosszú botokkal, amiknek a végére alaktalan polifoam golyókat ragasztottak. Ruhájuk nevetségesen festett, lábukon ott figyelt a Nike vagy az Adidas legújabb modellje, ráadásul mind a négyen a mobiljukon lógtak. Mikor a közelükbe értek, felpillantottak, de annyi nem volt bennük, hogy eltegyék azokat a hülyeségeket, pedig látták, hogy egy rendezővel van dolguk.

– Felelőtlen embereknek tűnnek – jegyezte meg a láp mestere, miután már hallótávon kívül tudta a srácokat. – Igazán nem értem, miért nem akar támadni a sárkány. A védelem gyenge, sok a potenciális áldozat, hol itt a probléma?

– A gond egyéb jellegű, attól tartok – zárta rövidre a témát a lovag, aki nem akarta a LARP egyik kiemelkedő karakterének elárulni, hogy egyedül még a sárkány megjelenését sem lenne képes elintézni. – De meg fogjuk oldani, efelől nincsenek kétségeim.

– Mégis milyen jellegű a probléma? Ha elárulnád, talán könnyebben tudnék segíteni, nem gondolod?

Ser Reginald erre már nem tudott válaszolni. Az igazságot semmiképp nem akarta elmondani a másiknak, egyéb kifogás pedig nem jutott eszébe. Úgy tett, mintha azon gondolkozna, hogy lehetne a legegyszerűbben megfogalmazni a gondokat, hogy nyerjen még egy kis időt, de a hallgatása már így is kezdett kínosnak hatni. A slamasztikából azok húzták ki, akikre a legkevésbé számított: a városőrök.

A négy srác vérszegény csatakiáltással ugrott ki az erdő sűrűjéből, szánalmas lándzsáikat előre szegezve. Azt hitték, náluk van a meglepetés ereje, de a lovag már számított rájuk. Az ilyen semmirekellőknek úgymond kötelessége, hogy őrök mellett útonállók is legyenek, akiknek az egész játéka abból áll, hogy magányos utazókat támadnak meg és fosztanak ki.

– Ide a pénzt, tesák! – rikkantotta vidáman a legmagasabb ecsethajú, nyilván ő volt a főnök. – Pakoljatok szépen ki, azt már mehettek is a töltőre.

– Ja – szólalt meg az egyik társa is. – Nektek nagyon kampó van ám, tesák!

Még csak meg sem próbáltak autentikusan beszélni, sőt, egész alakításuk teljesen hiteltelen volt. Ser Reginald komolyan elgondolkozott rajta, hogy egyszerűen semmibe veszi őket, hisz a páncélja a szánalmasan kinéző lándzsáknál sokkal komolyabb fegyvereket is tudott blokkolni, de Khrevax nem hagyta annyiban a dolgot. Baljában már ott is villant az egyik cetlije, amit gondolkodás nélkül a hozzá legközelebb álló banditához vágott.

A cetli félúton a földre hullt, de ettől még ugyanúgy kifejtette a hatását, mintha telibe kapta volna a fickót. A városőrök ennek ellenére nem estek össze holtan, hanem inkább értetlenül bámulták reménybeli áldozataikat. Egyikük sem hajolt le, hogy elolvassa, mi van a papírra írva, sőt, az egyik még előrébb is lépett egy kicsit, és tétován megbökte ser Reginald mellvértjét a fegyverével.

– Ezt nem csinálhatod – közölte vele a lovag olyan hangon, ahogy az idiótákkal szokás beszélni.

– Azt miért nem? – röhögött fel a városőr, és másodjára is szúrt, most már erősebben. – Nem úgy néz ki, mintha hárítani tudnál, tesa!

– Nem kell hárítanom, te ugyanis már halott vagy – sóhajtott ser Reginald. – Nézd meg, mi van a cetlire írva, aztán takarodj a töltőre!

A négy srác tétován körbeállta a cetlit, majd az egyikük fel is vette. Látszott rajta, hogy küszködik az autentikus kézírással és a középkoriasan megfogalmazott szöveggel, de végül csak megtalálta a lényeget. Halkan elmotyogta magának, hogy tömeges halálvarázs, aztán felpillantott a lovagra és társára.

– Akkor nekünk most kampó van, tesa?

– Pontosan.

A városőr cifrát káromkodott, majd intett a társainak, és mind elindultak a töltő irányába. Ser Reginald elégedetten elmosolyodott. A temetőt direkt a legnagyobb susnyásba helyezte, tele bogarakkal meg csalánnal, hogy az ilyen kis senkiháziak végig tudják gondolni az életüket, és azt, hogy ha letelik az újjáéledéshez szükséges fél óra, mit fognak jobban, profihoz méltóbban csinálni.

A lovag elismerően biccentett a láp mesterének, majd mindketten néma csöndben folytatták az utat a Setét Mezsgye felé. A sárkány problémája többé nem került szóba, és ser Reginald, ha valamiért, akkor ezért nagyon hálás volt a városőröknek. Arra csak az út felénél jött rá, hogy milyen csúnyán kiesett a szerepéből, amikor azzal a négy szerencsétlennel vitatkozott. Hiszen neki nem a töltőre kellett volna küldenie őket, hanem szörnyülködnie, hogy a holtak talpon maradtak. Az lett volna a helyes cselekedet. Másfelől viszont Khrevax, ha ki is szúrta a hibát, nem tette szóvá azt, így a lovag végső soron megúszta, hogy amatőrként viselkedett.

*****

A Setét Mezsgye határát már nem jelölte semmi, a szervezők ugyanis itt már kifogytak a pénzből. Jobb megoldás nem lévén, Imi ült itt egész nap egy durva daróccsuhában, és bárkivel, aki erre tévedt, közölte, hogy a belépéshez minimum tizenkilences akaraterő kell. A kövérkés srác nekik viszont csak biccentett, hogy menjenek nyugodtan. Tudta, két ilyen kaliberű karakter röhögve beléphet bárhova, ahova csak akar.

Más se próbálta az útjukat állni ezen a vészterhes vidéken, így alig kellett két percig sétálniuk, már el is érték a Káosz Száját. A jó fél méter mély üreget ser Reginald saját kezűleg ásta ki pár napja, és a mindent gyógyító elixírt, egy félliteres kólát, is ő helyezte el az alján. Most pedig nem volt más dolga, mint odamenni és kivenni. Egy pillanatig még el is hitte, hogy nyert. Egy pillanatig azt hitte, tényleg ilyen könnyű lesz.

Aztán az egyik fa mögül kilépett a Káosz Bajnoka, ser Dremar, aki pár napja még ser Reginald testvére volt, csak aztán áldozatul esett a gonosz hívásának. Egykor fényes páncélját ezért feketére festették, sőt, műanyag csápok és karmok egész gyűjteményét ragasztották rá, hogy látszódjon, ő mennyire nem az igazság bajnoka.

– Újra találkozunk hát, lovag! – hörögte fenyegetőnek szánt hangon. – Készülj, mert pengéd elbukik ellenem!

Khrevax meg se várta, míg a bajnok befejezi a mondatot, már hajította is a cetlit, ser Dremar viszont csak nevetett rajta.

– Hármas szintű a mágiatagadásom, te patkány! Rajtam nem fog a halálvarázs!

Ser Reginald már bánta, hogy ilyen táposra írta a karaktert, de nem tehetett semmit ez ellen. Egyszerűbb lett volna, ha halálvarázzsal meg tudják oldani a problémát, de még így is itt volt az ő megbízható kardja és a mester tűzlabdái. Nem is tétovázott tovább, két kézre fogta pallosát, és üvöltve rohamra indult.

A minőségi, Amerikában készített pallosok összecsaptak, szétváltak aztán újra egyesültek halálos táncukban. Ser Reginald próbált úgy helyezkedni, hogy a mester is támadhasson az ellenfelére, és a taktikája meg is hozta a gyümölcsét, a tűzlabdákat jelképező cetlik hamarosan valósággal záporoztak a káosz bajnokára. Csakhogy nem értek túl sokat. A mágiatagadás miatt alapból nem sebezhettek kritikus nagyságút, a páncél pedig felezte az energiájukat, valamint azt is meggátolta, hogy tűzre lobbantsák a célpontot. Akárhogy nézte, neki kellett leszámolnia az ellenfelével.

Pallosa egyre lustább ütemben lendült, ahogy kezdett fáradni, de nem akarta pont most feladni. Összeszorította a fogát, megvetette a lábát, és minden erejét beleadta a következő támadásba. Felülről zuhanó pengéje félreütötte ellenfele gyenge blokkját, és vállon találta a másikat.

– Csonkítás szent dühvel! – jelentette be ser Reginald, mielőtt a másik bármit reagálhatott volna. – Azt a karodat többet már nem használhatod.

A bajnok erre dühösen grimaszolt, de nem adta fel, küzdött tovább becsülettel. Csakhogy az előny innentől kezdve ser Reginaldnál volt, aki könyörtelenül ki is használta ezt, az egyik közeli fa felé szorítva ellenfelét. Tudta, hogy a másik egy idő után hibázni fog, és nem is kellett sokat várnia. Egy meglehetősen gyenge védés után ser Dremar próbálta megszúrni a hasát, ő azonban ügyesebbnek bizonyult, és kiverte ellenfele kezéből a kardot.

Ezt látva Khrevax diadalmasan felrikkantott, és közelebb lépett, alighanem azért, hogy lélekszívással próbálkozzon, de elszámolta magát. Ser Dremar elvigyorodott, majd a mester vállára tette a kezét.

– Roncsoló érintés haldokló utolsó szavával erősítve – közölte kárörvendően. – Mehetsz a töltőre, kutya!

Azt hitte, ezzel árt ser Reginaldnak, pedig épp hogy segített neki. A lovag már korábban is gondolkozott, mit fog tenni szövetségesével, ha neki is kell az elixír, de a káosz bajnoka a jelek szerint megoldotta ezt a problémát. Vigyorogva vitte be a végső csapást, hogy aztán egyedüli túlélőként begyűjtse a jutalmát.

Kockázatos tervbe fogott, mikor elhatározta, hogy a láp mesterének segítségével megszerzi az elixírt, de úgy tűnt, végül megérte vállalni a sok veszélyt.

*****

Másnapos lovagja a játéktér szélén felhúzott, levágott ágakkal gondosan eltakart sátortáborban hevert. Normális esetben ser Reginald kifejezetten dühös lett volna rá, amiért nem ment be a játéktérre gyengélkedni, most viszont annyira örült a frissen szerzett elixírnek, hogy a morgolódásról is elfeledkezett. Gondtalanul vigyorogva, légiesen könnyed léptekkel haladt a sátrak felé, és meg se állt addig a vörös borzalomig, amiben embere hevert.

A lovag falfehér arccal, szorosan hálózsákjába burkolódzva hevert a földön, arcát a talajhoz préselve, mintha azzal enyhíteni tudná kínjait. Alighanem alaposan lerészegedett a tegnap esti kocsmai mulatságon, és most arra sem futotta erejéből, hogy felálljon és hazamenjen, ahogy azt Rufus mondta.

– Nyugalom, pajtás, minden rendben lesz! – suttogta neki ser Reginald, miközben letérdelt hozzá, hogy megitassa a szent elixírből. – Itt van, igyad, ez majd segít rajtad!

A srác gondolkodás nélkül meghúzta az üveget, és azonnal el is fintorodott a több napos kóla ízétől. Pár pillanatig nem reagált semmit, aztán viszont szeme kipattant, teste pedig ívben megfeszült.

– Mi a fene volt ez? – hörögte, bár alig tudta kipréselni magából a szavakat rángatózás közben.

– A mindent gyógyító elixír! – válaszolta készségesen ser Reginald, majd kicsit vonakodva folytatta. – De igazából kóla.

– Haver, basszus, koffeinérzékeny vagyok!

Ser Reginald erre már nem felelt, csak állt a sátor közepén, enyhén remegő szájjal, rángatózó szemhéjjal, lefagyott aggyal. Az anafilaxiás sokktól szenvedő emberéhez kihívott mentők félrelökték, hogy odaférjenek a beteghez, ő pedig a földre esett, egyenesen rá a méregdrága műanyag pallosára, ami éktelen recsegéssel tört ezer darabra a lemezvért alatt.

Ser Reginaldban akaratlanul is felmerült a gondolat, hogy vajon az álmai is ilyen hangot adtak-e ki, miközben a sors kegyetlen keze módszeresen szétzúzta őket.

Előző oldal Kharex
Vélemények a műről (eddig 2 db)