Huszonnégy óra a kísértetekkel

Szépirodalom / Novellák (224 katt) Tad Rayder
  2022.06.24.

1. fejezet – Puzzle szoba

Az étterem úgy nézett ki a fekete fehér kockás járólapokkal, mint egy ötvenes évekbeli, az emberek által közkedvelt helyként használt vendéglő. Egy szakad inget és nadrágot viselő alak belépett az ajtón a félhomályba, mert a fények játéka csak oda világított, ahol asztalok voltak a helyiségben. A férfi kezében egy támadóeszközre hasonlító tárgy volt. Ahogy meglátták, de senki nem volt benne biztos és szólni, sem mert a látványtól. Amikor lendített egyet rajta a levegőben akkor látták csak meg az emberek a félhomályban kirajzolódni a fejsze jéghideg fém formáját, ami nagyot koppant a járólapon és a rajta levő vért szinte hallani lehetett, ahogy földet ér és szétkenődik a járólapon. Az emberek szemében megült a rémület.

Ezek játszódtak le Péter minden egyes rémálmában, amikor arról az estéről jöttek elő a rémképei álom formájában. Szandra felkeltette, mert gyöngyösre izzadta álmában a homlokát, és amikor kinyitotta a szemét, riadt tekintete ide-oda járt a szoba sötétjében. Közben a gyerekek is mozgolódni kezdtek a másik szobában. Réka és a kicsi Ákos is átcsoszogtak az éjszaka sötétjében az apjukhoz és érdeklődőn, már-már könnybe lábadt szemekkel kérdezték Szandát, hogy ugye jól van apu. Miután Péter és Szandra megnyugtatták a gyerekeket, hogy semmi baja apának csak rosszat álmodott visszafektették őket. Miután kimentek a gyerekek szobájából, Szandra leült a konyhában, és kérdőn nézett Péterre, és várta, hogy mondjon valamit.

– Már rég el kellett volna mondanom ezt neked drágám – Szandra furcsán nézett férjére.
– Miről beszélsz?

Péter kihúzta a konyhában a széket az asztaltól, és leült Szandra mellé. A nő feszült figyelemmel várta a férje mondandóját.

– A baltás ember az étteremben, a fekete-fehér járólap, az emberek az asztaloknál, mind láttam őket. Ott voltam.
– Hogy érted ezt?
– Még gyerek voltam, amikor egy este apám azt mondta, hogy ma szeretne bennünket elvinni egy különleges helyre a városban. Mivel nem sok ilyen alkalom volt, gyerekfejjel nagyon megörültem neki. Ez a különleges hely nem volt más, mint a város ahol éltünk, Sümeg egyik legelismertebb étterme. A nevére már nem emlékszem. Már jó egy órája ott voltunk a családdal, amikor a kellemes zenés éttermi hangulatot velőt rázó sikoly szakította meg kintről, az utca sötétjéből.
– Jézusom! Miért nem mondtad el ezt eddig?
– A java még csak most jön, és amúgy sem hitted volna el.
– Az isten szerelmére, a feleséged vagyok!
– Igen, tudom. Pontosan ezért óvtalak ettől az egésztől, amióta csak ismerlek, mert ha elmondtam volna, az igazságot, nem tudom, hogy reagáltál volna rá. A családom összes tagja azon az estén meghalt.

Szandra nem jutott szóhoz a hallottak után.

– Én ezt nem értem.
– Tudom, nem is várom el, hogy megértsd.

Péter légzése ütemtelenné, majd egyre gyorsabbá vált, mintha rosszullét kerülgetné.

– A gyermekkorom beillik egy amerikai filmbe. Na persze nem valami Love storynak, hanem inkább valami kőkemény, gyomorforgató, tizennyolcas karika a jobb sarokban filmnek.

Szandra értetlenül hallgatta a férjét, akit eddig még soha nem hallott így beszélni.

– Ki volt az a baltás férfi az étteremben?

A gyerekek hallgatóztak a szobában a nyitott ajtó résén át, de mintha Péter és Szandra megérezték volna, az asszony odament, és becsukta az ajtót. Leült a konyhában a körasztalhoz, és várta Péter történetét. Valahogy érezte, nem lesz gyerekjáték, mert már most borsódzott a háta attól, amit még csak eddig hallott, de kíváncsi volt mi az, amit ennyi időn keresztül, amióta házasok, abban a tíz évben soha nem mondott el neki a férje.

– Gyerekkoromban, ahol laktunk, egy kétszintes családi házban, mellettünk élt egy idős házaspár, Gyuri bácsi és Eliza néni. Esténként mindig az volt az altatóm, hogy hallottam a kiabálásukat, és a tányérok csattogását a falon, miközben kiabáltak egymással. Hol torkuk szakadtáig, hol pedig dulakodásig fajult a dolog. De Gyuri bácsi szeretett engem, mert mindig áthívott magához, hogy megmutassa a kirakógyűjteményét. Már az első pillanattól tetszett nekem, mikor csak megpillantottam. Volt egy külön szobája, ami csak körös-körül száz meg ezer darabos puzzle-lal volt tele. Helikopterek, repülőgépek, és más járgányok, amik csak egy gyerek figyelmét leköthetik. Ilyenkor órákig el tudtam benne lenni, és hallgatni azokat a történeteket, amiket Gyuri bácsi a képekről, és a képeken látható járművekről mesélt. Sokszor fél napokat is tudtam nála időzni, és hallgatni, miközben ő csak ült a puzzle szoba sarkában elhelyezett hintaszékében, én pedig annak karzatán, a fenekem alatt egy párnával. Ez a szoba volt az, ahova ő elmenekülhetett a veszekedések elől, és mivel tudta, hogy nekem tetszik, így nem egyedül tette, hanem akkor már a társaságába fogadott és szívből mesélt. A puzzle szoba volt a mi menedékünk a világ elől. Egyszer aztán a sok kép történetének elmesélése közben más vizekre evezett a mesélés terén. Így kezdte.

– Tudod, Péter, sokszor legszívesebben kinyírnám ezt a rohadt banyát olyan módon, hogy senki nem ismerné fel még a maradványaiból sem.

Mindezt egy pontra meredve mondta, mint aki nincs magánál csak, kibukik belőle, és később megbánja. De ő csak egyre jobban mondta, és az a rezzenéstelen arc üveges tekintettel teljesen megfélemlített abban a szobában, hisz be volt csukva az ajtó, amit mindig nyitva szokott hagyni. A függöny rezdülése hozta vissza a valóságba, ahogy a szellő átjárta egy pillanat alatt a szobát és megcsapta mély ráncokkal fedett arcát.

– Hogy jutottál ki onnan? – kérdezte Szandra.
– A felesége, Eliza néni hallotta meg a férje hangját, és ahogy kinyitotta az ajtót, én kirohantam a házból. Amikor hazaértem, egyenesen felrohantam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Soha nem volt még ilyenben részem, és nagyon megijedtem. A szobámban a percek csak vánszorogtak a félelem és az élmény adta szorongás társaságában, mardosták testem minden külső-belső pontját. Amikor egyedül voltam a szobámban, azok a szavak visszhangzottak a fejemben, amiket mondott. „Legszívesebben kinyírnám ezt a rohadt banyát olyan módon, hogy senki ne ismerné fel még a maradványaiból sem.” Ez olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy többé nem voltam kíváncsi a puzzle szobára.

2. fejezet – Az étteremben

– Az asztaloknál ülő emberek ereiben meghűlt a vér, amikor meglátták a félhomályban az alakot. Fehér inget viselt, aminek fel volt tűrve az ujja a kezén, és szakadt farmernadrágot viselt. Még a félhomályban is kitűnt a bőre a farmer szakadásai mentén, de ami még jobban látszott, az a csapzott haja volt, ahogy összetapadt fürtökben lógott homlokára. Először a pultot verte szét a fejsze fokával, és ahogy törtek a poharak, láttuk rajta, hogy egyre jobban élvezi a randalírozást. S akkor egy vendég, aki az asztaloknál ült, megszólította.

„Kérem, uram hagyja abba! Vannak itt gyerekek is.”

– De őt, ezt nem hatotta meg, és tovább folytatta. Sőt, azt hittük, amikor már majdnem mindent összetört az étteremben, ahogy jött, úgy fog menni. Tévedtünk. Akkor odasétált az asztalhoz, ahonnan az előbb a férfihang megszólította, és a hölgyhöz fordult. A nőn nagyon látszott, hogy fél, mert egyfolytában csak szipogott és mindene remegett. Ekkor megszólította.

„Ne féljen hölgyem, magának nem esik bántódása, de ha nem mondja meg az itt helyet foglaló úriembernek, hogy fogja be a pofáját akkor szét fogom vágni az arcát ezzel a fejszével. Megértette?”

A nőn látszott a halálfélelem fehér maszkja, miközben a mellette ülő férfit csitította.

– Jézusom, ez szörnyű! – mondta Szandra.
– Most már érted, miért óvtalak ettől az egésztől?
– Mert szeretsz.
– Igen, mindennél jobban.
– De most már akkor is szeretném, ha elmondanád a teljes történetet, amit még nem tudok.
– A férfi odament ismét a pulthoz, és kért a csapostól egy üveg Bourbon wiskhyt meg egy poharat, közben a kezében tartotta a vértől maszatos fejszét, jelezvén, hogy még mindig ő parancsol itt, és senki más. Közben az asztalok felé pillantott, mintha élvezné látni az emberek arcára kiült félelmet és rettegést. Én földbe gyökerezett lábakkal ültem az asztalunknál, és bújtam a szüleimhez, mert a torkomban dobogott a szívem, és hatalmába kerített az a fajta félelem, hogy nem biztos, hogy megérem a holnapot. Gyerekként ez elég megrázó felismerés volt számomra, de valahol éreztem ott legbelül, amit léleknek neveznek, hogy másképp lesz. Ahogy a mellettünk ülő párra néztem, akikből a férfi az előbb rászólt a baltásra, rajtuk lehetett látni leginkább a rettegést attól a valamitől, amit halálnak neveznek, mert az adott körülmény tette még borzasztóbbá és kegyetlenebbé, hogy váratlanul tört rájuk a felismerés, hogy aznap este meg is halhatnak. Hirtelen ez az étterem lett mindenki számára a lehetséges vesztőhely, az öröm és jó kedv helyéből egy csapásra megváltozott a szituáció, és a sötétség erőinek fenséges palotájává tette azt, ahol a rettegés vette át a hatalmat az emberek felett.

Szandra csak némán ült az asztalnál és hallgatta férje hátborzongató történetét, amit el sem tudott képzelni, hogy ő maga megúszott-e volna élve. Soha nem tartotta magát egy nagy túlélőnek, és biztos volt benne, ha nem is a fejszés, de a félelem biztos megölte volna őt.

– Emlékszem, felnéztem a csillárra, ami a fejünk felett volt. A következő pillanat tört része alatt egy fülsiketítő sikoly rázta meg a helyet. Mindenkinek egyfelé irányult a tekintete. A csaposra, akinek a fejéből ömlött a vér, mert a férfi beleállította a fejszét, és csak annyit mondott:

– Most kezdődik a móka!

Azzal a csapos, mintha csak erre a mondatra várt volna, összeesett, és holtan terült el a pult mögött. A fejszés a világ urának érezte magát, mert markában tartotta az embereket, és félelmet, rettegést csepegtetett az életükbe azon az estén. Nem különben az enyémbe. Látni lehetett az arcán, hogy élvezi. Az asztaloknál ülő emberek nem tudták mire számítsanak, de amikor meglátták a csapos holtestét a földre huppanni a fejszével a fejében, akkor döbbentek rá, hogy egy gyilkos vadállattal van dolguk, akinek labilis az idegállapota, és pontosan ez teszi még veszélyesebbé. Az ilyen ember kiszámíthatatlan, de mégis megfontolt. A baltás is az volt. Az étteremben minden telefonvezetéket elvágott, hogy még véletlen se jusson eszébe senkinek se értesíteni a hatóságokat. Aznap este egyedül maradtunk egy gyilkossal. Senki nem volt, akire számíthassunk, csak saját magunk. Emlékszem, azt mondta, ha jól viselkedünk, akkor nem fog több vér folyni és senkinek nem kell a hulláját kitakarítani ebből a kócerájból. Dermedt csend vette körül, amikor egy nyikorgó székláb csúszott végig a padlón. Egy nő állt fel az asztalától, akire rákiáltott.

– Hova-hova kedvesem?

A nő fojtott, remegő hangon csak annyit mondott.

– Ki kell mennem a mosdóba.

Ekkor megfontolt arcán az engedékenység kezdett megjelenni, és azt mondta a nőnek.

– Menj, de igyekezz vissza.

A nő gyors léptekkel iramodott meg a mosdó felé, mi meg, akik ott maradtunk, reménykedtünk, hogy valami történni fog, ami által kijutunk ebből a csapdából.

– Hihetetlen mennyi mindenre emlékszel ilyen pontosan ennyi év távlatából is?
– Tudod, Szandra, amikor gyerekként valami trauma ér, attól a perctől fogva valahol más emberré válsz. Nem az marad meg benned, hogy előtte mi volt, ha mégis, nagyon szerencsésnek mondhatod magad. De inkább az, hogy hogyan is dolgozod fel a megélt élményt, sokkot, ha egyáltalán ez valaha is sikerül. Belül megváltozol, más lesz a világhoz való hozzáállásod. Ez lehet jó és rossz. Azt az utad során te döntöd, el melyik irányba változol. Én úgy érzem, nekem sikerült jó irányba változnom a gyerekkoromban elszenvedett trauma ellenére is, és ezért is vagytok ti az életemben. Boldog vagyok veletek, de ezek az emlékek mindig velem maradnak a nap huszonnégy órájában, mint a kísértetek, és olykor még mindig magukhoz ölelnek. Gyerekként azon az estén megtanultam, hogy az élet a legváratlanabb pillanatokban tud beléd marni, amikor nem vagy rá felkészülve, és az egész lényed nem más, mint egy nagy támadási felület, amibe ő örömmel beleharap. Ahogy ott ültem az asztalnál a szüleimmel, szívemben remegő félelemmel, és csak vártuk a következő pillanatot, hogy mi fog történni, egy örökkévalóságnak tűnt, és akkor nagy üvegcsörömpölést hallottunk a mellékhelyiség felől és egy sikítást. A fejszés elindult a hang irányába és valamit motyogott magában. A következő pillanatban már a hajánál fogva húzta ki a nőt a földön, akinek a fejsze nyelével jó nagyot sózott az arcába, aki ettől elterült a fekete-fehér járólapon, és fájdalmas hangon kért segítséget felénk kúszva, amíg még erejéből futotta. Ekkor a baltás megszólalt.

– Ne kényszeríts olyanra, amit nem akarok megtenni!

– Egy darabig nézte a fájdalomtól nyöszörgő, és előtte kúszó nőt, aki már majdnem elérte az egyik asztal lábát, hogy abban megkapaszkodjon és felhúzza magát. De akkor a férfi föléje magasodott, és a levegőbe emelte baltáját, amit a hátába vágott a nőnek, aki ettől hatalmasat ordított, és a hangjával megtöltötte a helyiség minden zugát. A nő szájából vér buggyant elő, ami végigfolyt a torkán, találkozva azzal a vérmennyiséggel, ami átáztatta blúzát, amit a hátából kiálló fejsze okozott. Utoljára egy leheletnyi hang szakadt ki belőle, és a padlón elterülve átadta magát a szivárványon túli életnek. A hús és a fém találkozását megszakítva a férfi kivette egy hirtelen mozdulattal a nőből a fejszét, és arról friss vér csorgott le, miközben rázni kezdte a levegőben, mintha a győzelmet ünnepelné egy csata után. Mi hiába voltunk többen, megbénított bennünket a rémület, és tehetetlenek voltunk, miközben az a vérengző vadállat sorra ejtette el áldozatait, amit nekünk végig kellett néznünk. Akkor megláttuk az arcát, mintha eddig csapzott haja takarta volna azt, és akkor hasított belém, és a szüleimbe a felismerés, hogy a fejszés nem más, mint Gyuri bácsi, a szomszédunk. Most joggal kérdezhetnéd, meg, hogy nem ismertük fel a hangját, mikor már többször is megszólalt. A válasz egyszerű. A félelem és a belső szorongás elvakított bennünket. Hiába láttuk és hallottuk, de nem ismertük fel. Arra a hangra gondoltunk, amikor felismertük, amit akkor hallottunk, amikor belépett az étterembe. A velőt rázó sikoly gazdájára, és csak reménykedni tudtunk, hogy nem Eliza néni volt az. De mint később kiderült, az ő hangját hallottuk, mielőtt bejött volna az utcáról. Arra is kristálytisztán emlékszem, amikor odajött hozzánk az asztalhoz, és rám nézve csak ennyit mondott.

– Tudom, Péter, nem fogod megérteni, és előre is bocsánatot kérek érte, de muszáj megtennem.

Nem értettem, hogy miért mondja ezt nekem, de a következő pillanatban már világossá vált. A szüleimre nézett, és egy határozott mozdulattal mindkettőnek levágta a fejét. Én megdermedten ültem a széken, és néztem a mellettem még az idegtől rángatózó testeket, amit a hirtelen sokk hatása váltott ki belőlük. Még láttam anyám vértől duzzadó lüktető ereit, ahogy a meleg vér dolgozik a megcsonkított testben. A fejük halk puffanással csattant a járólapon és az arcukon a félelem és a meglepettség különös egyvelege látszódott, miközben halálsikolyra nyitott ajakkal meredten néztek a semmibe. A fej nélküli testek ott ültek mellettem, miközben az események forgatagában meghallottam a szirénahangot, és tudtam, hamarosan vége lesz ennek a rémálomnak. Abban a pillanatban egyenruhás, fegyverviselt emberek léptek be az étterem ajtaján, miközben én ott ültem a széken, láttam, ahogy Gyuri bácsi menekülni próbál a hátsó kijáraton. Ahogy kijutott az épületből egy határozott felszólítást hallottam.

„Ne mozduljon, emelje fel a kezét!”

Lehet, hogy ezt nem tette meg, mert utána fegyverek dördülése hangzott az éjszaka sötétjében, és akkor tudtam, hogy most már vége.

3. fejezet – Az ébredés

– Gyuri bácsi, akiről mindvégig azt hittem, hogy szeretetre méltó öregember, nem volt más, mint egy örült sorozatgyilkos, akit a háborúban megélt szörnyűségek tettek azzá, ami lett belőle, mert annyira belenevelték a gyűlöletet és a gyilkolást, hogy utána sem tudott ettől szabadulni. Talán ezért voltak a puzzle szoba falán kirakva a háborús járművek, mert ott emlékezett vissza régi önmagára, és arra a szörnyetegre, ami a civil életben sem eresztette. Akkor értettem meg, hogy miért kért tőlem bocsánatot az étteremben az asztalnál. Sümeget egy csapásra olyan hellyé változtatta annak az estének a története, ami megmaradt az emberekben, mert senki nem gondolta volna, hogy egy idős ember ilyen szörnyűségre képes, főleg úgy, hogy háborús veterán, és a hétköznapi életben mindenki ismerte és szerette. Nem csak a feleségét végezte ki azon az estén, hanem négy embert is, köztük a szüleimmel, de úgy érzem mégis én jártam a legrosszabbul, mert nekem maradt hátra az a súlyos teher, hogy mindezekre emlékezzek, és ahogy már mondtam, velem legyenek az emlékek, és mint kísértetek, lépten-nyomon velem maradjanak, amíg élek.

Ahogy a konyhában ültek egyszer csak hallották, hogy nyílik az ajtó, és a gyerekek mosollyal az arcukon, de mégis álmosan néztek ki a szobából, és rohantak oda Szandrához és Péterhez, jelezvén, hogy felébredtek.

Írta: Németh Balázs, Sümeg
2021. december – 2022. 01. 13.

Előző oldal Tad Rayder