Ezüst hold csillagocskákkal

Horror / Novellák (204 katt) túlparti
  2022.06.13.

Ajánlott zene Quimbi: Autó egy szerpentinen

A történet a barátomról szól, no meg „Kicsi és Törékenyről”; meg másokról, meg szól aztán olykor jelentéktelennek tűnő „apró dolgokról”, de szól legfőképp az Időről, ő olyan, amilyen: lehet közömbös, máskor simuló szerető, netán részvétteljes szánakozó, de megy csak a maga útján, gondolom fél attól is, netán valaki megelőzi, mennie, sietnie kell... A történet három évszakot ível át: kései, pimasz viharos tavaszt, forró nyarat, öregedő, életéért kapaszkodó, süppedő, amolyan elátkozott, penészes avarú, esőverte, ködös, szánalmas lépteink elnyelő, megfáradt őszt...

Barátságunk régről datálódik: első munkahely, „pelyhesek” voltunk akkoriban, szokásunkká vált, hogy hazafelé megittunk pár sört a helybéli kisvendéglőben. Beszélgettünk fontos, vagy kevésbé fontos dolgokról, máskor csak hallgattunk, néztük a „parasztelosztót”, a hazafelé igyekvő embereket. Történt, hogy barátom, a sokat robotoló, nagy ritkán álmodozó, szórttá, kedvetlenné vált. Nem kérdeztem rosszkedve okáról, nem szoktuk egymást faggatni, ez barátságunk íratlan szabálya volt. Aztán mesélni kezdett.

– Polcokat festettem az erkélyen, akkor figyeltem fel rá. A virágokat öntözte épp, dédelgette, szeretgette őket, aztán könyökölt a szemközti ház erkélyén, nézte az utcát. A tekintetünk összeakadt. Másnap, dolgom ugyan nem volt már, mégis kimentem az erkélyre. Összenéztünk, odaintettem, ő meg félénken visszaintett. És több nap telt el így, félénk integetésekkel. Elképzelem: becsöngetek, ő ajtót nyit vagy nyitja azt az ajtót valaki más; ott áll majd egy amolyan kopaszra nyírt, kigyúrt, tetkós illető. És kérdezi majd: „Cimbora, mondd, ugyan már, mi szél hozott errefelé?”
– Ismerlek, valahogy majd csak kivágnád magad! Mondhatnád: itt jártál a szomszédban, és gázszagot éreztél.
– Naná, miután ebbe a városrészbe, amúgy nincs is bevezetve a gáz. De őt igazán nem szeretném hülye helyzetbe hozni. De becsöngetek mindenképp, mert: „a tett halála az okoskodás”. – zárta le a beszélgetést, mert szerfelett művelt volt az én barátom.

Akkor megszűnt a beszélgetésünk hátteréül szolgáló, biztonságot adó, szokásos, mindent betakaró, másra nem tartozó, minden titkot elfedő kocsmazaj. Mintha abban a pillanatban mindenki ránk figyelt volna! Elhallgattunk mi is. A zenekar – véget ért akkor a szünet, játszaniuk kellett már a pénzükért – rázendített a közismert, oly kedvelt „Csöngess be hozzám, drága, legalább egy éjszakára” című, kupléra. Gyorsan fizettünk, távoztunk.

– Mégis, mondd, milyen ő?
– Hát, csak olyan. Szóval csak olyan, „na”... Kicsi, és törékeny...

A szabadság alatt sokszor eszembe jutott a barátom, vajon bekérezkedett-e már oda, ahova úgy vágyott, mint egy szeretetre vágyó kismacska? Aztán, ahogy kedvessel belekeveredtünk a nyárba; volt jó időnk, akadtak szélfútta, zápor verte napok is, de elvoltunk, vittünk könyveket, beszélgettünk, voltak zenék, máskor meg hallgattuk csak beszédes csendet...

Kihozták a szokásost, hallgattunk, hosszúnak tűnt az a pár percnyi csend, míg a barátom mesélni kezdett.

– Ő nyitott ajtót. Akkor nem értettem, mi tükröződött az arcán: meglepetés, öröm, netán ijedtség? Utólag már tudom, ijedtség volt, tán annál több, rémület, mintha csak kérte volna: menj el, kérlek, menekülj! De késő volt már.
– Mi tetszik? – lapát kezek tolták félre az ajtótól a kicsi asszonyt, aztán megjelent a tulajdonos: kopaszra nyírt fej, átizzadt atléta.

– Mielőtt megkérdeznéd, ott voltak az izmos karon a tetkók is.

– Gázszagot éreztem – mondtam zavartan.
– Mondtam már, ha behozod az erkélyről a palackot, gondosan zárd el! – morogta szemrehányón. – Nem mondtam már százszor, szívem? – de ezt már sokkal ingerültebben, emelt hangon mondta. Aztán, felém fordulva folytatta:
– De jöjjön be, cimbora, ha már sikerült minket megmentenie! Kávét a vendégnek, szívem!
– Neked is főzzek?
– Nem megmondtam már vagy ezerszer! – csattant fel indulatosan. – Műszak előtt sose iszok kávét! Igazán megjegyezhetnéd már! – és akkor Kicsi és Törékeny ment, hogy megfőzze azt a kávét kettőnknek.
– Tudja, cimbora, az igazi jó pörkölt bográcsban fő. Ezért is találtam ki a gázpalackos megoldást. A másik titka a jó pörköltnek a jó alapanyag, mindenekelőtt a belsőség: szív, máj vese – megnyalta a szája szélét. – Én olcsón jutok hozzá, mészáros vagyok a vágóhídon, a csontozó részlegnél. De nem ugyanaz már a munka, mint régebben. Sajnos az ölés nem az én dolgom, pedig, az az igazi, amikor reped, törik a csont! – megnyalta a szája szélét.

Megjegyeztem, szép, ha valaki szereti a szakmáját, jómagam esztergályos vagyok.

– Á, az semmi, maga halott anyaggal dolgozik, a fém is sikít ugyan a kés alatt, ahogy szaporodik a forgács – nem mondom, az se lehet rossz érzés –, de amikor hozzánk kerülnek, azok még élnek, el nem tudja képzelni, milyen jó várni rájuk! – megnyalta a szája szélét. Éhesek, szomjasak. És, azt hiszik, végre biztonságba értek: friss víz, takarmány, amit behabzsolhatnak a mit sem sejtő dögök!

Kiürültek már a korsók, döntöttem, szokásunk ellenére rendelek még, úgy éreztem, barátom se kíván még elmenni. Aztán elmesélte, hogy amikor Kicsi és Törékeny kiment, hogy megfőzze a kávét, jól megfigyelte, meg is csodálta azt az egyszerű, kék ruhát; szegélyén ezüst hold váltakozott játékos csillagmintákkal...

– De váltsunk témát, azt hiszem, sok volt már ez a maga beteg esztergályos-lelkületének, lám, máris elsápadt. Ugye, milyen aranyos a feleségem? Szeret, kárpótol mindenért. Az első párommal szörnyű tragédia történt, a körülmények máig is tisztázatlanok. Nagyon megrázott az eset. Csak, tudja, én kicsim még olyan szórt, figyelmetlen. Sajnos anyumnak pár napra el kellett utaznia. Pedig ő vigyáz rá, óvja minden léptét, irányítja, segíti mindenben. Kérdezhetek valamit? Ugye tetszik magának is? Kár lenne tagadnia, tudja, ő mindenkinek tetszik... – megnyalta a szája szélét. – Szeretem ezt a ruhát rajta, anyum választotta, a hold én vagyok, köröttem, meg összes szerelmeim: kicsi, törékeny csillagok. Anyukám választotta neki. Az előző szerelmem is ezt hordta, sajna nem kopott el rajta, De, megjött a kávénk! Ó, itt a finom kis kávécska! – megdörzsölte a tenyerét, cuppantott. Maga elé húzta az egyik csészét, és intett, vegyem el a másikat. Tudja, az én kis bogaram kiváló kávét főz. Anyumtól tanulta persze! Magadnak, meg nem főztél – fordult szemrehányóan az asszony felé. És – mintha csak kitalálta volna a gondolatom – tovább folytatta: – Nehogy felajánlja a magáét. Tanuljon meg gondolkodni! Ugye, édesem, kisbogaram?
– Mennem kell – mondtam akkor, sietve megittam a kávét, búcsúztam. Végigmért, és ahogy a tekintetem fürkészte, tudtam, ó akkor annyira tudtam! Átlát, tudod, annyira éreztem, akkor átlát rajtam, akkor átlátott rajtunk.

Elfogyott a sörünk, no meg főleg a kedvünk is. Nem volt értelme már tovább maradnunk. Pár nap múltán a barátom folytatta a mesét.

„Csöngess be hozzám, drága, legalább egy éjszakára" című, kupléra, szólt közbe a közkedvelt régi kuplé; keveredett a cigarettafüst a dallal, kedves kocsmai összes zsibongással.

– Tudod, én azért éreztem, nem néptelen az a lakás. Mert a szokott időben hiába mentem ki az erkélyre, sehol senki, a redőny mindig lehúzva. Aztán pár napja bebizonyosodott, igazam lett.

Kedvetlenül szopogattuk a sört, bátorkodtam megjegyezni, a törzsvendégeknek igazán hozhattak volna a friss csapolásból, barátom rábólintott erre, de valójában rosszkedvünk oka nem az állott sör volt. Mert Kicsi és Törékeny azóta, hogy barátom becsöngetett hozzá, többé már nem volt látható, Kicsi és Törékenynek nyoma veszett. Azok a virágok rég elhervadtak már azon az erkélyen, forrók voltak azok a kora-szeptemberi napok, mintha a nyárutó csak kárpótlást akart volna adni korábbi esős, szeles bűneiért... Ennyit mesélt barátom az utóbbi napokban. Lassan megtelt a kocsma, szívemnek olyan kedves zajjal, füsttel.

– Mert megfigyeltem, hogy ha csupán csak apró résnyire is, de valaki a szokott időben mindig felhúzza a redőnyt. Aztán egy nap megjelent a fekete ruhás öregasszony. Megszemlélte a kiszáradt virágokat, láthatóan elégedetten. Rám pillantott, lehúzta a redőnyt. Tegnap aztán becsöngettem.
– Ja, maga az. Hát nem mondhatom, hogy a legalkalmasabb időben jött, de ha már itt van, jöjjön be cimbora – betuszkolt a lakásba: bőröndök, dobozok, összetolt bútorok, a falakon porcsíkok kontúrjai az elhúzott bútorok, levett képek nyomán, a műanyagpadlón szertelen, szelídíthetetlen pormacskák kergetőztek a hirtelen támadt huzatban. (Ezek elköltöznek!)
– Új állást találtam, nagyon kedves kis vágóhíd, igazi szakemberek kellenek oda – megnyalta szája szélét. – Sajnálom, bizonyára kis bogaram is szerette volna látni magát még utoljára, de tegnap előrement, hogy elintézzen néhány dolgot. Mert olyan önálló az én kicsim, ezt is szeretem benne – dünnyögte. – De ezt a múltkor már talán mondtam magának. – Zavartan elfordította a fejét, tekintetét követve megláttam a gondosan lelakatolt, hatalmas utazóládát. A ládából kikandikáló ruhafoszlányon, a ruha szegélyén, fehér hold váltakozott apró, ezüstös csillagmintákkal...

EPILÓGUS

Sokat töprengtem, barátom miért távozott akkor olyan hirtelen abból a lakásból. Hallgatott a dologról, én meg nem akartam többé már szóba hozni. Gondolom, megrémülhetett attól: az utazóládában, ha kinyitná, megláthatná Kicsi és Törékenyt. Tán nem akarta az asszonyt „úgy” látni.

Röviden próbálom elmondani azt, amit barátom az utolsó, elkésett találkozásról mesélt. (Átkozott Idő!) Esős, nyirkos novembervég, sötétedett már, hogy becsöngetett. Kutyaugatás, a gangon felgyújtották a villanyt, az üvegajtón át megpillantotta Kicsi és Törékeny sziluettjét. Az asszony ajtót nyitott, a kertkapuhoz lépett. Kicsi és törékeny volt ugyan, de nem, már nem ő, hanem egy másik kicsi és törékeny. Akkor az asszony megkérdezte, kit keres, ő meg zavartan mondta: eltévesztette a házszámot. Kár, mondta az asszony. Hirtelen, magára kapott esőköpenye nem fedte szoknyaszegélyét: azon az ezüst holdat, kicsi és törékeny, ezüst csillagokkal... Akkor másvalaki is kijött a házból, és kiabálni kezdett; mondta, miért kell minden jött-ment idegennek ajtót nyitni – persze, azonnal megismerte a barátomat – rikácsolta csak: baj lesz ebből, nagyon nagy baj, hogy minden jött-mentet beengedsz te kis büdös kurva, hova tette az én szegény kisfiam azt a bánatos szemét, különben is sötétedik már, rég ideje lett volna elengedni a kutyákat...

Előző oldal túlparti