Eső az örökkévalóságnak

Szépirodalom / Novellák (451 katt) SzaGe
  2022.02.10.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/2 számában.

A szomszédok szerint Zsóka néni ritkán mozdult ki otthonról. Volt, hogy napokig nem látták még a szomszédjai se, de ezt betudták a rokkantnyugdíjas eseménytelen élet részének. Ilyenkor csak a bejárati ajtón át kiszűrődő televízió hangjából tudták, hogy lakik ott valaki. Bettina, Zsóka néni harmincas éveiben járó leánya nem igazán tudta feldolgozni anyja eltűnését. A dolgát az is nehezítette, hogy a kirendelt nyomozók semmire se jutottak az eltűnéssel kapcsolatban. Megpróbált saját szakállára is nyomozni, de állandóan falakba ütközött. A megkérdezett emberek mindig ugyanazt mondták, hogy mennyire szerették Zsóka nénit, de használható információval senki se tudott szolgálni.

Három év után leálltak a kereséssel. Természetesen Bettina kicsapta a balhét, de a nyomozókat látszólag kevésbé érdekelte egy hisztiző nő monológja. Arra se vették a fáradtságot, hogy a szemébe nézzenek, miközben döglött aktát csináltak az ügyből. Viszont megkérték Bettinát, hogyha esetleg mégis hazajönne az édesanyja, vagy bármit megtudna a hollétéről, akkor értesítse őket. Bettina ezután köszönés nélkül becsapta maga mögött a rendőrség irodájának az ajtaját.

Bettina egyre mélyebbre süllyedt az elkeseredettség pöcegödrébe, ami mérhetetlen szomorúsággal párosult. Anyja sose lépett le volna szó nélkül. Ráadásul sokat betegeskedett az utóbbi időszakban. Volt, hogy felkelni is alig tudott. Viszont András, Bettina édesapja más tészta volt. Lelépett egy szép, nyári napon. Ő se hagyott semmit maga után a külföldi lakcíme kivételével. Odáig sodorta a szél. Zsóka néni hosszasan ecsetelte lányának apja hűtlenkedéseit a kapuzárási pánikja idején, ami a válásuk fő okaként megjelölt. Bettina ezek után teljesen megszakította Andrással a kapcsolatot. A telefont se vette fel neki, és a leveleit felbontás nélkül a kukába hajította. Nagyon haragudott rá, ami az évek múlásával se csillapodott.

Túl sok eső esett azon a napon. Hömpölygött a víz a járdákon és az utakon. Bettina egy régi gyár melletti téglakerítésnél ácsorgott, és arra gondolt, hogy mikor lesz már vége ennek az özönvíznek. Görcsösen tartotta az esernyőjét a feje felett. Kénytelen volt, ha nem akart bőrig ázni. Eszébe jutott, hogy a Teremtő is efféle csapással büntetett Noé idejében. Ott legalább volt egy bárka, ami menedékül szolgált a kiválasztottaknak. Jelen esetben csak az esernyő adott némi fedezéket a jéghideg esőcseppek elől, és se szivárvány, se olajfaággal érkező galamb nem volt a környéken. Ez a fajta időjárás még a jókedvű embereket is lehúzza a mélybe. A depresszióval küzdő személyeknek pedig felér egy halálsori sétával.

Bettina benyúlt a zsebébe, és elővett egy fényképet. Édesanyja idős és megfáradt tekintete nézett rá vissza. Bettina készítette róla pár éve. Zsóka néni nem szerette, ha fényképezgetik. Ám aznap kivételt tett, és megengedte lányának a modern portrét, de csak egyszeri alkalomra. Miután Bettina előhívatta a képet, azonnal a tárcájába tette, és azóta ott őrizte. Sűrűn érzett késztetést arra, hogy elővegye, megnézze, és emlékezzen rá. Ahogyan most is az eső dacára. De nem volt elég óvatos. Egy széllökés nemcsak az esernyőről ömlő vízfüggönyt nyomta Bettina arcába, hanem a fényképet is kiragadta a kezéből. Tíz méterre sodorta a szél Zsóka néni emlékét, és egy fekete, magas alak cipője előtt landolt. Bettina az eszeveszett fényképkergetésben kiejtette kezéből az esernyőt is, amit a szél tovább görgetett az arra közlekedő autók elé. A férfi eközben megállt az elázott fotó előtt, és lehajolt érte.

– Nocsak, nocsak, elvesztettünk valamit? – kérdezte az idegen Bettinától, aki éppen akkor ért oda.

– Kö... köszönöm, hogy elkapta! – dadogta lihegve a nő, miközben a fejére zúduló égi áldást egyféle átoknak gondolta.

– Jobban kellene vigyáznia az értékeire – a férfi átnyújtotta a fotót.

Bettinának feltűnt, hogy a vele szemben álló ember arca a szakadó eső ellenére száraz volt, akárcsak a ruházata. Mintha Columbo hadnagy lépett volna elő a népszerű krimisorozatból, csak a ballonkabát színe volt sötétebb.

– Esetleg nem hagyott el még valamit? – mutatott a férfi Bettina sokat megélt esernyőjére, ami akkor röppent melléjük.

– Oh, az esernyőm! Elhagytam a nagy sietségben – eközben Bettina óvatosan visszatette a fotót a zsebébe. Lehajolt az esernyőért, és ismét használatba vette. Visszanézett a férfira. Hirtelen nyikkanni se tudott a meglepettségtől.

– Éppen kávézni indultam. Esetleg lenne kedve hozzá? Mármint egy forró feketéhez, talán két cukorral? – kérdezte végül az ismeretlen.


Bettinát kiskorában arra tanították, hogy ne álljon szóba idegenekkel. Ha mégis, akkor se fogadjon el semmit se. Ez esetben viszont úgy érezte, valamiért kivételt kellett tennie. Ez a bizalom-szerűség egészen furcsa érzés volt neki az évek óta húzódó negatív energiák árnyékában. Bár a férfi inkább hasonlított egy jól szituált, kedves, idősebb emberre, mintsem egy szkizofréniás személyre, aki a zivatarok kellős közepén szedi fel áldozatait. Egyszerűen nyugtató hatással volt rá. Pedig alig egy perce ismerte. Vagy talán kettő.

– Hát... legyen. Úgyis bőrig áztam. Innentől már minden mindegy, tartja a modern mondás, ugyebár – mosolyodott el Bettina.
– Akkor, ha szabadna javasolnom, induljunk tüstént, mert az eső nem fog egyhamar elállni! – eközben a férfi jobbra mutatta az irányt az ujjával.

Bettina meg mert volna esküdni, hogy végig téglafal volt ott, ahol ácsorogtak. Ezzel szemben, viszont egy kávézó bejárati ajtaján világított a piros neoncső NYITVA felirattal. Sok volt neki az elmúlt hónapok és évek megpróbáltatása, ami a megfigyelőképessége kárára ment. Legalább is az orvos ezt mondta neki, amikor legutoljára nála járt Zsóka néni receptjeiért. Ráadásul az eső áztatta szituáció még jobban földbe döngölte a látómezejét.

Miután benyitottak, a kávé jellegzetes illatfelhője fogadta őket. A berendezés hangulatos és rendezett volt. Egyszerű fából faragott székek és asztalok várták a vendégeket. Néhány gülü szemű, afrikai törzsi maszk díszítette a falakat. Senki se volt rajtuk és a személyzeten kívül a kávézóban. A nagyméretű ablakok felé vették az irányt, ahol remek kilátásra volt lehetőség. Bár az eső afféle áthatolhatatlan vízfüggönyként takarta el a külvilágot, és az úton közlekedő autók lámpáján kívül nem sok minden látnivaló akadt.

A férfi udvarias módon kihúzta Bettinának a széket, majd ő is helyet foglalt a nővel szemben. Pár pillanatig csak néztek egymásra. Végül Bettina törte meg a némaságot.

– Hát, fogalmam sincsen, hogyan kerültem ide. Tudja, nagyon nehéz napom volt. Összezavarodtam – mondta Bettina némi bizalmat előlegezve a társaságának. A férfi eközben intett a pincérnek, és kért két kávékülönlegességet.

– Szóval tényleg azt gondolja, hogy Noé bárkája is efféle esőben lavírozott a nagy semmiben? Egyébként Jánosnak hívnak. Örvendek a szerencsének!

– Engem Bettinának! Én is örvendek! Huh, miből tudja, hogy Noé járt a fejemben? Maga gondolatolvasó?

– Ha gondolatolvasó lennék, akkor most azt mondanám: valószínűleg eszébe jutott a hajszárítója. Milyen hasznos lenne most, ha kéznél lenne, hisz elázott a haja. De erre nincs semmi szükség, mert úgy látom, meg is száradt! – Bettina végig simította szőke, vállig érő haját. Teljesen száraz volt.

– Jó trükkjei vannak! Anyu fotója, az esernyőm, a kávézó, a gondolatolvasás, most meg ez! Amúgy tényleg eszembe jutott a hajszárítóm, hiszen nemrég vettem. Mályva színű, és pokoli teljesítménnyel teszi a dolgát. Igazi női holmi. Amolyan plázacicás, de nekem ez tetszik. Ahogy érzem, a ruhám is megszáradt. Hogy csinálta? Van valami titka, amiről tudnom kellene? – vonta kérdőre Bettina beszélgető partnerét, miközben ujjaival ellenőrizte anyja fényképét a zsebében.

– A rutin, meg az évek. Ej, ez nagyon klisésen hangzott, ugye? – nevette el magát János. – Őszintén szólva, régóta járom nagyvilágot, miközben segítek az embereknek. Már, akinek szüksége van rá, és természetesen el is fogadja.

– Egy picit elterelte a szót a kérdésemről, de miféle segítséget tudna nyújtani?

Eközben a pincér megérkezett rendeléssel. Gondosan letette őket az asztalra némi édeskeksszel és két pohár vízzel egyetemben. János szinte azonnal belekortyolt. Feketén szerette, forrón, mindenféle ízesítés nélkül. Bettina két cukorral édesítette, és kevergetni kezdte az aranyozott szélű csésze gőzölgő tartalmát. Egykori önmaga jutott az eszébe, amikor a legelső koffeinadagját itta. Tini korában szinte minden osztálytársa megkóstolta már, és ő sem akart kimaradni belőle. Az apja minden reggel lefőzött egy adagot, de nem itta meg az összeset. Délutánra tartogatta, miután hazaért a napi robotból. Bettina viszont egyik nap felhörpintette a maradékot, aminek az lett az eredménye, hogy egész éjjel nem tudott aludni. András természetesen észrevette a hiányt, de nem szólt semmit se. Pár hét után annyit mondott lányának, hogy lehetőség szerint a cigarettára ne szokjon rá.

– Nem is tudom már, mióta vagyok rabja a kávénak. Évszázadok óta ugyanazzal az ízvilággal fogad mindenhol, bármerre is járok. Régen luxus volt, ma meg szinte mindenki ihatja kénye-kedvére. Számomra a kerék után ez az emberiség legnagyobb felfedezése! – ismét kortyolt egyet a Columbo hasonmás. – Tudja, Bettina, sok minden kiíródik az emberek arcára, ha bajban vannak, vagy ha szomorúak. Maga is nyitott könyv e téren. Jól tudom, mi történt az elmúlt években. De ezeket, higgye el, nem a kávé habjából olvastam ki!

Bettina kikerekedett szemekkel nézett.

– Ne haragudjon, de találkoztunk már? Talán a rendőségnél dolgozik? Honnan tudhatná, mi történt, hisz nem is ismerjük egymást! Maga megfigyel engem? Tán leskelődik utánam? – Bettina kissé hitetlenkedve fogadta beszélgetőpartnere szavait. Ennek ellenére próbált higgadt maradni, ami eléggé a nehezére esett. Viszont egyre jobban kíváncsivá tette az idős férfi titokzatossága.

– Mindenki efféle kérdésekkel bombáz, amikor megpróbálom elmesélni, ki is vagyok valójában. Azt gondoljuk, hogy az igazság szabaddá tesz bennünket. Mégsem indíthatok azzal, hogy azonnal felfedem a kilétemet, mert akkor nagyon nehéz lenne megérteni az eljövetelem pontos okát – válaszolt kimérten a férfi.

– Mivel kellene akkor kezdeni? Időm van, talán türelmem is akad. Kérem, János! Mondja el, miért érzem úgy az elmúlt hetekben, hogy valaki fogja a kezemet, holott jó ideje magányosan élem a mindennapjaimat? Miért van az, hogy képtelenek megtalálni a nyomozók anyut? Miért hallok időnként suttogásokat magam körül, de senki sincs a közelemben? Kezdek megőrülni, úgy érzem! Na, megint őszinteségi rohamom van! – egy könnycsepp gördült le Bettina arcán. – Ha maga ilyen mindentudó, gondolatolvasó, vagy médium, akkor ezekre simán vágja a válaszokat! – még két könnycsepp követte az első útját.


Bettina meglepődött saját magán. Mintha Jánost akarta volna felelősségre vonni a történtekért. Viszont egy pillanatig se bánta, hogy rázúdította az elmúlt évek felgyülemlett kérdéseit. Másrészt már az idejét se tudta, hogy mikor borította ki utoljára a lelki szemeteskosarát.

– Ha úgy érzi, felkészült a válaszokra, akkor beszélgessünk róla, de előtte szeretném meginni a feketémet. Segít tisztán tartani a tudatomat. Már ha nincs ellene kifogása – de János nem várta meg a nő engedélyét, és megitta az utolsó cseppig. Ezután visszatette a csészét az asztalra, és vett egy mély lélegzetet.

Bettina furcsállotta, hogy hogyan lehet meginni ilyen gyorsan egy tűzforró kávét. A nyelv és a szájpadlás kevésbé szereti az ilyen dolgokat. De a válaszok jobban érdekelték, mintsem más emberek furcsa szokásai. János pedig nem tűnt se hóbortosnak, se bolondnak.

– Az édesanyja meghalt egy évvel ezelőtt – János mélyen a nő szemébe nézett. – Maga jelenleg egy városi kórházban fekszik, kómában. Csak a gépek tartják életben. Balesete volt aznap éjjel, mikor édesanyja felhívta, mert rosszul érezte magát a légzési nehézségei miatt. Túlságosan gyorsan hajtott, és elnézett egy kanyart az esőben. Csúnyán beütötte a fejét, miközben kisodródott az útról. Egy hajszálon múlt az élete, de az édesanyjáét már nem lehetett megmenteni.

Az eső még jobban rákapcsolt, amit villámok és hatalmas dörrenések kísértek.

– Anya... anya... meghalt? Én meg... – Bettinának elcsuklott a hangja. Felállt a székről, és az ablakhoz lépett. Az üvegre tapasztotta mindkét tenyerét. Arcáról potyogtak a könnyek. Utoljára akkor érzett ilyen fájdalmat, amikor az apja elment otthonról.

– Ez az egész világ, a város, az épületek, az emberek, az eső és ez a kávézó is csak a maga képzeletében létezik. Mint egy álom, amiből nem lehet felébredni; ami fogva tartja az ember tudatát. Az elméje megpróbálja még életben tartani sorvadó testét, de egyre nehezebben megy neki. Lassan fel fogja adni a küzdelmet – János ismét vett egy nagy levegőt.

Bettinába beléhasított a felismerés az őt körülvevő szürreális világról, amiben évekig gyötrődött.

– Az édesapja minden nap bejár a kórházba. Megfogja, simogatja a kezét. Beszél magához. Mindig elmondja, mennyire szereti az ő kávé szürcsölgetős kislányát. És mennyire sajnálja, hogy lelépett annak idején. Szüntelen kéri, hogy bocsásson meg neki.

Bettina nézegette a kezét. Oly sokszor érezte a simogatást. Végre megértette a suttogást. Apja törődése tartotta még életben.

– Azt hiszem, értem. Most már mindenre emlékszem. Hihetetlen ez az egész. Fájó volt az út, mely idáig vezetett. Ez a kávézó... a szüleim egyszer meséltek róla. Azt mondták, hogy itt ismerkedtek meg egymással. Talán a házassági évfordulójuk miatt szerettek volna nosztalgiázni, ezért újra eljöttek ide. De nagy veszekedés lett a vége. Sose tudtam meg pontosan, min kaptak össze. Apám az eset után lelkileg gyenge lett, szinte meghasonlott önmagával. Egy másik nő ekkor hálózta be, legalább is anyu ezt mondta nekem. Ezzel szüleim kapcsolata végérvényesen tönkrement. Anyám sose mondta ki, de belebetegedett a bánatba. A kényszernyugdíj még jobban lerontotta a testi-lelki állapotát. Napokig csak a televíziót bámulta. Próbáltam benne tartani a lelket – Bettina visszaült a székre. Könnyáztatta tekintetét Jánosra szegezte. – A többit szerintem már úgyis tudja.

– Bettina, a Teremtő hatalmas ajándékot adott az embereknek. Ez a szabad akarat, ami az egyik legnagyobb dolog az életben. Ennek segítségével mindenki a saját döntéseinek árnyékában élheti le az életét. De ez túl egyszerű lenne ebben a formában – János kinézett az ablakon, amit az eső már kegyetlenül ostorozott. – Vannak bizonyos erők, amik jelen vannak a minket körbevevő világban, és teljesen másképp értelmezik a szabad akarat fogalmát. Amik ösztönöznek, sürgetnek a döntéseink meghozatalára, miközben elvakítják hazugságaikkal a szemünket és az elménket. Ahogyan most a magáét is. És ahogyan az édesanyjáét is!

– Hazugság? János, miről beszél? – eközben egy villám csapott a kávézó tetejébe, amitől elment a plafonba épített hangulatvilágítás. Bettina összerezzent és reszketni kezdett a baljós szürkeség láttán.

– Az apjának sose volt szeretője. Más okból ment el otthonról. Tudja, Bettina, a maga édesanyja eltitkolt egy terhességet. Nem akart szülni, hisz épphogy betöltötte az ötvenet. Legalább is ezt sugallta neki valami, amit az ösztönének hitt. Végül befeküdt egy abortuszklinikára. András ebben a kávézóban tudta meg, hogy mi is történt valójában. Az édesanyja úgy volt vele, hogy ezt is ki fogja bírni a házasságuk, de nagyot tévedett. Esélyt se adott Andrásnak arra, hogy megbeszéljék. Ezen vesztek össze. Az anyja nem mondta el az igazat. Haragot szított a maga fiatal szívében azzal, hogy apját hűtlennek titulálta. Maga, Bettina, azóta se bocsájtott meg az apjának. Tudom. Érzem. A harag afféle bűn, amivel nem lehet belépni a Paradicsomba. Ezért vagyok most itt.

– Nee! Ez nem lehet igaz! – zokogta összeszorított fogakkal Bettina. Elővette zsebéből a fotót. Letette maga elé az asztalra. Szíve vadul kalapált, miközben elméje az összeroskadás szélén állt. Világát beterítette a bánat mocsarának dögszagú bűze. A kávézó előtti téglafal repedezni, omladozni kezdett. Megállt a közlekedés az utakon, miközben a városban élő emberek kővé dermedtek, akárcsak a kávézó személyzete. Bettina szeretett volna máshol lenni. Csendes, napsütéses réten járni. Ahol az eső mögött nem az elmúlás sötétsége lakozik, hanem a megújulás és a lüktető élet.

– Anya! Miért nem mondtad el az igazat? Mitől féltél? Megértettem volna... megértettem volna. Ess eső, ess... Ess, eső, ess, holnap délig ess... Anya ezt a dalt énekelte nekem kiskoromban, amikor lefekvéshez készülődtünk. Pillanatok alatt álomba ringatott a hangjával. Szeretlek, anya! Bárhogyan is döntöttél.

– A Paradicsom még várhat, Bettina! Magácskának még dolga van, tudja, odakint, a nagybetűs valóságban – János ismét mosolygott, pontosan úgy, mint amikor először találkoztak a szakadó esőben a téglafal mellett.

– Ki maga valójában? Tudnom kell, kérem!

– Meghallgatom az embereket, figyelek rájuk, segítek nekik, ha kérik. Reménységet hozok, s igazságot is egyben. Az anyja éjjeliszekrényében van egy Biblia. Abban megtalálja a válaszokat. És még valami: Bettina, legközelebb tegeződjünk, kérem! De most már süssön a nap! Ragyogja be arcunkat a fényesség, és legyen vége a sötétségnek! Hát, indulj haza, leánygyermekem!

János az ég felé emelte a kezét. A felhők mögül előbújó a nap sugarai elvakították Bettinát még a kávézó ablakain keresztül is. Megszűnt a vihar, és vele együtt a sötétség. A ragyogás viszont egyre csak nőtt a nő lelkében, aki egy új eséllyel lett gazdagabb. Elméjének bilincsei elengedtettek.


Bettina szívritmus figyelő gépének monoton pittyegése töltötte be a kórteremet. András már legalább egy órája ült lánya betegágya mellett. Arcát gondterhelten temette mindkét tenyerébe. Sóhajtozott. Félt. Fohászkodott. Bánkódott. Végül egy rekedtes, mégis ismerős hangra lett figyelmes:

– Apa? – szólalt meg Bettina, aki felébredt a kómából.

Előző oldal SzaGe