Barbár Borbár

A jövő útjai / Novellák (1502 katt) Craz
  2011.05.11.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/5 számában.

Figyelmeztetés! Aki nem érzi elég felkészültnek magát egy olyan írás elolvasására, amely bizonyos dolgok különleges együttállása folyamán maradandó agysejtdarabszámvesztést okozhat, az okolja bátran Mickey Longot, mert az ő novellájának olvasása során merült fel bennem a fotocellás bejárat ötlete, és ez okozta eme sorok lavinaszerű áradatát.


3.

Baljós előérzet fogott el, amikor megérkeztem a fotocellás bejárathoz. Nagyot sóhajtottam, magamra zártam a rácsos ajtót, majd a kis helyiségben egy kéjes- és egy kínvigyort produkáltam, amíg az automata lefényképezett.

Végülis átláttam értelmét ennek a biztonsági eljárásnak, mivel így egyszerűbb volt az azonosítás, ha valamely garatra felöntött egyén nem átallott bent olyan csintalanságot okozni, ahol tetemes az anyagi kár.

Friss portrém nullák és egyesek garmadává konvertálódott, majd kattant a zár, és kitárult előttem a mennyek kapuja. Ezt valószínűleg egy olyan kétes alak firkálhatta rá fejmagasságban, akin már kezdtek jelentkezni az alkoholelvonás heveny tünetei.

Grafológiai alapismereteimből merítve, a kézremegés biztos volt.

A mennyek ajtaján túl első pillantásom egy nőstényördögre esett. Pár másodperces tanulmányút során – mindössze négy lépés volt elhaladnom mellette – a benyomás egy timbuktui mosónő és egy búbánatos tevemadár kombinációjává silányult. Mindenesetre megborzongtam, és becéloztam a bárpultot.

Bár ez is ötletes megoldás volt – merengtem rajta miközben lecsatoltam lézerpisztolyomat derék derékövemről. A pultos elrakta az egyik rekeszbe, majd rám kacsintott.

Elhúztam a számat a bizalmatlanság eme megnyilvánulása láttán, de tudtam, hogy a fémkereső implant úgyis jelzi a két régimódi lőfegyveremet, így búskomoran azokat is kipakoltam.

De amikor a vigyorgó pultos – a fene tudja milyen érzékelőt csavarozhattak még beléje – elkérte a kerámia boxeremet és az obszidián nagybicskámat is, bizony egy csapásra olyan meztelennek éreztem magam, mint az az őszi kollekciót bemutató kezdő manöken, aki tudja, hogy a kifutó végén nyálat csorgató újságírók között valamelyiknek infrás kamerája is van.

– Köszöntöm a Barbár Borbár szolgáltatóházban – üdvözölt az ajtónálló kiborg, majd arrébb lépett a felfelé nyíló nyílászáróról, és diszkrét nyikorgás után – a vállízületeit már meg kéne olajozni – feltárta előttem a nagyterembe levezető lépcsősort rejtő csapóajtót.

Miközben lefelé caplattam a fokokon, elmerengtem azon okokon, hogy úgy látszik, alkalomadtán megéri elektromos alkalmazottakat alkalmazni, pláne olyan alkalomkor, amikor az alkaromról könnyű esti testi sértésre alkalmas alkalmatosságok kerülhetnek elő.

S ha a kedves olvasó – a fenti mondat hirtelen felindulásból elkövetett, mit sem sejtő ártatlanságú elolvasása után – nem veri fejét a monitorba, avagy nem töri ketté, és számos apró csillogó szilánkra térdén a majdnem a legújabb generációs elektromoskönyv olvasó bizgerentyűjét, avagy nem kezdi el apró kis fecnikké tépegetni a manapság már egyre ritkább, papíralapú, és a feltételezett széttépés előtt még határozottan téglalap alakú könyvet, máris feltárul előtte a Barbár Borbár nagyterme – mint fáradt vándor lába alatt egy orvul, de igencsak kedvező helyen elhelyezett mozgásérzékelővel ellátott fedett veremcsapda –, amint e sorok írója alant emígyen prezentál:

A lépcsősor aljára érve feltárult előttem a Barbár Borbár nagyterme.


2.

A félédes vörösbor karnyújtásnyi közelsége félkeserű mosolyt csalt elő belőlem, ami lelkesen mászott fel, valahonnan mélyről, majd elégedetten arcomra telepedett.

Az első kortyokat mohón glugygluggyoltam magamba, oly gyorsan tűntek el a pohárból, mintha csak a Nagy Kisalföldi Sivatag szürkehomokja nyelte volna el az egy arra repülő rozsdamarta teherszállítóból szivárgó fáradtolaj cseppeket.

A második kortyokat már ízlelgetve vedeltem, igazi műélvezettel. A finom nedű – nem az a fajta dőre lőre, amit egy-két kilométerrel arrébb, a Nyüszítő Kutyában mérnek az itallap legjobb minőségű bora gyanánt – csobogva folydogált nyelőcsöveimen, mint pajkos vízesés a Bükk hegység egyik legszebb szurdokvölgyében, avagy – pár árnyalattal prózaibban fogalmazva – mint lassan alvadó vér a mutáns hústyúkok vágóhídjának fő gyűjtőcsatornájában.

A harmadik kortyokat lazán gurítottam az előfutárok után, de nekik már könnyű dolguk akadt, úgymond kitaposott út vezetett a cél felé, vagy amolyan menekülőcsúszda, mint a háromszáz éves, ósdi repülőgépeken, ahol ezeket a csúszdákat lelkesen próbálgatták rendszeres katasztrófagyakorlatokon, de az az eszükbe se jutott, hogy igazi vészhelyzetkor vajon mikor használták volna azokat: lezuhanás előtt vagy után?

A negyedik kortyokat már kissé táncoló kezekkel töltöttem az annál jobban imbolygó poharakba, viszont meglepően jó hatásfokkal. Ezek után kipislogtam szemeimből a hálakönnyeket, majd képzeletben Zaphodra emeltem poharaimat, a valóságban pedig a szájaim elé.

Kényelmesen hátradőltem a bőrfotelben, és immár huszonhatodszorra állapítottam meg, hogy érdemes volt kifizetni azt a kisebb vagyont a főduplikáló műtétért.


1.

Kissé szédelegve figyeltem, amint a látóterembe betántorgó hölgy körvonalai kiélesednek, és némi fáziskéséssel megállapítottam, hogy ő nem más, mint…

Ja, bocs, összekevertem, az egy másik alkalommal történt – úgy látszik a leírt bor gyorsan a fejeimbe szállt –, így az már egy másik történet.

Előző oldal Craz
Vélemények a műről (eddig 3 db)