Tündértánc

Fantasy / Novellák (84 katt) blackbeard
  2022.06.16.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/6 számában.

(A mű eredetileg a XII. Lidércfény pályázatra készült, csak elkéstem a befejezéssel.)

1.

1849 tavasza.

A kék mentés huszárok szélsebesen vágtattak a földúton, kavicsokat és port verve az őket üldöző osztrák dragonyosok arcába. Juhász János kapitány füléhez hajolva biztatta prüszkölő, fújtató lovát. A szavak erőt adtak, a huszárok és a dragonyosok közötti távolság növekedett. János kapitány felemelkedett a nyeregben és akár ősei a nyilakkal, hátrafelé tüzelve pisztolyából zavarta az ellent.

Csupán négyen voltak huszárok a tizenöt ellen, és hiába az erőt adó szavak, a lovak tartaléka is kifogyni látszott. János kapitány a kétoldalt húzódó erdőt figyelte. Egyszer csak kiugrott egy csapat huszár a fák közül és szembe támadott velük. A kapitány felismerte Ármin hadnagyot és megemelte lovassági szablyáját, hogy huszárjai rá figyeljenek.

– Szétválni! – kiáltotta a parancsot.

A kékmentés huszárok az előre megbeszélt módon kétoldalra széledtek és visszafordulva kapták oldalba az őket üldöző dragonyosokat, miközben Ármin hadnagy friss csapata szemből tört közéjük. A lovak egymás nyakát törve csapódtak össze, kardok csörögtek, emberek kiáltottak. Véres vagdalkozás kezdődött.

János kapitány heves kardpárbajt vívott az egyik osztrákkal, de látszólag nem bírtak egymással. Egyszer csak fejük fölött összeakadt pengéjük és feszítve, nyomva próbáltak meg egymás fölé kerekedni. János előkapta pisztolyát, és közelről gyomron lőtte ellenségét. Vérszökőkút hányta tele a kapitány ölét, nyergét és lovának nyakát. A dragonyos feje előrebukott és lezuhant lováról, de még nem halt meg, nyögve fetrengett a földön, amíg ijedten forgó lova agyon nem taposta. A kapitánynak most volt ideje körülnézni a csatatéren.

Bertalan és Endre szokásos vadságával kaszabolta a dragonyosokat, közben Erik, Albert és Olivér véres utat vágott az ellenség vonalának közepén. Máté vitézen harcolt, de szerencséje nem tartott ki, és véres nyakkendővel dőlt le lováról. Balázs, a legifjabb és legbátrabb a csapatban egyedül harcolt két dragonyossal, akiket könnyedén levágott, aztán egy harmadik lendületből kardélre hányta őt. A vörös kard átszakította díszes kék mentéjét. Szemében még mindig a harc heve csillogott, amikor visszafordulva belevágott gyilkosa nyakába. Balázst lelke elhagyta és az osztrák karddal a testében lefordult lováról.

János megsarkantyúzta lovát, hogy Árpád segítségére induljon, aki csupán néhány lépésre hadakozott tőle egy díszsisakos, mellvértes dragonyossal, aki az osztrákok kapitánya lehetett. Még oda sem ért, Árpád jobb karját félig lecsapta egy vágás. Üvöltött a fájdalomtól, de tőrét még előrántotta bal kezével, használni azonban nem tudta. A dragonyos kapitány egy jól irányzott szúrással elakasztotta a levegő útját Árpád tüdejébe. János kapitány odaérve meg sem várta, míg az ellenség felismeri helyzetét, nyakmagasságban húzva el a kardját vágtatott tovább. Az osztrák kapitány nyakát csontig bevágta, annak feje hátra bukott, mintha csak rongyból varrták volna törzséhez, ami most felfoszlott.

A dragonyosok alig maradhattak öten, mire felismerték vesztett ügyüket és azonnal megfutamodtak. A vérben ázó, őrjöngő Bertalan és Endre utánuk akart vágtatni, üldözőbe venni, de a kapitány ellentmondást nem tűrő parancsa megállította őket. A fülsértő csatazajt hirtelen váltotta fel a síri csend. A kifulladt huszárok lihegése és a távolodó paták dobogása hallatszott csupán. Egy földön heverő osztrák dragonyos nyögve emelte kezét a magasba.

– Hilfe! Hilfe! – nyögte.

Albert leszállt lováról, a dragonyos mellé lépett, és leguggolt hozzá. Az osztrák arcára kiült a halálfélelem, vagy talán maga a halál. Kifehéredett, arca beesett, szeme körül sötét karikák tűntek elő.

– Hilfe – nyögte, és reménykedve nézett Albertre.

A huszár körbenézett a csatatéren és meglátta a vérben heverő Mátét, Balázst és Árpádot. Lassan húzta elő szablyáját.

– Nein, nein! – kapálózott a dragonyos, hogy lefogja Albert kezét, de nem volt ereje.

Egyetlen jól irányzott döfés a szívébe. Túl kegyes halál ennyi jó bajtársért. János kapitány komor tekintettel nézett körbe.

– Dobjuk az osztrákot egy kupacra, az út mellé – mondta. – Jól lássák a kurafik, hogy így fizet, aki magyar huszárra támad! A másik oldalra pedig eltemetjük a mieinket. Aztán a következő faluban megszállunk éjszakára.

Lassan alá szállt a nap és köd úszott a fák közül az útra. Olivér megingott nyergében, majd le is zuhant onnan. Ármin hadnagy volt a legközelebb hozzá, lepattant lováról és Olivér fejét az ölébe véve megvizsgálta őt. Hamarosan meg is találta a baj forrását vértől átázott mentéje alatt a combja felső részén.

– Uram! – nézett fel Ármin a kapitányra.
– Mennyire súlyos? – kérdezte János.
– Nem tudjuk, mennyire van messze a következő falu, és nem biztos, hogy túléli addig, ha most azonnal nem látjuk el.

János arca még komorabb lett, ha lehetséges ez.

– Itt verünk tábort a fák között. Kivárjuk, míg Olivér felgyógyul annyira, hogy lóra tudjon ülni.

2.

A nap a legmagasabbra hágott délben, onnan sütött le a fekete lovasra. Lassan közeledett a kaszáló paraszt felé, aki megállt munkájában és felegyenesedett, hogy jobban szemügyre vegye a jövevényt. Fehér ingébe törölte izzadságát és kezével árnyékot vetett szeme elé, úgy figyelte a fekete lovast. Közelebb érve, a paraszt legnagyobb meglepetésére egy fekete mentés hölgy volt az. Fekete haját a csákója alá tűrte, zöld szeme gyanakvóan vizslatta a tájat, és rajta az egyetlen embert, a kaszás parasztot.

– Adj Isten, jó napot! – biccentett a fekete mentés.
– Adj Isten! – hajolt meg kissé a paraszt. – Merre visz az útja, hölgyem? Erre nincs semmi érdekes, főként katonáknak.

A lovas arca rezzenéstelen maradt.

– Nem vagyok én sem hölgy sem pedig katona, jó uram – mondta. – Dömötör Aranyka a becsületes nevem. Ördögszántó falvát keresem.

Néhány pillanat csend következett. A lovas látta a paraszton, hogy valamin nagyon jár a feje.

– Az pont itt van nem messze, Aranyka – mondta a paraszt. – Ha arra megy tovább, pont beleütközik.

Tovább mutatott kaszájával. Aranyka végignézett az úton, majd lassan visszafordította arcát és ugyanazzal a hideg tekintettel mérte végig a parasztot.

– Hallott az ottani, rémről? – kérdezte.

A paraszt csak nézett fel rá, de nem mondott semmit.

– Gyerekeket rabol – folytatta a lány. – Becsalja a kukoricásba és megeszi őket.

A paraszt kelletlenül felnevetett.

– Azok a falusi bolondok mindig kitalálnak valamit – mondta. – Gyermekrabló rém? Csupán a felelőtlen szülők azok, akik miatt eltűnnek azok a párák. Körbeveszi a falut az erdőség és a földek, a közelben semmi forgalom nincsen, elkerüli azt a falut a penész is. Így hát a vadak szinte nyugodtan járnak kelnek arrafelé. Nem csak a szarvasok, őzek és rókák, hanem olykor farkas vagy medve is.

Aranyka arca meg sem rezzent.

– Köszönöm, jó uram! – mondta. – További szép napot!

Biccentett és tovább léptetett lovával. Mintha egy halvány mosoly suhant volna át arcán, de talán csak a paraszt képzelte oda.

* * *

Aranyka beért Ördögszántóra, ahol a falu elöljárója várta. Egy nagyobb, szalmatetős viskóhoz kísérte, amiben már összegyűltek a falu családfői. Az egyetlen helyiségből álló épületben egy rozoga asztal körül állt mindenki, amin bőségesen meg volt terítve a fontos vendégnek.

Aranyka nem ült le, hiába kérlelte Béla, a falu elöljárója. Felmarkolta a vizeskancsót, kitöltött magának egy nagyobb kupába, kiitta, majd még egyet.

– Mit tudnak a rémről? – kérdezte, miközben két kezével az asztal szélére támaszkodott.

Hatalmas hangzavar kerekedett, mindenki a másik szavába vágva kiáltotta a legkülönfélébb dolgokat.

– Akasztófa árnyékában született!
– Embervért iszik!
– Rémálmokat hoz ránk!
– Felneveli az elrabolt csecsemőket és emberevő szörnyeket képez belőlük!

Aranyka az asztalra csapott.

– Csak egy beszéljen! – kiáltotta el magát.

Egy kisírt szemű asszony lépett előre.

– Két hete rabolta el a legkisebb gyermekem – mondta elcsukló hangon. – A tizenkettedik volt ugyan, de ugyanúgy szerettem, mint bármelyik másikat!

Aranyka hideg tekintettel, rezzenéstelen arccal figyelte az asszonyt.

– Éjszaka jött, nem volt holdfény sem – mondta az anyuka. – A kis Bence épphogy csak megtanult járni az elmúlt hónapokban. Valahogyan kicsalta a házból, úgy hogy senki más nem ébredt fel rá. Amikor meghallottam a sírását a kukoricásból, már késő volt. Mire kiértem a házból elhallgatott.

Az asszony sírása még keserűbb lett.

– Hajnalig kerestem, aztán az egész falu az elmúlt két hétben, de teljesen nyoma veszett.
– Száz osztrák-értékű forint – mondta Aranyka.

A falu népe felhördült.

– A gyermekek biztonságáért csinálom – folytatta. – De meg is kell élnem valamiből. Drága a felszerelés és a lovam eltartása. Ezért a fizetség egy részét elfogadom ételben és takarmányban. Azt hiszem, hölgyeim és uraim, hogy a gyermekeik élete még ennél is jóval többet ér. Nem gondolom tán jól?

A válasz a levegőben akadt, a kérdés költői volt.

3.

Hűvös, csillagos éjszaka volt. A kukoricás a szél dallamára táncolt. Gyermeksírás hasított a levegőbe, a sötétben addig láthatatlan madarak röppentek fel. A kukoricás hajlongó szárai közül egy árny tűnt fel. Hangtalanul suhant át a közeli házig, ahonnan a hangot hallotta.

A felhők elúsztak a holdfény útjából, láthatóvá vált a hatalmas alak, ahogy a láda fölé hajol, amiben a csecsemő sírt keservesen. Gerince kitüremkedett a szakadt rongyokból összevarrt köpenyén, hosszú csontujjak nyúltak ki alóla. Bűzlő húscafatok borították, legyek dongtak körülötte. Minden deressé vált körülötte.

Lassan felnyitotta a láda tetejét, és azonnal rávetette magát az áldozatra. A ládában azonban csak szalma volt és egy hangcső. A sírás abból jött.

A láda fölötti ablakok kivágódtak és két hosszú puska nyúlt ki rajta. A lény fülsértő sikollyal fordult el, mintha köpenye megvédte volna, maga köré tekerte. Hatalmas robajjal sültek el a puskák, a lidérc azonban anyagtalanná vált és a kukoricás felé suhant.

Aranyka kivont karddal várta, a lidérc megállt és kiegyenesedett. A holdfényben most látszott valódi mérete, mely két férfi magasságáéval vetekedett. Láthatóvá vált csupasz feje, rajta törésvonalak, szemgödrei sötétben ásítottak, fogsora ajkak nélkül csattogott a lány felé.

A lidérc túlvilági hangon felnevetett, amitől még a szörnyekhez szokott Aranykát is kirázta a hideg.

– Engem halandó fegyvere meg nem sérthet! – hallatszott hangja anélkül, hogy száját kinyitotta volna.

A lány mintha meg sem hallotta volna, arca rezzenéstelen maradt. Lábát megvetette, karja megfeszült, felkészült az ütközetre. A lidérc hirtelen mozdult, átsiklott a köztük lévő levegőn. Aranyka letérdelt és elfordulva húzta el a szablyáját. A fegyver hullazölden fénylett fel, átnyúlt a szellemvilágba, ahol a lidérc létezett anyagtalan formájában.

A kukoricás szálai szétrebbentek és a lidérc fülsértő sikollyal tűnt el köztük.

4.

A lovak patája dobogott a harmatos füvön, ahogy leléptettek az útról az erdő fái közé. A távolban vadkanok röfögtek és megreccsent néhány ág, amitől egy hatalmas varjú károgva repült a magasba.

Ahogy beljebb értek, János kapitány felmérte a környéket. A nap első sugarai lassan feloszlatták az éjszakára a fákat birtokba vevő ködöt.

– Olivér mikorra jöhet rendbe? – kérdezte a kapitány halkan és közben még mindig az erdőt fürkészte.

Ármin lesújtó tekintettel nézett Jánosra.

– Uram, ha lehetek őszinte… – kezdte Ármin, de megállt.

A kapitány úgy érezte, mintha az őszinteséghez az ő engedélyére lenne szüksége az ifjú hadnagynak.

– Gyerünk, fiam. Ki vele!
– Még mindig hajszál választja el… Egyelőre nem javul.

A kapitány szemén a ráncok mintha most még mélyebbé váltak volna.

– Akkor várunk – mondta.

Ármin megköszörülte a torkát.

– Uram, félek a dragonyos előőrs miatt – mondta, és arcára kiült az őszinte aggodalom. – Mostanra felfedezhették, hogy nem tértek vissza vagy akár az út melletti sírjukat. Hamarosan a nyomunkban lesznek.

A kapitány úgy tett mintha meg sem hallotta volna, úgy nézelődött az erdőben.

– Kibírná az utat? – kérdezte pár pillanattal később.
– Nem hinném – jött a válasz. Ármin hangja tele volt szomorúsággal. – De, uram…
– Akkor várunk – vágott közbe a kapitány.

Ármin arcán az aggodalom helyét átvette az ingerültség, arca kivörösödött.

– Uram! Nem csak én gondolom úgy, hogy tovább kellene állnunk, mielőtt késő lesz – mondta.

Vissza kellett fognia kitörni készülő dühét.

– Olivérnek csekély esélye van – vágta még hozzá. – Egy ember miatt veszélyben van még hét huszár… Uram!
– Felelősség, fiam – csattant fel János kapitány. – Felelősséggel tartozom nem csak a ti életetek iránt, hanem ő érte is! Ha te feküdnél és Olivér tenne az életedre vagy halálodra? Várunk, meghúzzuk magunkat, és ha javul a helyzet tovább állunk. Együtt. Vita lezárva!

Ármin feje már teljesen vörösre váltott.
– Uram…

János kapitány feltartotta öklét, ezzel csendre intve Ármint, mert meglátott valamit a fák között. Lassan előre mutatott ujjával és a hadnagy is észrevette a megtermett szarvast. Csodás lény volt. Nyugodtan legelészett ötven lépésre tőlük.

Mindketten levették hátukról az előre megtöltött puskát. Ellenőrizték a gyutacsokat és a lőpor szárazságát, aztán lassan előre léptettek a lovakkal. Lélegzetvisszafojtva közeledtek a nyugodt állat felé. Egy ág reccsent Ármin lovának patája alatt, mire a szarvas elkapta a fejét és rájuk nézett hatalmas, éjfekete szemével. Fenséges agancsai közt átsütött a nap párára vetett csillámló sugara.

Megállni látszott a levegő, sem az állat, sem János és Ármin nem mozdult. Varázslat szőtte át a pillanatot.

– Lőj! – kiáltotta el magát János hirtelen.

Két fülsértő csattanással ellőtték a töltényeket, hosszan előrenyúló füstszalagot eregetve. A szarvas pillája sem rebbent, mintha valóban mágia védelmezte volna, a golyó nem fogta. Azonnal megsarkantyúzták a lovakat és vágta közben próbálták újra tölteni fegyvereiket, a szarvas ekkor azonban már megmozdult és bevette magát a fák sűrűjébe.

Tüskék, bokrok között csaptak át, már lovaik is felnyerítettek a sok feléjük csapó, éles ágtól. Mintha az erdő elsötétült volna, oly sűrűvé vált, hogy szinte fojtogatta a kapitányt és a hadnagyot.

– Forduljunk vissza, uram – kérlelte Ármin, arcán már több sebet ejtett a tüske.
– Nem küldöm nyugovóra a huszárjaimat ma este is üres gyomorral – mondta János és újult erővel vágott át a pókhálószerű ágak közt.

Egyik pillanatról a másikra egy tisztáson találták magukat, amit újra a felkelő nap ragyogása uralt. János és Ármin azonnal meghúzta a kantárt, döbbenten ültek fújtató lovaikon. A csodaszarvasnak nyoma veszett, a tisztás közepén egy gyönyörű, szőke hajú, fehér bőrű lányka állt. Csupasz kebleinek kényes részeit fonott haja takarta el, a magas fű pedig a lány ölének ígéretét engedte csupán.

A lány rájuk mosolygott, nevetgélni kezdett. Körbe-körbe szökellt egy láthatatlan kör peremén. Kecses kézfejével a magasra nőtt virágok szirmait simította közben. Nevetése olyan őszinte és örömteli volt, hogy a huszárokat is áthatotta, átvették minden érzését. A nap sugarai fényesebbek lettek, az illatok erőteljesebbek. A pillangók sasméretűre nőttek és csillámló pollenek között köröztek, hirtelen a tisztás tűnt az élet értelmének.

Amíg a huszárok a táncoló lányt nézték, a tisztás szélén több szőke szépség jelent meg. Lassan közeledtek, mosolyogtak és lassan az ő nevetésükkel is megtelt a levegő.

– Ébredj, Ármin – bökte meg János.
– Uram, én…
– Fordulj, indulj – mondta János határozottan és a lányok felé pillantott.
– Uram, de a lányok…
– Itt valami nincsen rendben, fiam – mondta János. – Indulunk, most!

Ármin hadnagy itt már nem mondhatott ellent, a kapitány a legkeményebb vezénylő hangját vette elő vele szemben. Miközben távolodtak a tisztástól, a lányok nevetése még mindig betöltötte fülüket és elméjüket egyaránt.

5.

A léptető ló patái alatt pattogott a kavics. Az égen úszó világos és sötét felhők lassan egyetlen szürke paplanná álltak össze, mellyel betakarták a környező erdőket és az ismerős szántóföldet. A paraszt, akivel ideúton is találkozott Aranyka, most is kaszált. Ütemre szívta és fújta a levegőt, kezében magabiztosan lendült a görbe él.

– Adjon Isten – biccentett Aranyka a paraszt felé.

Az ember felnézett rá, homlokáról patakokban csorgott a földre izzadtsága. Kissé biccentett a fekete mentés felé, majd mintha ott sem lenne, kaszált tovább. Aranyka megállította lovát, közel a szántóföld széléhez. A paraszt megállt, felegyenesedett és a nőre nézett. Szemében kiolvashatatlan érzések kavarogtak. Arcának kifejezése annyit engedett elárulni Aranyka számára, hogy ezek a gondolatok kevésbé szívderítőek. Talán fáradt, talán gond van otthon az asszonnyal vagy a gyerekkel. Talán valami más…

Aranyka meglátott valamit a paraszt ingén, deréktájon. Amint amaz meglátta, hogy a foltot kémleli a nő, megpróbálta eltakarni ingének bő ujjával.

– Kemény az élet errefelé – mondta Aranyka.

Mindkettejük arca merev volt, mintha márványba öntötték volna.

– A kemény élet, kemény embereket szül – jött a válasz.
– Főleg, ha az az ember túléli a csecsemőkort – mondta a fekete mentés.

Izzott a levegő közöttük. Láthatatlan szikrák pattogtak tekintetük találkozásánál.

– Az élet a csecsemőket ugyanúgy nem kíméli, de nem érek rá magával diskurálni, asszonyom – mondta a paraszt. – Vár a munka.

Előre hajolva újra neki akart állni a kaszálásnak.

– Járt mostanában Ördögszántó környékén? – kérdezte a fekete mentés.

A paraszt újra felegyenesedett. Volt egy jel, ami nem kerülhette el a lány figyelmét, egyetlen oldalra vetett pillantás. A szántóföld felé, ahol a levegő sem mozdult.

– Nem – mondta a paraszt.
– Hogyan szerezte azt a hatalmas sebet az oldalán?

A paraszt szeme elkerekedett. Először ijedtség ült ki rá, ami hamar haragba fordult. Hirtelen mozdult, megemelve a kaszáját ugrott neki a lovasnak, de Aranyka gyorsabb volt és időben rántotta elő a fegyverét. Ezúttal azonban a varázskard helyett egy lámpást tartott a magasba.

A lámpás zöld fénnyel ragyogott fel, ami betöltötte a környéket, befestette a környező utat, közeli bokrokat, mintha egy második nap kelt volna fel. A paraszt mellett láthatóvá vált valami, valami nem evilági. A paraszt és a lidérc egyszerre estek a földre, összehúzták magukat, a fény elől takarták arcukat. Egyszerre mozogtak, mintha egy és ugyanaz lennének.

A fekete mentés lepattant a lóról és miközben feléjük közelített, lassan előhúzta halványzölden derengő szablyáját, amivel előző este megsebezte a lidércet.

– Kihasznál – ordította a paraszt. – Kényszerít! Nem bírom tovább elviselni! Szabadíts meg tőle, boszorka! Szabadíts meg!
– Megszabadítlak, barátom.

A fekete mentés a férfi fölé lépett és egyetlen tökéletes mozdulattal elválasztotta a paraszt fejét a testétől. Egy lépéssel odébb a lidérc feje is elgurult a földön.

6.

Ármint egy angyali kacaj rántotta ki az álomból. Felült és körbenézett, de a hang forrása nem volt a közelben. Minden huszár aludt, a tábortűz helyén halvány parázsfészek pislogott.

Távoli énekszó csendült, szívnek kedves lányhangok csilingeltek az ütemes taps mellé. Ármin körbe nézett még egyszer a táboron, de senki más nem ébredt fel rá. Visszadőlt a kemény, hideg földre és a holdfényes eget nézte. Biztos volt benne, hogy ha most megkérdi a kapitányt, hogy meglátogathatja-e a lányokat, határozott tiltás lesz a válsz. Újból felült.

Odakúszott a legközelebbi társához, a vad Endre volt az, akiben bízhatott, ha csibészségen járt a feje.

– Mi az? – mordult rá Endre.
– Te nem hallod?

Endre felkönyökölt és fülelt.

– Kik ezek? – kérdezte.
– A minap reggel, a vadászaton találkoztunk csodaszép lányokkal egy közeli tisztáson – mondta Ármin. – Annyian voltak, hogy mindannyiunknak jut, kettő is, ha úgy akarjuk. Most ők mulatoznak.
– Keltem Bercit és indulunk! – mondta sürgetően és már pattant is ki a pokróc alól.

Mikor hárman egy flaska borral elindultak, valaki mocorogni kezdett még a huszárok közül.

– Minket itt hagytok? – ült fel Erik.

Ő, István és Albert huszár is csatlakozott a csapathoz, csupán a súlyosan sebesült Olivér és János kapitány maradt hátra.

7.

A nap alá szállt már réges-rég, talán éjféltájra járhatott az idő, de Aranyka még mindig az utat rótta. A ló farán zöldessárgán derengő varázslánccal lekötve ott lógott a paraszt élettelen teste. Fejét külön, egy zsákban a nyereghez kötözte és most ott himbálózott a lány lába mögött. Messze volt még a temető, ahová minden rémet kell hantolni, ugyanis onnan ők már nem szabadulhatnak. Aranyka azonban nem tehette nyugovóra fejét, amíg oda nem érnek, minden elvesztegetett perccel nagyobb volt az esélye, hogy a lidérc feltámad és megpróbál megszabadulni a béklyótól.

Fáradt szemmel pillantott hátra a testre.

– Te szerencsétlen flótás – suttogta magában.

Egyszer csak felkapta fejét. A távoli fák között fények táncoltak, önfeledt kacaj és vidám ének hangja szűrődött felé. Megállt egy pillanatra. Tudta, hogy mikről van szó és azt is, hogy amíg férfiember oda nem csábul…

– Addig nem az én dolgom – suttogta szintén magának.

Férfinevetés is keveredett a mulatozásba.

– Istenverte tökkelütöttek! – megsarkantyúzta lovát és a fák közé vágtatott.

8.

– Kapitány, kapitány! – rázta meg Olivér Jánost.
– Mi történt?

János felpattant és körbenézett az üres táborban. Csak a lovak voltak a helyükön, a fákhoz kötve. Ekkor a lányok éneke áthatolt János dühének ködfalán.

– Az a tökkel ütött, agyalágyult, ebugatta kölyök...

Nem is pazarolta sem a szót, sem az időt, már pattant is lovára és átvágott az erdőn. Kiért a tisztásra, ahol a vadászat alkalmával meglátták a lányokat. Megállt egyetlen pillanatra, hogy feltérképezze a helyzetet, ám ekkor sűrű, dübörgő patadobogást hallott oldalról. Előkapta a pisztolyát és megindult az érkező lovas felé.

– Megállj! – kiáltott rá és célra is tartott.

A másik lovas gyorsan mozdult. A napnál is fényesebb világosság gyúlt, Jánost pedig elvakította. Ütést érzett a mellkasán, a kezében lévő pisztoly elsült, de a golyó fütyülve az éj sötétjébe veszett. Hátára esett és a kardjáért nyúlt, de egy penge máris a torkához feszült. A vakító fény lassan elhalványult és miután szeme visszaszokott a sötéthez, a Hold fényében egy női arcot látott meg.

– Maga is mulatni készült? – mondta Aranyka. – Nem javaslom.
– Az embereim… – mondta János. – Oktalan módon, tiltásom ellenére vannak ott.

Aranyka eltette a szablyát és segítő jobbot tartott Jánosnak, aki elfogadta, és engedte felsegíteni magát.

– Azonnal el kell onnan hoznunk őket – mondta Aranyka. – Ennek az ünnepségnek nem lehet jó vége!

9.

Aranyka és János kapitány érkezésére Ármin figyelt fel először. Botladozva lépett ki a három mezítelen szőke lány vizes teste közül, akik ezután újra összezártak és egymást kezdték simogatni. Ármin inge lógott, öve kicsatolva himbálózott a térde előtt. Kezében a boros flaska úgy tűnt, bármelyik pillanatban a földre hullhat.

– Kapitány – mondta elcsukló hangon Ármin. – Kapitány, örülök, hogy csatlakozik hozzánk! Látom, maga is talált társaságot.

Ármin dülöngélve állt meg előttük és Aranykára kacsintott.

– Azonnal fel kell szívódniuk – suttogta Aranyka Árminnak és közben szemét a meztelen lányokon tartotta, akiknek feltűntek az új vendégek és érdeklődve fordultak feléjük.
– Mi van? Miért tennék ilyet? – hebegte Ármin és meghúzta a flaskát.
– Hallotta, hadnagy – mondta halkan János és most már ő is gyanúval figyelte az érdeklődve közeledő lányokat.

Az egyik szőke, fonott hajú elsétált Aranyka mögött és végighúzta kecses kézfejét a fekete mentés hátán.

– Nincs kedvetek csatlakozni? – kérdezte negédesen.

Ármin vigyorogva tárta szét a kezét.

– Mi jól szórakozunk, kapitány – mondta. – Jöjjön. A prűd fehérnép meg sétáljon haza, ha ilyen ünneprontó!

Már mindenki őket figyelte, a huszárok alig álltak a lábukon, botladozva kapaszkodtak a köréjük gyűlt meztelen lányokba, akiknek teste csurom víz volt és innen-onnan hínárok lógtak rajtuk. A földbe tűzdelt fáklyák fénye pislákolni kezdett.

A tündér elsétált János mögött is, kezével végigsimított a szablya díszmarkolatán, majd a mente aranyszínű varrásain. János fején vastag izzadságcseppek jelentek meg.

– Pakolj, pucolj – suttogta, hangjába tehetetlen düh költözött. – Ez parancs, fiam.

Ármin arca komorabb lett és hátrébb lépett, lányok vették körül és simogatni kezdték őt, gyunyoros mosollyal arcukon.

– Nem.

Aranyka előrántotta halványzölden derengő szablyáját.

– El a lányoktól, huszárok – kiáltotta. – Ezek tündér szépasszonyok. Szépségük páratlan, de csupán káprázat! Hangjuk édes, de csak csábító méreg! Idecsalogatják a férfiakat, akiket aztán túlvilági szolgáikká tesznek.

A huszárokban meghűlt a vér, némelyikük csak röhögött rajta, de többségük ijedten távolodni kezdett a tündérektől. A fáklyák fénye hirtelen kialudt, a levegő lehűlt és a szépséges lányok egy pillantás alatt eltűntek.

Mindenki megdermedt, csupán a huszárok ijedt zihálása hallatszott.

– Kapitány én… – kezdte Ármin, de ekkor valami nagyot csobbant a néhány lépésre lévő tóban.

Izzó szemek villantak az egyik huszár mögött, vérfagyasztó sikolya rövid volt és egy újabb csobbanással el is tűnt a víz alatt. A többi huszár üvöltve rohant a tó közeléből, de késő volt már. Vízsugár kísérte az árnyakat, amik a huszárok közé repültek. A holdfényben éles fogak, hosszú karmok és világító szemek sokasága villant fel. A huszárok sorban tűntek el az élők sorából.

Erik kezével, lábával próbálta eltolni magától a karmolászó tündért, egészen, amíg hasán nem érte egy vágás, keze elgyengült és a közel érő förmedvény fel nem tépte a torkát is. István a hadakozó kapitány és Aranyka felé iramodott, de letolt gatyájában elesett és a ráugró tündér, éles karmaival feltépte hátán a bőrt, majd felfeszítette a férfi bordáit. Ajkán a halál sikolyával szálló túlvilági pillangóra hasonlított.

János kapitány és Aranyka egymás hátát fedezve kaszabolták a rájuk rontó tündéreket. Hamarosan a közelbe érő Ármin is beállt közéjük és lekapta a kapitány nyeregtáskájában lévő tőrt és pisztolyt. Az éjben alig látszó szörnyetegek körbevették őket, repülve, futva támadtak és olykor meg is sebezték őket, de kitartottak.

Bertalan elkapta az egyik tündér ősz hajú fejét és puszta kézzel, üvöltve roppantotta össze. Aztán a következő szörnyeteg már nem hagyta magát ilyen könnyen, karmait a huszár testébe vágta oly mélyen, hogy annak gyomrában kulcsolta össze őket. Bertalan utolsó erejéből magához szorította gyilkosát, majd annak torkát harapva összeroppantotta a gerincét. Mindketten élettelenül dőltek el a tó partján.

Amíg a vérengzés folyt, senki nem figyelte Aranyka lovát. Egy érdes, fekete kéz simította végig a leláncolt hullát.

– Ébredj – suttogta egy lágy hang. – Ébredj!

A fejetlen test megmozdult.

Albert egy üres flaskával, sírva és üvöltve hadonászott. Egy ocsmányság röptében tépte le a huszár egyik lábát és már repült is tovább zsákmányával. A huszár kiejtette kezéből az üveget és fájdalmában felsikoltott, de elesni nem volt már ideje. Két másik tündér elkapta a kezeit és egy fához feszítve csócsálni kezdték a húsát. Hamarosan egy harmadik is csatlakozott és feltépett gyomrából lakmározott. Albert tehetetlenül üvöltött bele a sötétségbe, amíg ereje végleg el nem hagyta.

Ármin utolsó erejével küzdött, Aranyka már nem bírta szusszal és János karjából is kiveszett az erő, de a tündérek is fogytak. Már csak néhány próbálkozott az ellenük való támadással és azok sem sok sikerrel. Az utolsót János vágta le.

Kifáradva, zihálva néztek körbe a hajnali szürkületben. Vérben úszó, megcsonkolt huszárok és fekete, ősz hajú holttestek hevertek minden fa tövében. Már senki nem volt talpon, hármukat kivéve. János megingott és eldőlt, Ármin azonnal ölébe vette fejét, de Aranyka már látta a baj forrását.

– A gyomra – mutatott a véres mentére Aranyka.
– Segíts rajta – könyörgött Ármin.
– Már nem lehet – rázta meg lemondóan a fejét Aranyka.

A fekete mentés elsétált lovához, hogy levegye a kulacsát, amikor észrevette, hogy a fejetlen test eltűnt, a varázslánc pedig a földön hevert.

– A francba – mondta és felült lovára.
– Az én hibám – suttogta Ármin, miközben a kapitány arcát simogatta és szájából kibuggyanó vért törölgette. – Én hoztam őket ide és ezáltal téged is, uram.

János erőt vett a szavakhoz.

– Látod, fiam, téged sem hagytalak magadra – mondta könnyeivel küszködve. – Ahogyan Olivért sem. Mindannyian ugyanúgy számítotok nekem.

A kapitány keze elernyedt, szeme felakadt. Ármin fájdalmas sírása áttörte a környező erdő csendjét. Aranyka lovagolt mellé és lenézett rá lováról.

– Az én hibám – nézett fel rá Ármin.
– Igen, a te hibád – mondta könyörtelenül Aranyka. – De részint jóvá teheted.

Ármin körbenézett a vérfürdőn, ami körbevette őket.

– Mégis hogyan?

Aranyka felemelte a zsákot, amiben a paraszt levágott feje morgott, krákogott és mocorgott.

– Segítesz levadászni egy csecsemőrabló lidércet.

Előző oldal blackbeard