Kúszó köd

Horror / Novellák (257 katt) Petya
  2022.06.12.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/6 számában.

Azon a rémálomba illő napon lélekszakadva menekültem Zajugról. Azt hittem, a helyszínnel a borzalmat is magam mögött hagyhatom. De tévedtem. A lüktető bizonytalanság a mai napig velem maradt. Újra és újra átélem a kínzó eseményt, önkéntelenül jelennek meg előttem a képsorok. Az emlék hullámverése mind kibírhatatlanabb nyomás alá helyez. Legmélyebb szenvedéseimből egyedül az éhség és a szomjúság képes felszínre rángatni Az enyhülés azonban csak átmeneti, s egészségügyi állapotom is megsínyli a tortúrát. Egyre a halál vonzó gondolatába ringatom magam, ám mielőtt rászánhatnám magam ismét előkúszik az emlék, s megtelepszik, mint a köd.

1949. szeptember 28-án történt. Pontosan emlékszem. A dolgok előzményéről annyit, hogy akkoriban diplomáztam Budapesten, a Szerelmetes utcai Mihály Antal Tudományegyetemen, mérnöki szakon. Én nem tudom mivel érdemeltem ki a Párt figyelmét, de tény, hogy kiérdemelhettem, mert Sajó Béla elvtárs személyesen keresett meg. Nem kevesebbel, mint hogy az elvtársak számítanak a szakértelmemre, és reméli, hogy kellően megszolgálom majd.

Még aznap elvitt egy szabóhoz, hogy ócska lódenkabátomtól megszabadítson. A tükör előtt állva csodáltam elegáns, hosszított szövetkabátomat, mialatt beavatott terveibe: Sztálin elvtárs közelgő születésnapja alkalmából, a népgazdaság fejlődése érdekében egy új, kommunista iparvárost fognak felépíteni. Tisztelegve a hős felszabadítók és maga a dicső vezér, Sztálin elvtárs előtt, Sztálinvárosnak nevezik majd el.

Aznap alig bírtam elaludni. Egyre csak a lehetőség járt a fejemben, mellyel hozzájárulhatok hazánkban a szocializmus felépítéséhez. Sajó elvtárs szavai kavarogtak a fejemben: A parasztság, a munkásosztály, valamint az értelmiség egybeolvasztásával nem kevesebb jön létre, mint magának a Népköztársaságnak a megacélozása.

1949. szeptember 28-án indultunk terepszemlére. Jómagam, Sajó elvtárs, és egy hallgatag, megtermett férfi, Csengery Gábor. Mint megtudtam Sajó elvtárs saját szakállára, titkos utazáson akart a megfelelő helyszínre lelni.

Korábbi látogatása alkalmával a Duna déli szakaszán felhívták a figyelmét egy oldalágra, mely egy kifejezetten taszító környékre vezetett. Egy helyi gazda világosította fel, mit érdemes tudni az arra elterülő Zajugról. Lassan évszázados szokássá vált, hogy az erdőt, valamint a lápos területeket övező legelőket véletlenül sem bolygatják a pásztorok nyájaikkal. Nehogy az ott lakók fenyegetésnek vegyék.

Elvadult népek élnek arrafelé, idézte Sajó elvtárs a gazda szavait. Csodálkozásomra abba is beavatott, hogy azért tudott ennyire közvetlen beszélgetést kialakítani az öreggel, mert nem adta jelét neki, hogy köze volna a Párthoz. A gazda elpanaszolta, hogyan csapták agyon azt a pár szerencsétlen juhászt is, akik egyszer arrafelé merészkedtek. Mindemellett előfordult, hogy teliholdas éjszakákon a saját jószágai is képtelenek nyugton lenni. Keservesen bőgnek és a földet tapodják, az erdő felől érkező éktelen lárma hallatán. Napkeltéig tart a zaklatottság, amikor is, mintha guillotine alá feküdnének, elnémulnak, bénító csendet hagyva maguk után.

Sajó elvtárs együttérzően hallgatta a gazdát, de csupán addig a pontig, amikor is az átkanyarodott a térség erőforrásban bővelkedő jellemzőire. Mint a vércse, úgy csapott le a kínálkozó alkalomra. A ligeterdők, a gyertyános-tölgyesek közt kialakult halastavak. A gazdag állatvilág, mint például a récék, vidrák, mocsári teknősök. Vagy a vadászati szempontból kuriózumként számon tartott szarvas, vaddisznó populáció. Mindezt egyetlen nemesi család birtokolja. A kúriájuk a folyótól nem messze, egy tisztáson épült. Meg egy falu, ami a folyami mellékhez hasonlóan Zajug nevét viseli. A história olyan régi, hogy ő maga is csak hallomásból értesült róla. A Kecskéssyekről elmondta, már azelőtt ott éltek, hogy ő világra jött volna. Undorodva beszélt a nemesi családok viselt dolgairól és szokásairól. Hogy azok rendre egymás kék vérét szaporítják, arrogánsak, a vagyonukból meg persze alig-alig csorgatnak vissza a közösbe. Sajó elvtárs ezen a ponton döntött amellett, hogy látogatást tesz majd a Kecskéssy-kúrián. Egészen biztosan nem lesz ellenükre együttműködni a Párttal. Szaftos földek, dús legelők várnak arra, hogy az állam rátegye a kezét. Tartsák csak meg még egy kis ideig, de a Duna felőli szakaszt teljes egészében átengedik majd. Az együttműködés részükről nem csak kívánatos, de elengedhetetlen is lesz majd. Ahogy a talajvizsgálat is.

Ekkor már értettem, miféle cél vezérelte Sajó elvtársat, hogy engem válasszon. Szakdolgozatomat ugyanis a lösztalajok összehasonlításából írtam. A Közép-Dunántúl pedig bővelkedik ebben a természeti adottságban. Az erdők szélfogó-, valamint talajmegtartó szerepük okán fontos szerepet játszanak. Megritkításuk azonban nem borítja majd fel az ökológiai egyensúlyt. Más kérdés a lápok, mocsarak megléte, melyek lecsapolása szükségszerű. Ám ehhez mélyrehatóbban kell majd az egyes szakaszokat tanulmányoznom.

A vidék, melyen egy öreg rocsóval haladtunk teljesen elnéptelenedett, én pedig azon kaptam magam, hogy kétségek közt őrlődöm. Számomra a Párt puszta említése is tekintélyparancsoló volt. De vajon az itt élőknek is az lesz? Az elvtársak, mintha csak a gondolatra érezték volna elérkezettnek az időt, a biztonság és nyomaték látszólagos kedvéért ellenőrizték kabátjaikba rejtett pisztolyaikat.

Megpillantottuk a Zajug melléket. Zsombékosok mellett haladtunk el, melyek közt feketególyák vadásztak zsákmányukra. Sajó elvtárs közben kedélyesen anekdotázott a korombeli lányok kifogásolható öltözködési szokásairól. Szerinte sokkal testhezállóbb a burzsoá elleni harc újabb lépcsőfokára lépni, a népgazdaság vérkeringésébe újabb területet integrálni. A nyers szexualitás pusztító ópiumát pedig meg kell hagyni a nyugat számára. Aztán hirtelen elhallgatott, mint akibe villám csapott, enyhe fejfájásra panaszkodva. Mindeközben Csengery elvtárs úgy vizslatta a partszakaszt, mint egy házőrző eb. Volt valami nyomasztó megkeményedett arcvonásaiban.

A beálló csöndben arra lettem figyelmes, hogy nem hallok semmilyen zajt. Se madárcsicsergést, se tücsökciripelést, se bármilyen bosszantó, ám jelen esetben megnyugtató légyzümmögést. A fejünk felett sűrűsödő lombkoronákat kutatva megakadt a szemem néhány alácsüngő tárgyon. Emberi kezek készítették, s akasztották őket karnyújtásnyira. Eszem ágában sem lett volna megérinteni, de Csengery elvtárs velem ellentétben, nem a tiszteletre méltó, figyelmeztető szimbólumot látta benne. Leszakított egyet, megforgatta a kezében, majd érdektelenül a vízbe hajította. Látszólag fadarabokból és zsinegekből alkották őket. Már bántam, hogy nem cselekedtem én is hasonló módon, amikor visszatekintve az összképre, a különös fatárgyak egy boltíves kapu benyomását keltették. Az az érzésem támadt, hogy valaminek a határát jelölik az erdőben, mi pedig épp most haladtunk át rajta.

Sajó elvtárs parancsára kikötöttünk egy fahíd alatti kis stégnél. Kolumbusz Kristóf jutott eszembe a felfedezetlen Amerika partjára lépve. Lelki szemei előtt minden bizonnyal Sztálinváros leendő központja bontakozott ki, munkába igyekvő férfiakkal, gyermekeiket iskolába vivő nőkkel. Az én idegrendszeremet ezzel szemben bükkösök és galagonyabokrok susogó levelei táncoltatták. Mindahányszor megütötte a fülem a különös zaj, eszembe juttatta a természetellenesen élettelen környezetet.

A falu a közelben lehetett, ahogy a kúria is, mert egy elhanyagolt, ám gyakran használt földútra leltünk. Kis barangolást követően, miközben Sajó elvtárs szüntelenül a halántékát masszírozta, amitől már-már nekem is belesajdult a fejem, egy tisztásra érkeztünk. Fellélegeztem, ugyanis nem a barátságtalannak kikiáltott falusi népekkel, hanem az évszázados kúriával találtuk szembe magunkat. Jöttünkre megjelent egy, öltözködése alapján cselédnek tekinthető ember az ajtóban. Megilletődötten kötött egy rongyot az arca elé, mint aki attól tart, fertőző betegséget terjeszthetünk. Nem igazán tudta mire vélni megjelenésünket, és csak Sajó elvtárs erélyes közbenjárásának köszönhetően értesítette a családfőt, aki szerencsére épp otthon tartózkodott.

A kúria belseje a környékhez hasonló benyomást tett rám. Megőrizte múlt századi lenyomatát, érintetlenségét, melyet kitörő örömmel kezdtem tanulmányozni. Egy hatalmas állóórát a teremből a felső szintre vezető lépcső tetején. A fejünk felett lógó terebélyes kandelábert, melyen gyertyacsonkok aludtak. A falon sorakozó trófeagyűjteményt: őzagancsot, vadkanfejet, kitömött madarakat. És nem tudtam elmenni egy látszólag felszínes, ám közelebbről megnézve éppen ellenkezőleg, nagyon is részletes, már-már hátborzongatóan aprólékos munkával kidolgozott kép mellett. A festményen köd gomolygott, benne fák körvonala rajzolódott ki. Állatok sereglettek elő, mintha menekülnének valami elől. Az a valami csakis egy fantázia által kreált lény nyúlványos testrésze lehetett. A csáprengeteg, akár egy mérnöki tervrajzon megbúvó, ám nagyon is lényeges ágrajz, a megbokrosodott állatok között tekergőzött. Elzárta a biztonságot jelentő csapásokat a vadállatok elől. Egy gyámoltalan őzet eltorzult, kínba merevedő pofával ragadt nyakon. Egy kövér vadkant pihekönnyű toll módjára rántott a levegőbe. Tollzuhatagot maguk után hagyó, elrugaszkodni igyekvő varjakat nyársalt a hegyes ágakra.

Rögtön e kép mellett pedig a Kecskéssy család több tagját 1727-től napjainkig ábrázoló családfa-szerű tabló pompázott.

A lépcső tetején motoszkálást hallottunk, és megpillantottuk a nehézkes mozdulatokkal közeledő házigazdát. Türelmesen megvártuk, míg megbirkózik a lépcsőfokokkal, majd, miután Kecskéssy Albert néven udvariasan bemutatkozott, Sajó elvtárs éjszakai elszállásolást kért tőle.

Albert egy pillanatra nem tudta, akar-e vendégül látni minket. Se Budapest, se a hosszú út közbevetése nem bizonyult elégségesnek a kérdés eldöntésében. Végül a Párt említésére végre készségesnek mutatkozott. Miközben bekísért minket a szalonba és unos-untalan afelett értetlenkedett, miért nem ezzel kezdte a jó Sajó elvtárs, megérdeklődte, mi járatban vagyunk erre felé. Hiszen a Párt hírneve ide is elért, az elszigeteltség látszata ellenére.

Nem tudom, Albert külseje okozta-e a nyugtalanságot. Beteges, elnyűtt ábrázata, ritkás fogazata, foltokban hiányzó, ősz haja árulkodhatott a burzsoákra oly jellemző kékvérű paráználkodás testi lenyomatáról. Az elváltozás azonban, mely cserzett bőrén mutatkozott, helyenként megmagyarázhatatlan, sötéten éktelenkedő darabokban megkeményedett, már-már irhára hasonlított. Ráadásul, mintha a tablóképen is őt láttam volna ábrázolva 1742-ben. Talán a környék nyomasztó légköre játszadozott elmémmel. Mindenesetre elhessegettem a nyugtalanító gondolatot.

Sajó elvtárs és az öreg Kecskéssy beszélgetésbe elegyedtek. A jómódú férfi egyszerre rácáfolt életkorára. Megfiatalodva, felszabadultan fogott bele mondandójába.

– Családunk évszázadok óta él a környéken. Már a török hódoltságot követően nemesi címet kaptunk. El tudják képzelni, mi mindennek volt színhelye Zajug? Mohács elorrontotta előlünk, de nekünk is közünk volt az oszmánok kikergetéséhez. Dacára a nem mindennapi hőstettnek, a sorsunk mostoha maradt. Hiába mutatkozott gyümölcsözőnek a ridegtartás, mindig megpróbáltatások övezték az életünket. Legmerészebb álmainkban kivívtuk magunknak az öngondoskodás jogát. Mást se szerettünk volna, csak felszámolni a környező településektől való függést. Hiszen ez a vidék bővelkedik mindenben, ami ehhez kell. Ha akartunk halásztunk, máskor vadakat ejtettünk. De a történelem mindig szerencsétlenül fordult számunkra. A családunk egy része már-már az elvándorlás ötletét is felvetette. Aszály, pusztuló vadállomány. Betegségek tizedelték a lakosokat. Ebben az állapotban azt kívántuk, bárcsak jönne valaki és megoldást kínálna a bajra. És tudja mit? Azután meg is történt: eljött egy fekete ködmönbe bújt idegen. Olyan, mint a mi pásztoraink voltak. Állítólag összeverbuvált egy maréknyi nyájőrzőt, csőszt, földművest és ki tudja kiket még, és megalapították Zajugot. Azóta ott élnek, félnomád állapotban. A dolog nem egészen úgy végződött, ahogy elsőre gondolták. A családunk egy része kibékíthetetlen maradt. El is vándorolt Mohácsra vagy még messzebb. Hírmondónak mára csak én maradtam. Nem úgy a zajugiak! Miután elfordultak korábbi életvitelüktől világszemléletük is más irányt vett. A mai napig a pásztorhoz hasonló vezetőjük van. Vallásilag is külön útra léptek. Szerencsére engem nem kevernek bele. Mi itt tiszteletben tartjuk egymást. Legnagyobb sajnálatomra hallom, olykor hogyan háborgatják szegényeket. Alapítottak egy rendet is. Kúszó köd Rendje, ha jól emlékszem. Na és persze az a fekete kecske. Egyesek szerint átok, mások szerint áldás. A komornyikom meg merne esküdni rá, igenis az istenek küldték azt a kecskét. Persze ő is Zajugból való, biztosan észrevették rajta, milyen különc. Van ez a furcsa szokásuk. Mintha megparancsolták volna nekik, ha idegeneket látnak, takarják el az arcukat. De mit számít, ha valaki rusnya? Néha még előttem is műveli ezt a képtelen szokást. Úgy kell megdorgálnom érte, felejtse már el végre. Nincs abban semmi, ha valaki visszataszító. Ezt a hosszú, magányos évek alatt megtanulja az ember. Az évek alatt inkább visszahúzódtam szerény hajlékomba és vártam, mikor telik ki az időm. De az ember elveszíti az időérzékét bizonyos kor felett. Biztos értetlenkednek, miért vagyok ilyen beszédes. Nos, tulajdonképpen jól esik hallgató fülekre lelni.

Sajó elvtárs éppen válaszolt volna, amikor megjelent az ajtóban egy fekete ködmönös, idős férfi, aki akár a réges-régen érkezett pásztor leszármazottja is lehetett volna. A ránk nehezedő csendben magához ragadta a szót.

– Drága Albert, ne traktáld a meséiddel az urakat. Biztos hosszú út áll mögöttük. Mi járatban, uraim? Az ember nem vetődik erre a vidékre csak úgy... Hogy terepszemlén? Pontosan miért? Alkalmas helyet találni? Ugyan minek? Sztálinvárosnak? Milyen izgalmasan hangzik! Valóban keresve se találhatnánk megtisztelőbb lehetőséget, hogy lerójuk tiszteletünket a kommunizmus előretolt helyőrsége előtt! Kérem, ne is figyeljenek oda Albertre, a felügyeletem alatt áll. Néha nem tudja, mit beszél. Az idő mindenkivel kegyetlenül elbánik végül. Sajnos senki nem menekül a vasfoga elől. Mellesleg, ha már így összefutottunk, igazán ünnepelhetnénk! Örülök, hogy tiszteletüket tették nálunk! Az ember sosem tudhatja, kikbe futhat bele egy ilyen csodálatos napon. Hiszen ez egy csodálatos nap, nem igaz? Ha nem vetik meg az urak, volna is nálam valami jóféle, erre a rendkívüli alkalomra!

A ködmönéből valamilyen állat bőréből készített kulacsot varázsolt elő. A komornyik kupicás poharakkal megrakott tálcával lépett be egy másik helyiségből. Sorra teletöltötte a kis poharakat. Az italnak sajátos illata, már-már mondhatni szaga volt. A tósztot követően, nevezetesen Sztálinvárosra és a váratlan utazók felbukkanására mindannyian ittunk a tejszerű, fátyolosan áttetsző léből. Ahogy leküzdöttem a visszataszító löttyöt, gyorsan megszabadultam a pohártól. Teljesen megdöbbenve figyeltem ugyanakkor Csengery elvtársat, aki a következő kör lehetőségét keresve vágyakozva figyelte a ködmönös férfi kezében levő kulacsot.

Terveink szerint még aznap felkutattuk volna a közeli falut, ám Sajó elvtárs egyre erősödő fejfájása miatt másnapra halasztottuk utunkat. Jómagam sem azt a kitörő mámort tapasztaltam, amit egy gyors stampedli után szoktam. Az emeleten elszállásoltak bennünket és igen korán nyugovóra tértünk.

Furcsa gondolatok vettek erőt rajtam, könnyen, ám tompa fejjel aludtam el.

Álmomban tovább kavargott velem a világ. Teliholdas éjszakáról álmodtam, Kecskéssy Albert félállati külsővel vonaglott a gomolygó ködöt ábrázoló kép előtt. Az állati trófeák életre keltek. Vonyítottak, károgtak. A hangkavalkádba pedig Sajó és Csengery elvtárs kapcsolódott be földöntúli, mély orgánumon, egyre csak Sztálin elvtársat méltatva.

Émelyítő gyomorbántalomra riadtam fel, amit hasogató fejfájás is kísért. Szédülve indultam meg az árnyékszék felé, melyet a kúria mögött alakítottak ki. Holdfényes éjszakára léptem ki a folyosóra. Alig indultam meg a lépcsők felé, amikor arra lettem figyelmes, hogy odakint fénypontokat látok az erdő szélén. Óvatosan lesétáltam a nyikorgó fokokon, a nyitott kapun keresztül pedig az illemhely felé fordultam. Egy közeli domb felől egyre erősödő zajra lettem figyelmes. Feledve rosszullétemet ösztönösen felkapaszkodtam az emelkedőn. Kiváló kilátásom nyílt az erdő szélén gyülekező emberalakokra. Köpenyt és csuklyát viseltek. Egy rituálé kellős közepébe csöppenhettem, legalábbis a kántálásra hasonlító hangokból erre következtettem. Elővezettek egy férfit, akit nemes egyszerűséggel letérdepeltettek egy hatalmas, fekete kecske elé. A vele farkasszemet néző, lemeztelenített alak kísértetiesen hasonlított Csengery Gáborra.

Visszasiettem a házba, éppen akkor, amikor a férfi olyat látott, amit nekem nem volt merszem végignézni, és felordított. Felerősödött kántálás fojtotta el az üvöltését. Szünet nélkül ismételgették: Iá! Iá! Shub-Niggurath!

A kúriában rohantam a kitömött állatfejek, a tabló és a nyomasztó, erdei kép előtt, amikor kibírhatatlan fejfájás hasított a tarkómba. Szerettem volna felébreszteni Sajó elvtársat, tájékoztatni a helyzet súlyosságáról, de elsötétült előttem a világ és elájultam. Nem sokkal később egy erős kéz ragadott meg, borított a vállára és cipelt fel a lépcsőn. Zavarba ejtő mondanivalója ájulás és ébrenlét határán ért, képtelen voltam hát megkülönböztetni a rémálmot a valóságtól.

– Aki iszik a tejéből, kénytelen a szemébe nézni. És aki méltónak bizonyul, a hatalmas isten ivadékává válhat. De jajj annak, aki megpróbál elmenekülni az akarata elől. Jobb, ha meg se próbálja! Egy életen át kísérteni fogja. Rosszabb az magánál a halálnál! Az ivadéka azonban méltó jutalomban részesül: örökkön-örökké szolgálója maradhat e világon! Iá! Iá! Shub-Niggurath!

Az ágyamban ébredtem, ömlött rólam a víz. Odakint homályos volt a reggel. Sajó elvtárs szobájába siettem. Borzasztó állapotban nyitott ajtót. Arca beesett, szemei táskásak voltak. Szűnni nem akaró fejfájása ellen hiába szedett be fájdalomcsillapítót. Beszámolómat a tegnap este tapasztaltakról először figyelmesen végighallgatta, majd egy kézlegyintéssel elhessegette. Őt is hasonló álmok gyötörték. Valószínűleg én is csak álmodtam az egészet. Az alkohol, amivel tegnap kínáltak bennünket, nem városi ember gyomrának való. Meg aztán, ha akár csak egy csepp valóság volna abban, amit mondok, hogyan is képzelhetem, hogy egy csapat falusi paraszt kezet merne emelni a Párt emberére?

Nem tudtam nyugodt szívvel osztozni optimizmusában. A valóság hűvös rációja összezúzódott a tapasztalás rámért csapása alatt. Mélyen megrendült bennem valami.

Csengery elvtárs szobája üresen állt. Sajó elvtárs még ekkor is győzködött. Kora reggeli sétájára ment, mondta, de engem nem sikerült megnyugtatnia. Hiába vártunk rá egy ideig, végül ketten indultunk el feltérképezni Sztálinváros leendő építkezési pontjait, bízva abban, hogy később előkerül. Magamhoz vettem eszközeimet, ceruzámat, feljegyzési naplómat. Út közben igyekeztem végezni a feladatomat: számításokat végeztem, rajzokat készítettem. A fejfájás viszont, mely Sajó elvtársat kis híján az őrületbe kergette, engem is szüntelenül ostromolt.

A mostanra megszokott, ám távolról sem természetes csendet végre megtörte a közeli Zajug-folyam morajlása. A partvonalat követve csaknem egy órával később megpillantottuk egy faház körvonalát. Aztán még többet, melyeknek falán ismeretlen eredetű ábrák sorakoztak, valamint idegen nyelvű feliratok szerepeltek. Szorgoskodó embereket pillantottunk meg, akik jöttünkre felhagytak munkálataikkal. Egyikük fát hasogatott, ám fejszéjét a rönkbe vágta. Mások egy mocsári teknős tetemét zsigerelték. Most azonban a komornyikhoz hasonlóan rongyok mögé rejtették az arcukat. Savanyú szag csapta meg az orromat, hasonlóan csípős, mint a tegnapi ital. Vizslató tekintettel hátráltak előlünk, egészen házaikig. Úgy viselkedtek, mint azok az állatok a képről, melyek megrettentek a gomolygó köd láttán. Ócska kalyibák faajtói és zsalugáterei csapódtak be körülöttünk. A kis utca végén pedig feltűnt a fekete ködmönbe bújt öregember. A szívem heves dobogásba kezdett, mikor megpillantottam az oldalán a fekete kecskét, amit egész idáig reméltem, csak a lázálom láttatott velem. Mögöttük állt még egy megtermett alak is, aki kámzsával takarta el az arcát.

– Sajnálom, hogy én vagyok a rossz hír hozója! – kezdte az öregember. – A kölcsönös együttműködés, már ami a Sztálinvárossal kapcsolatban szövögetett álmokat jelenti, nem fog megvalósulni. Zajug egy sokkal hatalmasabb erőt szolgál, már évszázadok óta. Biztos észrevették a különös egybeeséseket. A vidéktől való ösztönös idegenkedést. A rosszullétet, mely elkergeti a gyüttmentet. De nem ám azt, akinek dolga van Vele. Megbújva növekszünk, erősödünk, míg egyszer eljön a mi napunk! Azok, akik eljutnak e szent földre, méltóak rá, hogy láthassák. Megtapasztalhatják, milyen egy felsőbb hatalom szolgálójául szegődni.

Sajó elvtárs a munkáshatalom képviselőjeként hivatkozva magára, figyelmeztette az öregembert, válogassa meg a szavait. Nem ajánlja, hogy ujjat húzzon a Kommunista Párttal. Nincs nála nagyobb hatalom, s csak egy szavába kerül, hogy mozgósítson. Felszólította, tartsa magát a tegnapi megállapodáshoz, különben...

Az öregember nevetése pengeéles kés módjára metszett a levegőbe. A Párt felsőbbrendűségébe vetett hitem odalett. Helyébe bénító kiszolgáltatottság-érzettel vegyes dermesztő üresség lépett. A nap ereje is megkopott. Az erdő körülöttünk mind nyomasztóbban összeszűkült és elsötétült az előszüremlő ködben. A fekete ködmönös férfi tovább folytatta.

– Különben... Ugyan kit mozgósítana? Senki sem tud magukról. Nincs, aki eljönne önökért. De még ha volna is... Nem telik már bele sok időbe, hogy belássa, mennyire vak. Végtelenül öntelt, felfuvalkodott. Azt hiszi a világ a lábai előtt hever, elvtárs Uram? Maga pedig kényére-kedvére eltaposhatja? Zajug népét ősi istenség pártolja. Maga pedig még ma térdet fog hajtani előtte! Csatlakozni fog a Kúszó Köd Rendjéhez vagy meghal!

Sajó elvtárs ideges mozdulatokkal kigombolta kabátját és előhúzta eddig rejtegetett pisztolyát. Keze megremegett, ahogy célra tartott.

Az öregember intett a kámzsás férfinak, fedje fel arcát. Legnagyobb meglepetésünkre Csengery Gábor arca bontakozott ki az egyre terebélyesedő félhomályban. Szemei elszántan függeszkedtek rajtunk, parancsra várva állt. Ruhája redői közt fejsze villant.

– Nem létezik nagyobb hatalom, mint Shub-Niggurath. Ivadékai pedig osztoznak a dicsőségben! Gyertek, gyermekek! Az Ő ivadékai! Mutassátok meg magatok mind!

A homály ekkor már nem emlékeztetett természetes sötétségre. Sokkal inkább a kúria képének eleven másához. Sorra ajtók nyíltak körülöttünk, emberek sereglettek elő csuklyás ruhákban és zártak minket körül. Csengery vezetésével ránk vetették magukat, mire válaszul Sajó elvtárs meghúzta a ravaszt.

A köd teljesen belepett minket, nem lehetett megmondani, célt ért-e a lövés. A nagy felfordulásban elkeveredtem az elvtárstól. Csupán dörrenő lövésekből következtettem merre lehet. Összegörnyedve igyekeztem elkerülni a felém kapó kezeket, kitérni a Rend tagjai elől. Egy élettelen testen kis híján átzuhanva egy nyitott ajtóval találtam szemben magam. Bevágtam magam után és elreteszeltem. Az egész belső tér mocsokban úszott. Mindent gyomorforgató tejszag hatott át, öklendezve kaptam a szám elé. A sarokban egy bölcsőre lettem figyelmes, ami ekkor megmozdult. Piszkosszürke takaróján véres folt éktelenkedett. Visszataszító hangon sírt fel a csecsemő, nem is emberi, sokkal inkább állati vonyításhoz hasonlatosan. Akkor távoztam sietve, amikor egy apró, szőrös, patában végződő mellső kar bújt elő a pólyából. Még volt időm leakasztani egy csuhás posztót a fogasról, amikor dörömbölni kezdtek az ajtón. Az ablakon kiugorva egy keresztutcán találtam magam. Ismét körülölelt a köd. Újabb lövést hallottam, arrafelé vettem hát az irányt. Bíztam benne, hogy Sajó elvtárs nem esett a Rend áldozatául. Eszembe jutott a csónak, amellyel tegnap kikötöttünk. Az utca pontosan a mellékág felé vezetett. A híd a közelben lehet.

Rohantam, ahogy a lábam bírta. Olykor azonban lelassítottam, és elbújtam két ház között, mikor megpillantottam egy keresőcsapat közeledő körvonalát. A házsorok ritkulni kezdtek. Kiáltások hangzottak fel mögöttem. A zajugiak zihálva kerestek minket a ködben. Az utolsó házakat is magam mögött hagyva végre az erdőbe értem. Keresztülgázoltam néhány tövises bokron, csak hogy az utat lerövidítsem. A posztó fennakadt egy tüskés ágon, ami abban a pillanatban lerepült rólam. A legkevésbé sem bántam, hogy nem kell tovább szagolni azt a kiállhatatlan bűzt, ami áradt belőle.

A parton találtam magam. Kezdtem elhinni, hogy megmenekülhetek. Ekkor pillantottam meg a hídon álló férfit. Már azon voltam, hogy szélesen kikerülöm, amikor az ellenkezője jutott eszembe. Más út nem lévén kénytelen leszek közelharcba bonyolódni. Úgy számoltam, ha elég erőset taszítok rajta, talán a vízbe lökhetem. De mire elszántam magam a cselekvésre nyakon öntött a felismerés. Sajó elvtárs volt az. Kitörő örömmel odafutottam hozzá. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem felelt szólításomra. Ráadásként mikor közvetlen közelről megláttam a tekintetét, legszívesebben a vízbe vetettem volna magam.

Egyre csak motyogott, és kiguvadt szemekkel meredt a vízbe. A tekintete nélkülözött minden értelmet. Csupán rémületet tükrözött amit rögvest rám ragasztott. Azt motyogta, hogy látta. Hogy a szeme előtt alakult át. Hogy a Pásztornak végig igaza volt. Nem létezik nála nagyobb... Hogyan is létezhetne ennél...? Hisz a Párt csak egy porszem, az emberhez hasonló jelentéktelen porszem csupán. Hogy tévedésben éltünk, és előbb-utóbb mindenkinek szembe kell majd vele néznie...

Letekintettem a folyóvízre. Megpillantva a ringatózó csónakot elkeseredett kísérletet tettem arra, hogy Sajó elvtársat a túloldal felé tereljem. Idegesen rázott le magáról, felemelte pisztolyát és hisztérikusan hadonászni kezdett. Hogy én nem értem, mi zajlik itt. Hogy nincs hová menekülni. Hogy amíg élünk nem ereszt minket. Hogy nekem is látnom kell... Elhúzódtam tőle, pont akkor, amikor a ködben úszó fák közül a józan észt megnyomorító módon hosszú, vastag csáperdő körvonala bontakozott ki.

Loholtam, ahogy a lábam bírta. A túlsó part csúszós fövenyén leereszkedve kis híján felbuktam és a vízbe zuhantam, de végül a hevenyészett kikötőpallón találtam magam. Ügyetlen, ám villámgyors mozdulattal kioldottam a csomót, ellöktem a csónakot és felugrottam rá. Nyugalmat erőltetve magamra megrántottam a felhúzó zsineget, amitől a motor életre kelt.

Visszapillantottam a hídra, ahol már egész tömeg ember csoportosult, valamint a lankás partvonalon is többen fel-feltünedeztek. Sajó elvtárs eltűnt a szemem elől.

Percekig a nyomomban voltak, én pedig egy sor imát elsoroltam annak érdekében, az öreg rocsónak nehogy most jusson eszébe kilehelni a lelkét. Nem tudtam, mikor adják majd föl, egyáltalán szándékukban áll-e elengedni. A szemem sarkában repülő tárgyat pillantottam meg, mely elől ösztönösen a csónakba vetettem magam. Záporozó kövek kopogtatták a csónakot, verték a vizet percekig. Amikor abbamaradt kikémleltem, s ekkor úgy hittem, a nyakamba ugrottak a partról. De nem emberekkel álltam neki dulakodni. Az ágakról lógó fafüggelékekhez érkeztem, melyen előző nap áthaladtunk, és amit kapuként aposztrofáltam. Most már biztos, hogy Zajug határát jelölte. Amint átértem rajta, a köd oszlani kezdett, a rend tagjai pedig felhagytak üldözésemmel.

Az ülés alatt megpillantottam egy zsineggel körbetekert fadarabot. Akaratlanul szaggathattam le, s ha már így alakult, szinte rimánkodott, hogy magamhoz vegyem. Míg elhatároztam magam kisvártatva ritkulni kezdett körülöttem az erdő. Nem sokkal később megelevenedett a természet is. Akkor azt hittem, megmenekültem.

Mint mondtam, nem létezett számomra nagyobb hatalom, mint a Párt. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eltörpül majd egy összehasonlíthatatlanul nagyobb erőhöz képest. Ahogy azt sem, hogy ezzel a hatalommal majd szemtől szemben fogok találkozni. Soha többé nem tudtam szabadulni a lidérces álmoktól. Az ébren töltött órák alatt pedig újra és újra megelevenedett a ködös erdő. Shub-Niggurath beleégett a memóriámba, mást se hallottam zakatolni a fejemben, csak nevének kántálását. A józan eszemre mért szüntelen támadások végleg leharcolták idegrendszerem. Mindez a belső vívódás lassanként külsőleg is nyomott hagyott. A tükörben félreérthetetlen jelei mutatkoztak a romlásnak. Kezdtem ráébredni, miért takarták el az arcukat a zajugiak. Ahogy azt is, miért éreztem késztetést arra, hogy megosszam a történteket. Szörnyen magányossá váltam az incidens óta, akárcsak szerencsétlen Albert a kúrián. Most már nincs kétségem, hogy őt láttam azon a tablón, s a velünk is megitatott tejnek köze van a férfi természetellenesen hosszú életéhez. Visszavonultan élek, egyetemet végzett emberhez képest szerény és méltatlan körülmények között. Sztálinvárost azóta a Duna-pentelei szakaszon évekkel ezelőtt megépítették. Az emberek lenyűgözve meséltek róla még itt, Budapesten is. Zajugról azonban senki sem tudott. A titok egyedüli hordozójaként lassan felemészt a gondolat, hogy két világ határán rekedtem. Elszigetelődtem, sőt mi több, kitaszíttattam abból a világból, melyet egykor otthonomnak neveztem. Alberttel ellentétben, én nem bírnám elviselni ilyen hosszú ideig.

Iá! Iá! Shub-Niggurath! Iá! Iá! Shub-Niggurath!
Többé nem érzek reményt semmivel kapcsolatban sem...
Iá! Iá! Shub-Niggurath! Iá! Iá! Shub-Niggurath!

Azt akarom, hogy elhallgasson! Hogy ugyanaz a megátalkodott, gonosz csend vegyen körül, mint annak idején Zajugban! Az is jobb, mint végtelen hosszan őrlődni ebben az elviselhetetlen zsongásban...

Iá! Iá! Shub-Niggurath! Iá! Iá! Shub-Niggurath!

A zsineggel áttekert fadarabot, melyet eddig görcsösen szorongattam, az asztalra helyeztem. Itt az ideje a fiókban heverő revolverre cserélni. Véget kell vetnem ennek a rémálomnak egyszer, s mindenkorra.

Előző oldal Petya