XII. LFP. AMF - Amikor megdagad a sötétség
Amikor ez történt, hosszabbodtak már az éjszakák, Gyurikának hajnalonta, a munkának nekiveselkedve jó párszor a tenyerébe kellett lehelnie, hogy ne sajogjanak az ujjai. Megcsinálta, amit kellett, panasz nélkül, minden mozdulata arról beszélt, hogy ő igen hasznos itt, nem holmi ötödféléves kicsike, aminek kinéz, hanem valódi munkaerő: feji a tehenet, viszi a sajtárt, vizet hord, ganyéz, etet, kapál, öntöz. Délre jól bele is fáradt, nem egyszer elaludt az ebéd mellett. Édesanyja vette el az asztal mellől, fektette az ágyba.
– De igen kíméled – mormolta rá az apja, aki inkább keltette volna, menjen csak ki a ludakkal.
– A ludakat Mári is kiviheti – ejtette el az asszony, de az ura csak morgott rá.
Gyurka nem bánta, ha kint kellett lennie, egyedül legeltetni, szívesen kapált az anyjával is a kertben. De a testvéreivel nem szívesen dolgozott. Jancsi megcsipkedte, ha nem látták, sokat csúfolta. Megszokta, hogy ne árulja be – az apjuk csak őt szidta le érte. Mári jobb volt hozzá, de azért oda-odasúgta, hogy a kakukkfiókának hallgass a neve. Ha mosni mentek, a szennyest ő vitte a nővére után, ha víz kellett, ő vonszolta a vödröt, le-letéve, de nagyon iparkodva. „Siess már!” – kiáltozott utána a nénje, mintha ő is tizenkét éves volna.
Jobb volt, mikor a dédnagyanyja még élt. Gyuri úgy emlékezett, hogy akkor még az apja is másmilyen volt. Nem szólt, ha ő odabújt a dédi ölébe, meséit hallgatni, vagy ha az anyja megölelte. Nem is ütötte meg. „Hagyjad, fiam, az Isten így adta, ez már így van” – csitította az öregasszony az unokáját, és János csakugyan elsóhajtgatta akkor a dühét.
A dédi mesélt Gyurkának a csudovisról is. Akkor már nagyon lassan beszélt, nagyon halkan, és sokszor olyanokat, amiket a kisfiú egyáltalán nem értett. „Csak kakukkfióka ne volnál, kicsike – simogatta a kócos üstökét. – Nem féltenélek ennyire. Vigyázz, ki ne menj éjszaka, mert elvisz. Elvitte az unokahúgomat is, úgy mondták. Látta a nénje. Akkor jön, mikor megdagad a sötétség, fehér madarak kísérik, de azok nem élő madarak, nem ám, holt lelkek. A csudovis sem élő. Nagy, mint a házunk, lidérc a szeme, csont az ujja. Kicsi gyerekeket rabol magának, kicsi gyerekek lelkeit. De téged nem vihet el, angyalom, nem, mert a dédnagyanyád nem hagyja! De azért csak ki ne menj sötétbe.”
Sietett is minden munkájával, nehogy szürkületre maradjon, végzett, és szaladt az anyja ölébe. „Ne csókolgasd annyira!” – korholta az apja a feleségét; a sárga epe öntötte el ilyenkor, hogy lám, így csókolhatta a büdös rima azt a szőke legényt, így ölelhette.
Őhozzá az apja sosem ért, csak úgy, hogy tenyere vagy nadrágszíja csattant rajta. Gyűlölte a kék szemét, a világos haját, nem nevezte nevén, csak kölyöknek hívta, mintha kutya vagy macska volna. Éjjel hallott csak erről beszélni, ahogy az anyja mellett feküdt, érteni nem értette. Az anyja suttogása: „Ejj, hiszen hányszor mondtam, halottnak hittelek, jöttek már meg a mieink, s mind csak azt mondja, nem látott, eltűntél, meghóttál!” És rá csak sziszegés felel: „S fekszel is be mingyán az első gyüttment alá!” „Iszen itt volt, segített nekünk, ki tudja, mi lett vóna, hogy a tető majd ránk szakad, a fát nincs ki felhasogassa, én egyedül, a két gyerekkel s az öregekkel, kezem sajgott már!” „Hányan viselték, becsülettel, csak te nem, fene a véredet!” Nem felelt az anyja, szorítja a szájára a kezét, úgy zokog, és még az volt a jobb, ha itt állapodtak meg. Gyurka azon igyekezett, hogy hamar aludjon el.
Mióta az eszét tudta, szégyellte magát. Tudta, hogy szégyellnie kell. Az apja a bátyjával és a nénjével a pápista templomba járt, az anyja vele a lutheránusba; lehajtotta a fejét, ahogy őt kísérte. Kérlelte az urát, vigye magával Gyurit is, de az csak rárivallt: „Vigye az, akié, én ugyan nem!” Még Gyurka kék szeme és fehér bőre, ahogy a fekete testvérei mellett látták, az se mesélt annyit róla, mint az, hogy a lutheránus templomba kellett járnia. Az anyja elfogadta, viselte szépen a szégyenét az egész falu előtt. Ő meg viselte vele; összekötötte őket, mint az anyatej, mint az anyaöl melege.
Mire ez az ősz eljött, nagyon fekete lett a világ. Kimenni a faluba Gyuri nem szeretett, csúfolták a gyerekek, és a testvérei is velük; Jancsi – pedig már valóságos legény – inkább még adta alájuk a lovat, meg nem védte volna.
Az ő tanyájuk kint volt, már a fenyves mellett, ahogy mentek, útba esett a Povanovszky-kastély. Meglátta őket egyszer a kertjéből a báróné, Jancsit, ahogy haját húzta, Márit, ahogy csak nevette, és bentről rájuk szólt:
– Mit bántod a testvéred, fiú?
Kesztyű volt rajta, abban vagdosta a rózsáit, de levette, mikor kijött, hogy megsimogassa Gyuri arcát.
– De szép szemed van, kicsike – mosolygott rá. – Jössz majd az iskolába, és meglátod, hogy fogsz tetszeni a kisleányoknak. Tanulsz majd sokat, jegyző lesz belőled.
– Nem fogok én, naccsága – vágta ki Gyurka. – Nem engednek.
Jancsi csak megböki oldalról: ilyet ne mondjon! De az úrnő, ahogy látja, rá haragszik meg érte:
– Békét hagyj neki! Ilyen vitéz vagy? Hiszen édesapád is harcolt, úgy-e? S járnak is a nyakára, mint nékem az uram miatt. Szebben kell ezt tűrni. Úgy. Felvetett fejjel, mint Batthyány tűrte, meg a tizenhárom, kikről nem szabad beszélni. Szeresd az édesapádot érte, és szeresd a testvéreidet. Ha mi itten csak marakodunk, akik megmaradtunk, ugyan hiába folyt el az a sok áldott magyar vér! Ugyan hiába!
Siet be, a gyerekek néznek utána, mintha könnyét törölné annak a szép kesztyűnek a szárába…
Ez volt az első ősz a dédi nélkül. Sokat állt kint Gyurka, mikor a ludakat meghozta. Nézte a fekete fenyvest, hallgatta: melyik vajon a csudovis hangja, meg bírná hallani? Akkor, egy este meglátta a fehér madarakat. Gyorsan behunyta a szemét, hátha akkor eltűnnek – de nem, inkább mintha közelebb szálltak volna csak. „Ne nézz a szemükbe!” – mondta belül egy hang, és ő leszegte a fejét – csak ne tudta volna, hogy azok csak jönnek, egyre jönnek ide fölé! Nem bírta, odanézett – jaj, bele az egyiknek a szemébe, hogy az rávijjogott, mint a vércse. „El ne vigyél!” – kéri Gyuri, de hangja nincs; otthagyja a legelőt, rohan a házba, csak beérjen, mielőtt a csudovis kiér a fenyvesből! Nem lát, nem hall – egyenesen neki is ütközött a nénjének.
– Mit csinálsz, bolond, te! – lökte mellbe Mári.
Gyurka megölelte:
– Maradj velem, Mári, elvisz a csudovis!
– Csuda mi visz el? – nevette a nővére.
– Az erdőből jön már a csudovis! – zihált a kisfiú. – Nem látod te a madarait?
Mári csak kinevette, tovább tett-vett az udvaron. Gyurka beszaladt a házba – de nagyon egyedül volt benne… Ha a dédi élne, ölébe bújhatna, ő meg simogatná, nyugtatgatná… De hát éppen az apja jött be először. Gyurka a kemencesutba húzódott, ott reszketett, alig lehetett meglátni.
– Mit keresel már idebenn, kölyök? – vetette oda neki. – Kész vagy mindennel? Szemetet, pernyét mind kivitted?
– Sötét lett nagyon, édesapám – motyogta Gyuri.
– S mit zavar az téged? Akkor jössz be, ha kész vagy.
De Gyurka csak reszket, nem mozdul, a férfi is látja, hogy egészen lilás a szája.
– Téged meg mi lelt? – lép oda hozzá.
A fiú, hogy közeledni látta, ösztönösen húzódott hátrébb. Ismerte a hirtelen mozdulatait, a szikrázó szemét. Neki még a bajusza is félelmetes volt, hosszú fekete vonal a szája felett, keserű lesz az állása, mikor az apja keserű. Fölé magasodott: hatalmas alak, ő elveszik mellette.
Jánosban eleinte talán megpendült egy cseppnyi aggodalom, de ahogy a kisfiú elhúzódott előle, feldühödött. Megfogta a karjánál, kipenderítette a sutból.
– Mész ki, csinálod, míg végire nem érsz!
Gyurka felzokogott:
– Ne akarja azt édesapám, nem bírok kimenni!
János fogta, kilökte az ajtón. A gyerek nem bírt mozdulni onnan, reszkettek a lábai. Szerencséje volt, hogy az anyja éppen arra járt, meglátta.
– Mi lelt, kicsi fiam?
Magához szorította, letörölte a könnyeit a kötényével.
Vitte magával, míg az állatokat bezárta, Gyurka végig a kötényét szorongatta.
Hajnalban már talpon volt, kihajtotta a ludakat még früstök előtt. Azután már Márit küldte ki velük az anyjuk, őt meg kézen fogta, elmentek a kastélyba. Hátulról kerültek, arról kellett a konyhára menni.
A vén Ágota nyitott ajtót a kopogásukra.
– Magda, te vagy? – nézett ki rájuk, de fel nem derült.
Kezdte felkötni a kendőjét – nem azt, persze, mint amit a kisfiú a templomban látott rajta; az fekete volt, rojtozott, sűrűn hímzett szegéllyel.
– Ágó néne, vegye meg ezt a kis tojást! – kérlelte Gyurka anyja.
– Jaj, Magdám, hát iszen tudod, hogy a Tahiéktól veszem!
– S vegye most tőlem is! Majd süt az úrfiaknak gibanicát, csak örülnek neki!
– Gibanicát! – nevette ki Ágó. – Ha úgy volnának még azok! Kijutott nekik is, nem csak nektek. Bizony már ők se selyembe járnak, vagy ha igen, hát tízévesbe. Mint én is. Az ám! Ha legalább az uram a Kossuth-bankót ne rejtette volna, mikor kérték! Eh…
– Jaj, vegye meg! – kérte újra az asszony. – Hadd vegyek az árából ennek ruhára valót! Nő, mint a gomba, egykettőre nincs egy inge se.
Ágó hümmögött, hümmögött, de csak átvette végül a tojást. Gyurit meg lepénnyel kínálta:
– Egyél, te, kakukkfióka. Kárnak jöttél te is csak ide, úgy-e?
Gyurka semmit se felelt, lehajtott fejjel majszolta a lepényt, de az anyja megsimogatta a feje búbját, mintha azt mondaná: „Nem kárnak, kicsike, nem annak!”
– Látod, be kár volt, be igen kár! – tromfol rá Ágó néne. – Jobb lett volna csak várni még! Istennek tetszőbb is!
Magda szája alig reszketett meg.
– Mást mondott akkor Ágó néném, emlékszik-e? Hogy az már nem jön többet, s ez meg itt van, ifjú vagyok még a hosszú özvegységhez. S csak tartsam itt, dolgos is, szerény is, nem mint a régi volt.
Ágota sóhajtott. Suttogva mondta csak oda:
– Jobb lett volna neked az. Ha avval élsz, nem evvel.
Ha felelhetne rá… Ha elmondhatná, milyen más volt az a másik, akinek a nevét nem szabad már kimondani, milyen édes volt azt ölelni! Ha lehetett volna, csípőjére kapja akkor a kicsi fiát, elgyalogol vele a Küküllőig, élni zsellérként azzal, aki úgy megszerette.
De csak elfordult egy pillanatra:
– Ki hitte ezt akkor, az elejin… Hogy kérlelt akkor János, ajándékokat hozott, árva lány létemre májusfát állított, ablakom díszítette…
– Vége meg csak ez lett – vonta meg vállát a néne.
– Más volt előtte – jegyezte meg a fiatalasszony. – Jobb volt még, meg se ütött. Azután lett ilyen.
De a másik asszony csak intette:
– Tűrni kell azt. Iszen a hazáért harcolt. Úgy-e? S igen megszenvedte.
Gyurka látta, ahogy az anyja arcán átfut egy árnyék.
– S mi az, mondja meg néném! Mi a haza? Leveszi-e a szégyent rólam, s húz-e inget a kicsi fiamra? Csak szó az, s mögötte semmi sincs!
– Elhallgass, te, mintha az Istent káromolnád! – kiáltott rá Ágota.
– Én ugyan nem – rázta a fejét Magda. – Az Isten jó. Szép reggeleket ad, csendes esőt, szép termést. Én azért igen hálás vagyok. Ej, csak az estéket, azokat venné el! S az éjszakákat vele! Azokat venné le rólam!
Nem mondta tovább, megitta a bögre tejet, amelyet Ágó néne kitöltött neki. Gyurka is a magáét, és szaladt az anyja után, aki addigra már az udvaron volt. Meg akarta kérdezni tőle, miért fél annyira az éjszakáktól, őt is a csudovis rémiszti? De nem kérdezte inkább.
Most a tehenet kellett őriznie, a Lidit. Jámbor állat volt, de ahogy kiszabadult a zöldbe, egészen megelevenedett, jó messzire kiment. Gyurka meg örült, hogy távol lehet vele, messze a háztól, a fenyvestől. Csak a falubeli gyerekek ne látták volna meg… Kezdték froclizni, kis fattyúnak kiabálni, hát messzebb hajtotta a Lidit, egyre messzebb, ki a csalitosba. Már hatot harangoztak, mikor nekiindult, hogy hazavezesse.
Csendes eső jött addigra, olyan, mint amilyet az anyja szeret, és mert nem volt cipője, lépni se volt rossz a sárban. Szerette azt az érzést, a nedves föld simogatását. Csak hideg ne lett volna… Ez már ugyan nem nyári eső, beleborzong az ember. Ha meg nem elég, megjött hozzá a szél is, a november ígérete, csípős, mint az apja keze. Bújt hozzá szorosan a tehénhez, az meleg volt, elfogta előle a szelet is, a lepénybe meg lehetett lépni, megmelegítette kicsit az ember lábát. De meg fogja szidni az apja, hogy így elmaradt, miatta késik a fejés!
Fülön is csípte valóban, amint megérkezett.
– Hát ha így, akkor így! Fejed akkor gyertyafénynél! – penderíti be az istállóba, és beállítja szépen a Lidit.
Ott állt Gyurka felett, ahogy fejt; nehéz az még a gyereknek egymagának, nem bírja egyedül, mindig az apja vagy anyja fejezi be. De most még a keze is reszketett, lassan haladt, a tehén meg-megrezdült, nehezen tűrte.
Kinn közben egyre dagad a sötétség, és a szél olyan furcsa, olyan idegen hangokat hoz belőle…
– Eriggy, na! – állítja fel az apja, és ő hirtelen ott találja magát abban a tág, vad sötétben.
Próbál arra figyelni, amit ismer, a tyúkok meg a macska motozására, a száradó kukorica illatára. Ha számol, az segít, mire háromszor elszámol tízig, elér a házig! Csak ne zavarodna mindig bele. Három, négy, öt… Ej, de rossz hangokat hoz a szél, rekedt, mély hangokat, amilyenek nem is léteznek igazából. Hét, hat, nyolc, kilenc… Olyan iszonyatosan hideg ez a szél, az eső is az ember csontjáig esik… Mintha hús volna, foszló hús csak a csonton, úgy átcsikorog rajta a vihar, a lelkét eszi meg. Három, négy, hat, már mindjárt odaér! Csak ne hallaná azt a hangot… Meg kell állni, kivenni az eső és szél zajai közül: mi ez, mit mond? Őérte jön?! Muszáj egy lépést balra tenni, kinézni a ház mögül…
Ott van!
Akkora, mint a ház, vagy nagyobb is. Két lidérc a két szeme. „Csak ne nézz bele! Ne nézz bele!” – de nehéz az!
Lesunyja a fejét, mint a bikaborjú, nem néz semerre, csak neki a háznak egyenesen, be az ajtón.
– Hát ennek meg mi baja? – bámul rá Jancsi, de az anyjuk csak beleöleli a kötényébe.
Gyurka nem mert aludni az éjjel. Apja, testvérei elégedetten hortyogtak mellette, de ő nem tudott, vacogott a foga. Nem akart a kis ablak felé nézni, de ha nem néz, csak annál rosszabb; hol odasandított, hol a párnába temetkezett – de hiába az is, tudja, érzi, hogy a csudovis ott áll az ablakuk előtt. Mintha még a szagát is érezné: halálszagú, mint a Burkus volt, a nagy kuvaszuk, amire úgy leltek rá két nap után. Ő nevén szólította, hátha felugrana még! De Jancsi letromfolta, fogott egy botot, átfordította a kutyát a másik oldalára. Hangyák, darazsak, legyek hemzsegtek az oldalában, és őt megcsapta a bűze; sírt, nagyon sírt, amiért a Burkusnak ilyen szaga lett, és hangyák másszák, és hiába szólongatja már, sose ugrik fel!
Az a szag, az kúszik ide most is, megmérgezi a család békés hortyogását, belecsempész valami áporodottságot, amitől meg kell őrülni. Csak oda ne nézz, ne nézz fel, hosszú a karja, be tud nyúlni az ablakon is!
Ej, csak ez a kegyetlen hideg ne volna; bújt az anyjához, adna meleget, mert itt fagy halálra. Az sokáig tűrte békén, tette a tenyerét a homlokára: „Be forró vagy, gyöngyöm!” De végre is, mire a pacsirta megszólalt, nem bírta tovább ő sem – hányadszor keltette akkor már fel, hogy ne kelljen egyedül virrasztania? „Elmaradj most már, Gyurka, magadnak!” – így teremtette le félálomban, neki meg mintha kést forgattak volna a szívében.
Hamar jött aztán a reggel, nem hagyta aludni az apja.
– Hagyja, ap… János, hagyja azt a gyereket, egész éjjel hánykódott, aligha beteg nem lesz – fogta volna pártját Magda, de az az elharapott „apjuk”, az nem bírt János füléből kimenni; ő maga tiltotta meg azt a szót, de csak nem nyughat miatta.
– Mikor éngem sáncra vittek, ugyan nem kérdették, jól aludtam-e! – vetette oda az asszonynak. – Fejteni a követ, rakni a falat, fűrészelni, hogy az ember keziről a bőr leszakad… Más az, mint egy csapat ludat kihajtani! Számolni a napokat, hogy majd elengednek, hazamegyek azokhoz, akik otthon várnak… Az ám! De még hogy várnak!
Szúrósan nézett Magda szemébe, ő meg csak lehajtotta a fejét, nem felelt.
– Télire, akkor egy pokrócot kaptunk takarózni, máskülönben semmit – folytatta János, mintha még sose mesélte volna. A fia, lánya részvéttel hallgatták.
– Attól féltem, hogy reggelre ujjam, lábujjam lefagy, kergettük, hogy mit találjunk kapcának, hogy béleljük ki a rossz cipőt. Én tudom, mi a hideg, volt részem benne…
– Azt ugyan már én is tudom – szúrta közbe Gyurka halkan, meggondolatlanul.
Milyet villant János szeme! Magda nem várta, hogy a keze nekilendüljön, kezdte készíteni a fiát, szinte úgy vetette ki az ajtón, egy fél karéj kenyeret nyomva a markába.
Csak ne aggódna érte úgy… Mintha láz is gyötörné, vizenyős volt a szeme szegény kicsikének, a nézése meg olyan különös…
Gyurka elindult a libákkal a kukoricatarló felé – távol, jó távol az erdőtől. Fél szemmel se sandított a fenyők felé. A tarló felsértette a talpát, lábujjait megvagdosta a kukorica éles levele. Van pedig az apjának rossz csizmája, csinálhatna a szárából bocskort neki, de azt mondja, minek az az ilyen kicsinek, érjen meg még egy-két telet hozzá.
Eltelt fél nap, és ő nagyon rajta volt, hogy ne gondoljon arra, amit az este látott. A nap néha kikandikált a felhők közül, az eső is alig szitált – igaz, ő így is fázott a kendőben, amit az anyja rákanyarított, nem tudta úgy összehúzni, hogy a foga vacogását elmulassza, a keze meg majd hogy rá nem fagyott a kis ostor nyelére. Tudta, hogy rosszat mondott, de nem értette, mivel – mégis nehezére esett hazafelé venni az irányt, mikor a gyomra korgása már nagyon jelezte a dél közeledtét.
Nagyon nagy csendben telt az ebéd, még a bátyja és nénje se szólt. Beborult közben, egész szürke lett az ég, és Gyuri úgy érezte, valami nagy, ólmos feszülés kezd ráereszkedni mindenre, összekapcsolódik a sötét csenddel, és őt elnyeli egészen, már semmit se lát…
Magda emelte fel az asztal mellől, tette le az ágyra.
– Nincs tán elég dolog? – szólt fel a férje a pipája mellől.
– Iszen tán beteg is… – motyogta Magda, de mikor János kisvártatva felkeltette Gyurkát, hogy a ludakkal visszaküldje, semmit se szólt.
A kisfiú mélán tartotta az ostort, hallgatta a sár cuppogását a talpa alatt. Már az elmenetelnek se tudott örülni, mintha minden érzése belesüppedt volna abba a sötét csendbe. Sokat kellett leülnie, de mindig állhatott is fel hamar, a ludak szétszélednek, ha nem figyel, ha meg el találna bóbiskolni… Nem merte elképzelni, amit azért kapna az apjától, ha egyet is elvesztene. Ez tartotta ébren.
De nehezen akaródzott megindulnia hazafelé… Az ég nagy és nehéz, ő pedig kicsi alatta, olyan nagyon kicsi.
Most időre érkezett, még szürkület előtt. Megitatott, az apja elküldte a baromfit bezárni, szerszámokat bevinni. Megkérte a bátyját, hogy a lovat vezesse be az istállóba, mert ő a Szávától tartott. Most Mári fejt, és mikor végzett, Gyuri kezébe nyomta a sajtárt; leszegett fejjel menetelt be vele a házba.
– Hát itt vagy, kicsi fiam? – mosolyog rá az anyja, de ő különösnek találja a mosolyát, mintha arra is ráült volna az áporodottság.
– Mutasd csak, no – lép hozzá Magda, teszi a kezét a homlokára. Olyan hideg keze van!
– Ülj le csak, gyere! – inti az asztalhoz. Ez mindig jó, mikor csak ketten vannak, az anyja puliszkát főz, még érezni a friss kenyér illatát. Csak ne érezné mögötte azt a másik szagot… Jaj, valahogy semmi sem olyan, mint lennie kéne!
Bejönnek a testvérei, valamin nagyon nevetgélnek, egymást ugratják. Mosdanak aztán, és leülnek ők is.
Magda meggyújtja a lámpást, az asztalra gyertyát tesz.
– Be korán jön már az este – jegyzi meg szórakozottan.
János úgy vágódik bele a csöndjükbe, még a csizmája kopogása is csupa fenyegetés.
– Mit csináltál, kölyök? Otthagyod a lovat, a karám meg tárva-nyitva?
Gyurka megrémül.
– Nem én voltam az, édesapa!
– Hát ki volt? Kimész, megcsinálod, megmondtam, hogy már az istállóban a helye éjszakára!
– Jaj, édesapa, ne akarja, nem merek kimenni!
Nagyot villan az apja szeme:
– Édes vagy nem édes, ha otthagytad, be is hozod.
Gyurka elsírja magát.
– Nem megyek ki, elvisz a csudovis!
– Mit bánom! Amit mondtam, azt csinálod! – üt az apja az ajtófélfára, hogy beleremegnek a falra akasztott tányérok.
Gyurka feláll az asztaltól, húzódik az anyjához.
– Látja János, iszen reszket, ne küldje ki már ilyenkor, kicsi gyereket! – szólal meg Magda halkan.
– Elhallgatsz, vagy vele mehetsz, alszotok az ólban! – kiált rá a férfi. – Kimész, te kölyök, vagy szíjat hasítok a hátadból!
Látja Gyurka, hogy az apja komolyan gondolja, már kezdi kibontani a derékszíját, már indul meg felé; kapja magára a kendőt, szalad ki. Ha gyors lesz, talán beér, mielőtt a csudovis a legelőig jutna. Jaj, csak ne látná már azokat a fehér madarakat!
Rohanvást jut a karámig. Feledi, hogy fél a lótól, teszi rá a kötelet, vonná befelé az istállóba:
– Gyere, Száva, gyere, be kell menni!
Csak nem akar ez jönni, hiába hívja: csap a tomporára, húzza sörényét, de mintha nem is hallaná.
– Gyere már, Száva, jaj, látod, jön is a csudovis!
Sír szegény, kiabál a lónak, de az mintha nem is hallaná. Lassanként csak megindul – de indul már a szörny is, akkora, mint a ház, a karja hosszú, Gyurkáig is leér. A szeme izzik, őt nézi vele, nem a lovat – a ló észre se veszi.
– Siess, siess, Száva, gyere már!
Sírva húzza, de ugyan lassan haladnak, a csudovis meg már a tanyáig ért, még négy lépés, és itt van!
Alig nyöszörög már: „Száva! Száva!”, csak sír, a könnyektől alig látja a csudovist, nagy fehér hegy, beleremeg a léptébe a föld. Érzi már a szagát, itt, egész közel, rothadásszaga van, halálszaga, jaj, csak ide ne érjen, de már hallani a hörgését, már nyújtja azt a hosszú karját – itt van!
Odabent megfeszül a csend. Az asszony az asztalt söprögeti, minden mozdulata fojtott keserűség; a férfi a pipáját élesztgeti, csak azért se néz fel. Így is tudja, hogy Magda az ajtó felé pillantgat, oda is szúrja neki: „Ugyan ki nem mész!” Pedig az asszony hallani véli a kicsi fia sírását. Kezdi mondani, észre se veszi, csak a szája mozog: „Úr Jézus, hozzád kiáltok, ó halld meg könyörgésem! Tetőled kegyelmet várok…”
– Elhallgass! – kiált rá a férje.
De ő érzi, tudja a vészt, megy az ajtóhoz, tapad rá, mint aki vár valamit, valami irtóztatót, amit elkerülni nem lehet.
Velőtrázó sikolyt hallani; Magda tépi fel az ajtót, rohan ki. A karámban ott van még a ló, a kerítésig se ért, mellette fekszik a kisfiú. Rogyik le mellé, zokog neki, keltegeti – de a szegény kakukkfiókát már nem kelti fel, csak a végítélet harsonája.
