XII.LFP.AMF - A múlt árnyai

Fantasy / Novellák (383 katt) Kurinnyo
  2021.09.05.

Kurinnyo: A múlt árnyai

„Nevezés a XII. Lidércfény pályázatra”

conceptart_07


Miklós kinyitotta a szemét és az eget bámulta.

Napközép felé járhat – gondolta, bár a hamuszín boltozatból elég nehéz volt megmondani. A verejték kiült homlokára, ahogy megmozgatta sajgó tagjait. Féltérdre kecmergett a sárban. Hátán végigfutott a hideg, ahogy az átázott mente izmaira tapadt. Hunyorogva végigpásztázta a tisztást, ahol előző éjjel leheveredett. A tábortűz helyett csak hevenyészve összeszórt, ázott fadarabokat látott. Az egykori vitéz fedte magát önnön ostobaságáért. Kész csoda, hogy nem fagyott halálra. Annak örült, hogy borittas mámorában azért annyi esze még volt, hogy Árvát kikösse.

Meglapogatta lova nyakát, s az állat hálásan bólogatott. Miklós a közeli patakban átmosta rókaprém felöltőjét, majd kiakasztotta egy közeli ágra. Magára terítette a nyereg alá bújtatott pokrócot, és harapott maradék kenyeréből. Az első falatok után a patak fölé hajolva okádott. A víz fölött derengő párát megtörte a riadt darvak röpte.


Roszogtak a sáros talajban bujkáló kavicsok Árva patái alatt. Miklós görnyedve ült lován. Viseletes csizmája szára néha hozzákoppant butykosához. Az edény alján már csak kevéske ital lötyögött. Teltek a lassú órák, és a szürke égbolt lassan feketébe váltott. A vitéz kikötötte lovát egy széltől védett helyen, répával etette meg, majd ő is elfogyasztotta a kenyerét.

– Az utolsó – motyogta maga elé, majd az üres zsákot egy pocsolyába dobta. A nyeregre kötözött gallyakból pár maroknyit halomba rakott és meggyújtotta. A napok óta tartó nyirkos idő óvatosságra intette, tisztább pillanataiban pedig tudta, szüksége lesz száraz fára. És ha már sütni való étele nem is maradt, legalább egy kis meleget adnak neki a lángok.

Hátravetette fejét egy termetes fa törzsének, és figyelte a fényének játékát a maga mellé fektetett kard pengéjén.

Már nem kell sok – gondolta. Ha jól okoskodott, másnap delelőre kiér a temesi erdőségből és a sík vidéken megpillanthatja végre Kóró határát. A faluét, ahonnan annyi éve elszakadt. A faluét, ahol neje és két gyermeke várja. A gondolatra könny szökött a szemébe, de nem az öröm könnyei voltak, hanem a bűntudaté. Majd’ öt év telt már el azóta, hogy Leopold, a Szent Római Birodalom ura kiűzte az ottomán bestiákat, s egyúttal szélnek eresztette a végek vitézeit. Miklós, akinek addigra már a mindent jelentették azok a várfalak, teljesen el volt veszve. Hazaindulhatott volna, de képtelen volt rá. Hosszú bolyongása során járta a falvakat, a felprédált településeket, útszéli fogadókat és vigaszházakat, de sehol nem talált magára. És most… most mit mondjon, ha hazaér? Mihez kezdjen magával?

A többiekre gondolt, Fejszés Jóskára, a böhömnagy illírre, aki egy suhintással képes volt akár három pokolfajzattal is végezni. Aztán ott volt Koma Bálint, akit csak azért hívtak így, mert mindenkivel egyszerre megbarátkozó, mindig jókedélyű fickó volt. Állandó szokásaként a legtöbb mondata végére odabiggyesztette, hogy „komám”. Miklós elmosolyodott, ahogy maga elé képzelte. Aztán mosolya lelohadt, mert felrémlett benne a sebesült Koma Bálint képe. Egy anatóliai ágyúgolyó vitte le a bal lábát, három napba telt, mire kiszenvedett. Amikor Miklós először a várba érkezett, Antonio, a talján vette mentorsága alá. Segített neki beilleszkedni, és ügyelt arra, hogy lehetőleg ne haljon meg az első ostromokban. Pár hónappal a harcok végezte előtt helyezték át északra. Miklós emlékezett a talján búcsúszavaira: Bárhova mész, mio amico, ez mindig veled marad. Antonio a korosodó Miklós mellkasára bökött, s a vitéz akkor még úgy értette, a barátságok, a testvériség, ami köztük kialakult, az élmények, amelyeket együtt éltek meg. De mostanra már tudta, hogy a bölcs talján mire gondolt.

Miklós elmerült az emlékek tengerében, a tűz pedig kialudt.

Korán és kipihenten ébredt. Felnyergelte Árvát, és útnak is indultak. A túlduzzadt patakok által elárasztott, haldokló földeken haladtak. A férfi nem hagyott pihenőt lovának. Ételük nem marad, a butykosa is kiürült: már csak előre fele vitt út. Miklóson már majdnem úrrá lett a csüggedés, mikor a ködös horizonton feltűnt Kóró templomtornya. A szívében növekvő remény elnyomta kétségeit, úgy érezte, számot vetett sorsával, akárhogy is lesz, látni fogja a szeretteit.

Hogy mi lesz aztán? Az nem számít.

Feje le-lecsuklott, csizmájával olyan erősen szorította már a ló véknyát, hogy lábai belesajdultak. Talán le is fordul a kifáradt állatról, ha a falu szélén álló gémeskút árnyékában meg nem pillantja a két alakot. Felocsúdott a látványtól. Szemét megdörzsölte, mert attól tartott, pusztán a képzelete játszik vele. Két apró szellemalak lépdelt felé, két rongyokba öltözött gyermek.

– Kegyelmed katona? – szólt az fiú.

Miklós nem tudta leplezni döbbentét. Lerogyott a lóról, majd kardjával kinyúlt a gyerekek felé. A penge átsiklott az áttetsző testeken.

– Csak igézet vagytok… – suttogta a vitéz a hideg ködben párálló testeknek.
– Mink itt laktunk, Kóróban – mondta vékony hangon a kislány.
– Mi… itt laktatok… – hebegte Miklós merengve. – Nem emlékszem rátok…
– Alig egy hónapja vándorútunk ide.
– Igen – helyeselt a lány. – De az ottomán seregek, mikor ide is betörtek…
– Mi? – A végvári mintha álomból ébredt volna. – Türkök, itt?!
– Mán ementek, csak minket hagytak – nyugtatta a fiú a katonát.
– Itt lakik-e Ilona, a kovács leánya? És a két gyermeke? – nyögte Miklós elaggva.
– Hogy Iluska néni? Hát hogyne! – a kislány arca felderült. – Ott, ahol azelőtt is. Épp az erdőre mentek, ahol…

A katona oda se figyelt. Erőt vett magán, és Árvát kantáron fogva elindult a sáros utcákon. Látta a pusztítás nyomait. Talpa alatt néhol megroppant egy-egy koponyacsont – ügyet sem vetett rá.

Az ajtó tárva volt, a háza pedig üres. A faedények, az asztal a helyükön álltak, a dunyha ott pihent szépen bevetve. Az erdőben vannak, idézte fel magában a szellemgyermek szavait. A szalmaágy még sosem volt olyan hívogató, mint akkor. Leheveredett, még kardját is elfeledte lecsatolni. Nehéz mellkasa, mely az utóbbi napokban csontkeménnyé fagyott, hevesen járt fel s alá.

Nem álmodott támadó ottomán seregekről, sem véreskezű Habsburgokról, az őrhelyéről, vagy akár bajtársairól. Álmában ehelyett Ilona mosolygott rá, míg Juliska és György a réten játszottak.

Az egykori végvári vitéz álma hosszú hónapok óta először békés volt.

Másnap hajnalig aludt, majd kipihenten ébredt. Elvégzett pár ház körüli munkát. Halomba vágta a fészerben maradt fát, a kamrában fellelhető ételből ebédet főzött, Árvát is megetette. És várt.

A harmadik napon, mikor felébredt, Ilona és a gyerekek várták a konyhában. Miklós felesége nyakába borult és csak zokogott. Összetörten, akár egy kisgyerek. A fáradtság, az öröm, a megbánás egyszerre fakadt ki belőle. Mikor összeszedte magát, jó szorosan magához ölelte Juliskát és Györgyöt.

– Sajnálom, hogy nem jöttem korábban.

Iluska nem szólt, csak mosolyogva végigsimított férje hegekkel borított arcán. Az első közös éjszakájukat végigbeszélgették.


***


Miklós érkezésétől számítva alig egy hónap telt el, mire Leopold császár kirendelt biztosai az Újszerzeményi Bizottságtól megérkeztek Kóróba, hogy a rendelet értelmében felmérjék a dúlás okozta károkat. A felprédált faluban az esőmosta csontokon kívül nem találtak egyebet, csak az egyik parasztház szalmaágyában oszladozó katona tetemét.

Előző oldal Kurinnyo
Vélemények a műről (eddig 1 db)