XII. LFP. AMF - A tó úrnője
Béla elesett rohanás közben, és a tüdejéből kiáramló párát figyelte. Úgy érezte, nem bír tovább futni, de meghallotta a lánc csörgését. Kétségbeesetten tekintett körbe, a hang azonban mintha minden irányból jött volna.
– Ne, kérem, ne! – esdekelt a férfi. – Nem tudtam, esküszöm!
Felkelt, és fától fáig sodródott, míg az egyiknél ismét megállapodott. Lánc tekeredett nyakára, és fojtogatni kezdte. Szerencsétlen férfi vergődött, de gigája hangosan roppant, és ő holtan rogyott a földre.
Félig áttetsző női alak állt fölötte, és komoran bámult rá. Lehajolt, és rátekerte láncát a férfi bokájára, majd vonszolni kezdte az erdőben. Tompa léptekkel haladt a tó felé, és addig masírozott áldozatával, míg mindketten elmerültek nyomtalanul.
* * *
Tamás csendben lovagolt a falu felé, ügyet sem vetett a fölé boruló fenyőkre, csak halvány füstpamacsokat eregetett pipájából. Kevesen tartózkodtak az utcán, de alaposan végigmérték a jövevényt. Ő csak szeme sarkából figyelte őket: nem kereste a bajt, az úgyis mindig megtalálta. Egy idős asszony a földre köpött, amikor megpillantotta a látogatót. Fekete folt felnyerített, mire Tamás megsimogatta nyakát, és csitította.
– Tanulatlan népek, ne foglalkozz velük.
Leszállt a fogadó előtt, és kirögzítette Fekete foltot. Megnyugtatta, hamarosan visszajön, majd bement. Megszokta, hogy feltűnésekor elhallgat, és kővé dermed a vendégsereg. Síri csendben sétált a pulthoz, és a fogadós szemébe nézett.
– Szükségem van egy helyre, ahol aludhatok, és kellene egy a lovamnak is.
– Felejtse el! – horkant fel a férfi. – Pontosan tudom, ki maga, és eszem ágában sincs vendégül látni.
A fogadós kicsapott egy baltát a pultra elrettentésül, de Tamás meg sem rezdült. Ő is érvényesítette kérését a balta mellé fektetett fokosával, ami a megnyújtott szárával háromszor nagyobbnak tűnt.
– Utoljára mondom: nem látjuk szívesen – ismételte a férfi már valamivel halkabban.
Két alak emelkedett fel székéről, akik eldöntötték, ha a látogató nem távozik önként, akkor meggyőzik. Az oldalt ülő bajszos férfi kíváncsian szemlélődött csuklyája alól. Nagyon érdekelte, mi lesz a szóváltás vége.
– Én pedig utoljára mondom: egy szobát nekem és egy karámot a lovamnak.
Tamás megérezte, hogy hátra kell fordulnia. Villámsebesen kapta fel fokosát, és útjára engedte fordultában. Átrepítette támadói között, és beleállította egy oszlopba. Míg azok ketten a fegyverre meredtek, ő odasietett hozzájuk. A jobbján állót tarkón csapta időt sem hagyva neki, hogy felfogja a történéseket. Azt követően kivédte a másik visszacsapását, és padlóra küldte erős jobb horgával. Újabb keménylegény kelt fel helyéről, de a sarokban ülő csuklyás elgáncsolta. A férfi lefejelte az asztalok egyikét esés közben, és nyugodalmas álomba szenderült. Tamás visszapördült a fejszét felemelő fogadós felé, és rá szegezte kovás pisztolyát, mire a levegő is megfagyott a helyiségben.
– Egy karámot a lovamnak és egy szobát nekem – érvelt Tamás.
A fogadós először nagyot nyelt, majd letette fegyverét.
– A legnagyobb szoba a legjobb kilátással az erdőre! – kiáltotta ijedtében, és a kulcs után matatott a pult alatt. – Tessék, itt van! Jobbra az utolsó ajtó! Imádni fogja, esküszöm!
Tamás átvette a kulcsot, visszavette fokosát, és felment a lépcsőn, miután szúrós pillantást vetett a vendégekre. Akárha valaki rájuk kiáltott volna: „Folytassátok!”, mind beszédbe elegyedtek. A csuklyás csendben figyelte Tamást, és elgondolkodott, hasznát tudná-e venni.
* * *
A fogadós hátra vitte Fekete foltot halk motyogás közepette. Dallamos fütyörészés törte meg az éjszaka csendjét, valahogy mégis baljóslatúan hangzott. A fogadós megdermedt a félelemtől, és lassan megfordult. Talaj menti ködöt látott gomolyogni az utcán és egy arrafelé tartó lovast, aki hamarosan megállt előtte. Hátrasöpörte csuklyáját, és felfedte bájos, húszas évei elején járó arcát, amelyet szőke haja keretbe foglalt.
– Üdv néked, jó uram – kezdte a lány. – Tudom, hogy késő van, de szállásra lenne szükségem ma éjszakára. Tudsz benne segíteni nekem?
A fogadós szárazat nyelt, majd bólintott, és rákérdezett a lány lovára. Kiegyeztek egy karámban, és hogy a lány maga helyezi el lovát. Leszerszámozta Pelyhest, enni adott neki, majd elfoglalta szobáját. Letette batyuját az ágyra, azután megigazította a benne lévő füstölőket. Elégedetten simított végig rajtuk, és nyugtázta magában a közeledő pillanatot.
* * *
Tamás odasétált a fogadós feleségéhez, miközben ő frissen sült pogácsákat pakolt egy tálcára.
– Jó reggelt – üdvözölte a nő. – Segíthetek valamiben?
– Igen – felelte Tamás, majd a pultra terítette térképét, és rámutatott –, ide szeretnék eljutni.
– Ez a régi út vezet arra, de nem érdemes oda menni. Az a falu mai napig víz alatt van, csak a templomtorony látszik ki belőle.
– Köszönöm! – Kitett egy tallért az útbaigazításért.
– Attól tartok, nem érti – folytatta a nő, majd megállt sóhajtásnyi időre. – Szellemek kísértenek arrafelé, és elragadják azokat, akik odamerészkednek. Kérem, ne menjen oda!
– Muszáj – válaszolta, majd vállára csapta holmiját.
A kitáruló ajtó felé indult, és szembe találta magát esti ellenfeleivel. Szúrós tekintettel bámultak rá, de ő meg sem rezdült.
– Uraim – biccentett, majd átsétált közöttük.
Egyre csak Katalin történetén és a megbízásán járt az esze az istállóba menet, és hogy milyen jól jönnének most elvesztett képességei. Nem hagyta figyelmen kívül a lovát nyergelő lányt, akit nem látott eddig.
– Jó reggelt! – köszönt oda a lány.
Tamás csak visszabólintott, és elkezdte rendbe szedni Fekete foltot.
– Meséltek valakiről, aki zavargást okozott odabent tegnap. Csak nem maga volt az? – Tamás nem válaszolt, így a lány folytatta: – A nevem Éva, keletre tartok, és arra gondoltam...
– Nem – válaszolta Tamás, és kifelé indult lovával.
– Azt sem tudja, mit akartam kérdezni.
– Nem jöhet velem. Keressen valaki mást, aki társaságra vágyik.
Kivezette lovát, felpattant, és ellovagolt. Éva is előbukkant Pelyhessel, és összehúzott szemöldökkel nézett utána.
* * *
Tamás a fogadósné figyelmeztetésén töprengett, de egy pillanatra sem hagyta figyelmen kívül a messzire lemaradt lovast. Nem fordult hátra, mert nem akarta elárulni, hogy észrevette, csak a maga elé emelt fokos fényes lapján figyelte tükörképét. Elérte az út kanyarulatát, megfordult, és bevárta kísérőjét.
– Adj Isten! – köszönt rá Tamás a csuklyás férfira – Mi járatban errefelé?
– Erre visz az utam, ahogy magának is, ha jól látom.
– Már-már azt hittem, követni próbál. Tudja, nem kerülte el figyelmemet a maga jelenléte a fogadóban. Mellesleg köszönöm, hogy felbuktatta a harmadik férfit. Jó szándékom jeleként engedje meg, hogy esélyt adjak önnek a békés távozásra. Én tovább indulok, maga pedig visszamegy a faluba. Nem kerülnek elő a fegyverek, és nem sérül meg senki.
– Ho-hó! Ne olyan hevesen! Nem akarok megküzdeni magával. Gondoltam, jól jön önnek egy környéken járatos vezető. Tudja, ha nem is látszik, éppen egy kereskedelmi útvonalon állunk. Sok errefelé a tolvaj, zsivány ember. Nagyon jó fogást jelentene számukra valaki, aki egyedül utazik. Szeretnék én is átkelni ezen a területen, és arra gondoltam, ha már úgyis egy irányba tartunk, segítségére lehetnénk egymásnak.
– Honnan tudjam, hogy maga nem egy a zsiványok közül?
A férfi elmosolyodott.
– Nem hívnám ki annak haragját, akinek van egy olyanja – mutatott a fokosra –, és olyat visel. – Tamás hatujjú kesztyűje felé biccentett.
Tamás a fegyverre sandított, majd a kesztyűre, és vállat vont. Magában igazat adott az idegennek: ha csak bajt szimatol, szempillantás alatt koponyájába állítja fokosát. Eltette fegyverét, majd megfordította Fekete foltot, és elindult. A csuklyás komoran tekintett utána, és várt a jóváhagyásra.
– Most jön vagy sem?! – kiáltott hátra Tamás, mire a férfi felzárkózott.
– Mellesleg, Sándor vagyok – nyújtotta kezét, de hiába. – Maga pedig? – Ismét némaság lett jussa. – Így hosszú lesz az út.
– Nem azért bólintottam a jelenlétére, hogy beszélgessünk.
– Igaz – egyezett bele Sándor, és bandukolt tovább némán.
– A nevem Tamás.
Sándor elmosolyodott, majd válaszolt:
– Örvendek!
Tovább haladtak csendben délidőig, majd Sándor megszólalt:
– Olyan egy óra múlva elérünk egy régi elágazást. Ott majd jobbra kell mennünk.
– Mi van balra? – kérdezte Tamás, pedig tudta a választ.
– Régen egy falu terült el arrafelé, amit elmosott a víz. Nincs benne semmi érdekes.
– Arra fogunk tovább menni.
Sándor várt pár másodpercet a válasszal, közben magára öltötte a meglepettség álarcát. Remélte, Tamás segít szembenézni az ott várható dolgokkal.
– Ha szeretné, tehetünk egy kitérőt arra, de tényleg szóra se méltó.
Tamás némán bólintott, majd azt válaszolta, szeretné megnézni. Nem tette szóvá, mennyire különösnek tartja, hogy valaki a vidéken járatosnak vallja magát, mégis érdemtelennek titulálja az elárasztott falut. Gondolatmenetét félbeszakította két eléjük lépő férfi. Egyikük kardot, míg a másik nyílpuskát szorongatott. Tamás nem vette elő fokosát, csak megigazgatta szükség esetére.
– Úgy látom, fogadóbizottságot kapunk – kezdte. – Csak nem a barátai?
Sándor sóhajtott, és azt sugallta: „Higgye el, nem akarok semmi bajt.”
– Nem ismerem őket – mondta.
Tamás hümmögött. Bizsergést érzett tarkóján, mintha ösztöne harcot jósolna.
– Mi járatban erre, jó urak?! – kérdezte a kardos alak.
– Erdély felé tartunk – felelte Tamás.
– Erdély?! – hüledezett az íjász eltúlzott hangsúllyal. – Az még nagyon messze van ám! Talán pihenniük kellene egy ilyen hosszú út előtt.
– Sürget minket az idő – folytatta Tamás, miközben Sándor végigmérte az előttük állókat. Szeme sarkából további útonállókat keresett.
– Akkor van egy rossz hírem, urak – folytatta a briganti –, szeretnénk, ha leszállnának hátasukról, és átadnák minden értékes ingóságukat.
– Azt hiszem, ebbe nem egyezhetek bele – közölte Tamás nyugodt hangon.
A két férfi elnevette magát, majd egyikük füttyentett, erre további társaik bukkantak elő az erdőből, és bekerítették a két férfit.
– Akkor kezdjük elölről – mondta az útonálló.
Tamás nem szólt semmit, csak leszállt lováról Sándor megdöbbenésére, aki hiába vonta kérdőre ezért. Levette fokosát a nyeregről, és két kézbe fogta maga előtt. Az útonállók izgatottan sóhajtoztak, ujjaik bizseregtek a kardokon, izmaik harcért kiáltottak.
– Akkor legyen így – mondta Tamás.
A brigantik egyszerre lendültek mozgásba. Sándor leugrani készült lováról, ám hamarabb lerántották. Földre akarták szorítani, de ő arcon taposott valakit, egy másiknak végig hasította lábát hirtelen előkerült tőrével, és máris talpra ugrott.
Tamás meglendítette fokosát ellenfele pengéje felé, miközben a másik férfi döfött. Tamás hátraszökkent, majd arcon lőtte markába kapott kovás pisztolyával. A dörrenés mindenkit megállásra késztetett, míg halott társuk fatörzsként dőlt az avarra.
Sándor megtörte a csendet ordításával, és széles ívben suhintott a mellette álló irányába. Egyetlen metszéssel vágta el torkát, majd kardot rántott. Védekezésbe szorította következő ellenfelét alsó vágásokkal, majd vállába döfött, amikor már szabaddá vált felsőteste. Amikor a haramia összeesett, ő észrevett egy másikat Tamás mögött. Gondolkodás nélkül vágta tőrét a támadó hátába, és Tamás már csak a halott puffanását észlelte. Mélyen Sándor szemébe nézett, majd folytatta küzdelmét. Fokosával újabb támadója ellen suhintott, majd állba vágott vele egy másikat. Sikeresen söpört félre egy kardot fegyvere nyelével, azt követően földre küldte egy gyomrossal annak tulaját. Lekapta ostorát nyergéről, majd csattintott a Sándort földre szorító támadók felé.
– Nem fogod ellopni a követ előlünk – motyogta egyikük. – Mi többen vagyunk, és rá fogunk jönni, hogyan szerezzük meg.
Sándor lerúgta magáról a férfit. Felült, és az ostort pattogtató Tamásra nézett, aki mindenkit visszazavart az erdőbe.
– Jól van? – kérdezte Tamás, miközben feltekerte fegyverét.
– Jól, köszönöm – leporolta magát, és az ostor megcsillanó hegyére nézett. – Szép.
– Köszönöm! Azt is köszönöm, hogy fedezte a hátamat – Sándor biccentett, ő folytatta. – Ideje tovább mennünk, mielőtt még többen jönnének vissza. Ott, ahol van egy ilyen féreg, akad több is, de tudok egy helyet, ahová nem jönnek utánunk.
Felült Fekete foltra, és elindult.
– Hová akar menni? Azt hittem, nem járatos a környéken.
– Az elárasztott faluba fogunk menni.
Sándor remélte, Tamás ezt fogja ajánlani, és tiltakozást tettetett:
– Az a hely átkozott. Kísértetek vannak arra, itt maradt lelkek, akik nem lelnek békére. Nem mehetünk oda, különösen nem éjszaka.
– Azt hittem, nincs benne semmi érdekes – felelte Tamás Sándort idézve.
* * *
Megálltak az elágazásnál. Sándor idegesen szorította gyeplőjét, mire Tamás összevonta szemöldökét.
– Nyugalom – mordult fel, majd megindult a méteres fűben, társa pedig követte.
Az utat benőtte a gyom, mert már senki sem járt arra. A két lovas szótlanul baktatott, míg Tamás ki nem jelentette, tábort vernek.
– Itt? – hökkent meg Sándor.
– Igen, pontosan itt – felelte a másik. – Nem akarok közelebb menni a tóhoz.
Tüzet rakott, és letelepedett mellé. Lerakta fegyvereit, és Sándor is követte példáját. Szeme megakadt a fokoson és az ostoron.
– Tudja, láttam már hasonló fegyvert – mutatott a hosszú nyelű fejszére, majd folytatta. – Ismertem valakit ott szolgálni, ahol ez a fegyver mindennaposnak minősült. Maga is az Eszterházy-ezredben szolgált, igaz?
Tamás szótlanul bámulta a tüzet, és bólintott.
– Kevesen élték túl az utolsó estét, ha jól tudom – folytatta Sándor. – Megtiszteltetés megismerni valakit, aki igen.
– Ha nincs ez a fegyver, akkor ott vesztem volna a társaimmal együtt. A tündék mindent tönkretettek. Akkor, ott, bármit is állítanak, mészárlás volt, nem csata.
Sándor némán bólintott, majd megkérdezte: – És az ostor? Nem láttam még ilyet.
– Nem is fog, egyedi darab – Tamás elengedett egy félmosolyt.
– És a kesztyű? – Tamás szíve nagyot dobbant a kérdésre, közben Sándor folytatta: – Nem értem, miért nem használta a képességeit a támadókkal szemben.
Ordítás hallatszott a sötétből, mire ők felkapták fejüket. Fegyvereik követhetetlen sebességgel kerültek kezükbe. A két férfi körbe fordult, és észre sem vették, egymásnak hátráltak, hogy hátuk védelembe kerüljön.
– Nem vagyunk egyedül – súgta Tamás, és kiterítette ostorát a földön.
– Mondtam, hogy nem itt kellene táboroznunk. Rengetegen tűntek el ebben az erdőben, és azt hiszem, mi leszünk a következők.
Hangos sikoltás törte meg beszélgetésüket, és magára vonzotta Sándor tekintetét. Vörös szoknyás, tizenkét év körüli kislány sietett felé, de a látványa különösnek tűnt. Fakó ruha, sápadt arc; úgy nézett ki, mint a nap által kiszívott festmény. Folyamatosan sikoltott, könnyed lépéseivel mintha siklott volna. Sándor teljesen megbénult, izmait feszesnek érezte. Nem tudott kezet emelni egy gyerekre, bármilyen rossz is a helyzet.
Vele ellentétben Tamás teljesen kiürítette elméjét, és szemernyi kétséget sem érzett. Ahogy megfordult, karjával félresöpörte Sándort, majd odacsapott ostorával a kislány arcára, mire ő eltűnt halkan elmúló sikoltással.
– Készüljön, jönnek még! – rántotta maga mellé társát Tamás.
Sándornak lett volna kérdése az ostorról, de belátta, nem itt és most kell feltennie őket. Kardját, tőrét felemelte, bár nem tudta, mit tehetne velük a kísértetek ellen.
Öreg bácsika rontott ki a fák közül Tamás irányába, erre ő ostort pattintott. Sándornak egy kontyos nénje jutott ez alkalommal, akit szíven döfött hasztalanul. Az idős nő megtorpant, majd benyúlt Sándor mellkasába, és megragadta szívét. A férfi jól érzett minden egyes mozdulatot, az összes ujjat, ami szíve köré fonódott.
Tamás ismét odacsapott egy kísértetnek, majd társára pillantott. Fokosa mellé lépett, és levegőbe pördítette aládugott lábbal. Elkapta a forgó fegyvert, és azzal a lendülettel kettémetszette a nénit.
Sándor térdre rogyott, alig kapott levegőt. Szíve újult erővel pumpált, mint aki be akarja hozni lemaradását.
– Jól van? – kérdezte Tamás, majd ordított, és egy fának repült.
A kísértetek bekerítették őket, fülrepesztően sikoltottak, és pokolra emlékeztető kénszaggal töltötték meg az erdőt.
– Elég legyen! – üvöltötte Sándor, és befogta fülét. – Elég!
A szellemek elcsendesültek, Sándor pedig leengedte kezét. Egyre hangosodó kántálást hallott a fák közül, és lágyan ringatózó fénypontokat pillantott meg. Fiatal lány lépett a tábortűz hatókörébe, csípőjén viselt tegezéből meggyújtott füstölők meredtek felfelé.
– Ne... – súgta halkan Sándor.
A lány elsétált az egyik kísértet mellett, akinek a teste füstpamacsba rendeződött, majd a pálcába repült. Erre a sorsra jutott egy fiatal nő szelleme is, a többiek azonban felszívódtak, hogy elkerüljék sorsukat.
– Köszönöm – suttogta Sándor az elé lépő lánynak, aki végtelen sötétséget hozott rá jól irányzott rúgásával.
* * *
– Ébresztő! – kiáltotta női hang, és Tamás megérezte égő arcát.
Akkor nyitotta ki szemét, amikor az előtte guggoló lány ismét lecsapni készült.
– Ébren vagyok!
– Ideje – engedte le kezét. – Már azt hittem, végeztek magával.
– Ha azt hitte, halott vagyok, miért kötözött egy fához? – kérdezte, a lány azonban válasz helyett elmosolyodott, és távolabb sétált.
Mire Tamás magához tért, felkelt a nap, és az eszméletlen Sándor szoros barátságot kötött egy másik fával kicsit odébb.
– Kik maguk, és honnan vannak ilyen fegyvereik? – kezdte a lány.
– Magánügy – felelte a férfi, és végig futtatta szemét a fogadóban megismert lányon. – Maga szellembűvölő, igaz?
Látta, a lényegre tapintott, mert a lány megfagyott szusszanásnyi időre.
– Ha tudja, ki vagyok, és ilyen fegyverei vannak, akkor maga csak is egy Kaszás lehet, bár még nem találkoztam táltos származásúval.
Tamás halkan felnyögött.
– Ha Kaszás lennék, erősebb fegyverrel járnék, mint egy fokos, nem gondolja?
– Akkor mégis ki maga? És ki a barátja? Helyi zsiványnak tűnik.
Tamás Sándorra sandított, felmérte annak öltözékét, fekete haját, szakállát.
– Nem minden az, aminek tűnik. Ő zsiványnak tűnik, és talán nem az. Én Kaszásnak tűnök, pedig nem vagyok az. Maga egy törékeny kislánynak, aki alig tette le a babáit, mégsem az. Talán tisztáznunk kellene, ki kicsoda valójában. Kezdje maga, hölgyeké az elsőbbség.
– A nevem Éva, és valóban szellembűvölő vagyok. Azért jöttem ide, hogy begyűjtsem a tó úrnőjét. Túl sok életet ragadott el, és túl sokat gyűjtött maga köré. És maga ki valójában?
– Volt katona, aki most hasonló rémeket tesz el az útból.
– Pénzért?
– Vezeklés gyanánt. Mondjuk úgy, ha a Kaszás elfoglalt, én teszek rendet. Én is az úrnő miatt vagyok itt, bár más módszereknek hódolok, mint maga.
Fegyverei felé biccentett, amiket Éva már korábban összegyűjtött, és szemügyre vett. Mesterei megtanították észrevenni a különbséget a sima és a megszentelt acél között, ami szinte bármivel képes végezni.
– Arkiliai acél – lehelte halkan, Tamás bólintott, ő pedig folytatta. – És a barátja?
– Még magam sem tudom, de jól harcol. Segítségünkre lehet, ha meg akarjuk állítani ezeket a kísérteteket. A javaslatom: fogjunk össze, tisztítsuk meg a környéket, aztán ki-ki megy a maga útján. Mit szól?
Éva elgondolkodott, majd kést rántott. Tamás megfeszült, de szótlanul figyelte, ahogy odasétál hozzá, és elvágja kötelét. Ezzel az alku megköttetett – gondolta.
* * *
Libasorban haladtak a tó felé lovaik mellett. Sándor ment hátul, és halkan morgott. A hátraforduló Évát és féloldalas mosolyát figyelte.
– Minek hozzuk őt magunkkal?! – csattant fel. – Kikötözött minket, a csuklóm még most is sajog, és amúgy is csak egy lány. Mit segíthet ő nekünk?
– Egy lány, aki be tudja gyűjteni az utunkba kerülő szellemeket, míg el nem érünk a tó úrnőjéhez – válaszolta Tamás. – Szerintem hasznát vesszük. Amúgy is jobban bízom benne, mint magában, már megbocsásson.
Sándor elhúzta száját, és tovább dörmögött magának.
– Megjöttünk – közölte Tamás hamarosan.
A fák között víztükör csillogása sejlett, majd hamarosan megpillantották a tó fölé magasodó templomtornyot és a magasabb házak csúcsait.
– Nem szívmelengető látvány – jegyezte meg Éva.
– Nem azért vagyunk itt, hogy szívünket melengessük, hanem, hogy tegyük a dolgunkat – tisztázta le Tamás, mondata végébe azonban lánccsörgés vegyült.
A hang irányába fordultak, amikor a lovak megvadultak, és Pelyhes fellökte Évát. Fekete folt és Sándor lova felágaskodtak, majd mindhárom állat elrohant.
Fekete folt mögül előkerült a tó úrnője hosszú, vörös ruhában, csuklójáról lánc lógott, kezében kioltott lámpást lóbált, amellyel odasújtott Tamásnak. Azonnal Sándorra szegezte tekintetét, szinte villámokat szórt belőle dühében.
– Az Isten szerelmére! – nyúlt volna kardjáért a férfi, de eszébe jutott esti kudarca, ezért hátrálni kezdett, miközben tekintete cikázott társai és a nyakéket viselő szellem között. – Figyeljen, nagysága! – tette fel kezét megadóan. – Mi nem szeretnénk mást, mint nézelődni kicsit, esetleg fogni egy-két finom csukát, majd végleg nyugovóra küldeni magácskát. Olyan nagy kérés ez?
A nő sikoltott, hangjától összerezdült a tó, és távoli madárrajok keltek szárnyra.
– Jó-jó, ne beszéljünk végleges dolgokról!
Tamás végre talpra ugrott, és bevetette ostorát, a tó úrnője azonban félrecsapta lámpásával. Most már Tamásnak szentelte teljes figyelmét, és előtte termett szempillantás alatt. Alig hagyott időt a férfinak kitérni következő csapása elől.
Újabb sikoly rázott meg mindent, a lovak az erdőbe rohantak. Sándor Fekete foltra szegezte tekintetét, és fokosára gondolt. A tó úrnője közben megindult, és Tamás ostorral védekezett, de a szellem oldalra lépett. Megérezte harmadik látogatóját háta mögött, és azonnal nekirontott. Éva akkor egyenesedett fel, esélye sem lett volna védekezni, a területét védő kísértet mégis megtorpant. Meredten bámulták egymást a lánnyal, senki sem mert mozdulni, majd Katalin felszívódott.
– Ez meg mi a pokol volt?! – csattant fel Sándor.
Éva még mindig szótlanul állt, Tamás pedig őt bámulta szúrós tekintettel.
– Keressük meg a lovakat! – mondta, és elindult.
Sándor követte, majd Éva is tétova mozgással, akit szíve ide húzott, de mennie kellett. A lovakat megtalálták pár perc múlva; Tamás azonnal tudta, Fekete folt tartotta vissza őket a több kilométeres vágtától. Odalépett mellé, és megpaskolta nyakát.
– Nem voltál valami bátor, drága barátom, de legalább megvártál.
A ló nyerített, mintha azt mondaná: „Nézz szembe te fegyvertelenül egy rettentő kísértettel, ha még fegyvert sem ragadhatsz patában végződő végtagjaiddal.”
Éva is megfogta Pelyhest, majd felszisszent az oldalában érzett szúrástól.
– Minden rendben? – kérdezte Tamás, pedig már korábban észrevette a bajt.
– Megsérültem, amikor a lovak fellöktek.
– Üljön le, megnézem.
Éva helyet foglalt egy kidőlt törzsön, majd Tamás megkérte a lányt, húzza feljebb ruháját. Végig tapogatta tejfehér bőrét, és megtudta a lány fintorgó arcából, hol a baj.
– Nem tört el. Kap rá kenőcsöt, és bekötjük. Két-három nap, és kutya baja sem lesz.
Sándor csendben figyelte a lóhoz sétáló Tamást, és az összecsapáson gondolkodott. Nem tudta felfogni, a tó úrnője hogyan lehet ilyen gyors, ennyire erős. Lebecsülte, és ha két társa nincs vele, akkor valószínűleg az úrnő köré gyűlt szellemek táborát népesítené.
Tamás bekente Éva oldalát, majd elővette kötözőanyagát, és elkezdte körbe tekerni.
– Nem akar mondani nekünk valamit?
– Mire gondol? – értetlenkedett Éva.
– Az úrnő megtorpant, amikor meglátta. Ha nem ismerném a történetét, azt mondanám, találkoztak korábban. Nincs hozzáfűzni valója?
– Nincs – morogta a lány, és arca megvonaglott, mikor Tamás meghúzta a kötést.
– Óvatosabban! – hördült fel Sándor.
– Óvatos vagyok, amennyire lehetséges, csak nem szeretem, ha félrevezetnek – Sándor értetlen arcától Tamás késztetést érzett gondolatai kifejtésére: – Szerintem ez a kedves, fiatal hölgy többet tud, mint amit elárul nekünk, és van egy olyan sejtésem, hogy ezen az életünk múlhat. Tévedek vagy igazam van?
Újra meghúzta a kötést, mire Éva összeszorított foggal bólogatott.
– Akkor ideje lenne megbíznunk egymásban – folytatta Tamás.
Befejezte a kötést, majd Sándor mellé sétált, és keresztbe fonta karját. A zavarban lévő Évát figyelte, aki mély levegőt vett, mielőtt belekezdett meséjébe.
– A környékbeliek, mind jól ismerik az úrnő történetét: miként árasztotta el a folyó a falut egyik éjszaka, hogyan vadultak meg az emberek, és kezdtek fosztogatni. Katalin úrnő megpróbálta megvédeni lányát, de mindketten vízbe fúltak. Azok, akik idetévednek, kegyetlen halált halnak az úrnő keze által, és szellemük mellette ragad. Ez mind hazugság.
– Mi a francról beszél? – fakadt ki Sándor. – Hogy lenne ez hazugság? Hiszen meg akart ölni minket az a némber!
Éva szomorúan bámult rájuk, és Tamás már sejtette, miről van szó. Nem az első eset, amikor valaki személyes indíttatása hátráltatta az ő feladatát, és már csak remélhette, Éva nem húzza át terveit, ehhez azonban minden részletet meg kellett tudnia.
– Folytassa! – biztatta a lányt.
– Katalin nem a lánya védelmébe halt bele, és a leglényegesebb: a lány nem halt meg.
Szeme könnybe lábadt, és felismerésre kényszerítette Sándort.
– Maga a lánya!
– Igen – bólogatott Éva. – Amikor jött az árvíz, kicsi voltam, apám magával vitt, és elterjesztette, anyám megfulladt. Idővel a történet megváltozott, és azt mondták, én is meghaltam, anyám pedig feláldozta magát, ami korántsem igaz. Évekkel később félve mesélte el az igazságot egy szolgáló: apám szeretőt tartott, és amikor eljött az ár, kínálkozó alkalmat látott az anyámmal való lezárásra. Odabilincselte őt hitvesi ágyukhoz, és magára hagyta.
Tamás elképzelte Katalint, ahogy menekülni próbál, a víz pedig emelkedik. Térdig ér, majd derékig, ő pedig láncát rángatja. Az ablak kitárul, hullám hömpölyög be rajta, lesodorja a lámpást az asztalról, és minden elsötétül. Nem sokkal később már csak Katalin gurgulázását hallani az elmerülő szobában, ahogy a víz letuszkolja magát a torkán, és megtölti tüdejét.
Sándor szája szárazzá vált a hallottaktól, és Tamáséhoz hasonló rémképet képzelt el.
– És az apja meg a szeretője?
– Meghaltak – felelte Éva, azután arca megkeményedett. – A szolgáló csak azt követően mondta el nekem az igazat. Ezért is gondoltam megfelelő büntetésnek ezt. – Előhúzta piros füstölőjét, és megforgatta ujjai között. – Mindketten ebben raboskodnak. Apám és az én drága mostoha anyám, aki négyszemközt mindig azzal fenyegetett, igazi anyám sorsára jutok. Ahogy befejeztem tanulmányaimat, és mestereim utamra bocsátottak, első dolgom volt begyűjteni őket. A két első kísértet, akik füstölőim foglyai lettek. – Visszacsúsztatta helyére a pálcát, és a férfiakra nézett. – Maguk el akarják őt pusztítani, én megmenteni. Azt hiszem, ütköznek a nézeteink.
– Ha befogja azzal a füstölővel – kezdte Tamás –, akkor az általa megöltek szellemei itt maradnak. Úgy gyűlnek köré, mint emberek a tábortűzhöz tél idején. Ha elpusztul, akkor a kísértetek felszabadulnak vonzása alól, és tovább lépnek. Nem szenvedhet mindenki az anyja miatt, ezt magának is meg kell értenie.
– Nem önszántából teszi! Nem érti, mi történt vele.
– Felismerte magát, ami azt jelenti, nem teljesen veszett el az elméje, de hogy megmenthető-e, azt kétlem.
Sándor érezte a növekvő feszültséget, ami nem hajtotta malmára a vizet. Ő is Katalin elpusztítása mellett tenné le voksát, de időre van szüksége, hogy átgondolja a hallottakat.
– Figyeljenek, szerintem pihenjünk kicsit. Nehéz estén vagyunk túl, és a reggel sem indult jól. Várjunk pár órát, gondolkodjunk, és utána meglátjuk. Ez megfelel?
Tamás és Éva egyszerre bólintottak, ami miatt Sándornak vissza kellett fognia megkönnyebbülését.
– Letáborozunk – jelentette ki Tamás.
– Hogy itt? – hökkent meg Sándor. – Nem lenne jobb valamivel feljebb az út mentén? Úgy értem, még véletlenül sem a tó közelében.
– Itt jó lesz – mondta Tamás. – Katalin úgyis tudja, hogy itt vagyunk, és szerintem azt is, hogy mit akarunk. Nem számít, száz méterre vagy ezerre verünk-e tábort, nem találkozott olyanokkal, akik felveszik vele a küzdelmet, és bármennyire is eszénél van, avagy nincs, utánunk jönne. Már fenyegetésnek tekint minket, akár itt is maradhatunk. Annyi biztos, hogy míg kitalálunk egy tervet, és nappal van, kevésbé kell aggódnunk, de amint leszáll az este…
Nem fejezte be, de mindenki tudta, mire utal. Sándor aggodalmasan pillantott a tó irányába. A szellemek értük jönnek, és egyikükkel különösen nem akart találkozni.
* * *
A nappal hamar elröppent, szürkület borult a csendes tájra, és ők semmivel sem tudtak előállni. A madarak nem fütyültek, egy állat sem neszezett, mintha éreznék Katalin haragját. Csak a tűz pattogott, amely mellett Sándor idegesen roppantotta meg egyik ujjpercét.
Tamásra pillantott, de semmilyen érzelmet sem kapott el arcán. Éva csak a füstölőit rendezgette, hogy amikor kell, készen álljanak.
Több ötlet is született a nap folyamán, de mindig vitába torkollott Éva és Tamás miatt. Egyik megváltani, másik elpusztítani akarta Katalint, Sándor pedig ott állt közöttük.
– Ti! – üvöltötte reszelős hang a fák közül.
Sándor összerezzent, amint felismerte az egyik brigantit. Nem értette, hogyan merészkedtek el idáig, ha eddig nem akarták betenni lábukat az erdőbe. Mindhárman felugrottak, Sándor és Éva kést rántottak, míg Tamás fokosára csúsztatta kezét. Az útonállók megálltak előttük, és idegesen méregették őket. Markuk újra és újra rászorult fegyverükre, közben egyikük íjpuskával célzott Tamás mellkasára.
– Azt hittem, ezt már tisztáztuk – kezdte Tamás a korábbi férfi felé.
– Én másként látom – felelte a másik, és Sándorra nézett. – Kapjátok el!
A nyílvessző kirepült helyéről, de Tamás lesöpörte fejszéjével, majd belevágta fegyverét egy felé rohanó férfiba. Többen elindultak Sándor ellen, aki máris védekezett kardjával és tőrével. Begyakorolt mozdulatokkal szúrt, és védett. Utolsó vágásával végighasította egy fehér hajú alak hasát, és távolabb kényszerítette. Oldalra fordult, és szembe került a vezér döfésével. Keresztbe tett fegyvereivel hárított, majd a főnök szemébe nézett.
– Ő az enyém! – üvöltötte a loboncos férfi, mire társai Tamás és Éva irányába szaladtak. – A kő a miénk lesz, te kutya!
– Te is jól tudod, hogy lehetetlen ellopni! Senkinek sem sikerülhet!
A haramia hátrébb lépett, majd szúrt, és vágott teljes védekezésbe szorítva Sándort. Éva ezalatt halk sikkantásokkal erőlködött. Kardjával félrecsapta az ellene irányult támadást, majd lebukott, és markolatig mártotta tőrét támadója combjába. Egy másik férfi vállon rúgta a lányt, és távolabb gurította. Ő felnyögött bukfencezés közben, majd felpattant. Övén lógó füstölői egyike eltörött, a belőle kijutó szellem ködként gomolygott, fénygömbbé vált, és a magasba szárnyalt. A fejszét lóbáló rabló követte Évát, ő fürgén szökkent egyik oldalról a másikra, míg végül egy fának ütközött hátával. Alig tudott elfordulni a feje mellé csapódó fejsze elől, ami így is belemetszett hajába. Tamás arcon sújtotta ellenfelét ostorával, majd visszarántotta, és övére tekerte. Kitépte fejszéjét a holttestből, és hárított egy újabb nyílvesszőt épp az utolsó pillanatban. Nem adott lehetőséget, hogy a férfi újratöltsön, inkább lelőtte kovás pisztolyával.
– Elegem van belőled!
Észrevette a füstölőből távozó lelket, de nem maradt ideje gondolkodni a látottakon, mert újabb kard elől kellett kitérnie. Fokosa szemkápráztató mód villogott a tábortűz fényében, de hirtelen megállt. Éles sikoly hasított a szürkületbe, kettévágta a csatát, és mozdulatlanságba bénított mindenkit. Tamás végigvitte tekintetét a körülötte állókon. A rablók összerezzentek, és rádöbbentek életük legnagyobb hibájára: követték vezetőjüket az erdőbe. Páran máris futásnak eredtek, de mint hamarosan kiderült, a szellemek senkit sem engednek el.
– Mind itt halunk meg! – kiáltott fel egyikük. – Mind itt halunk meg!
Lába túlságosan remegett a futáshoz, és amikor meghallotta menekülő társai ordítását, térdre rogyott.
– Mind itt halunk meg, ha nem dolgozunk össze! – kiáltotta Tamás. – Együtt kell harcolnunk!
A rablók főnöke körbetekintett, és gondolkodott. Agya sebesebben vágtázott egy tisztavérű csődörnél, mégsem látott kiutat. Megelevenedtek előtte a kísértetek, és káprázatnak hitte őket, míg el nem ragadták embereit. Parancsot adott nekik: gyűljenek a tábortűz köré.
A szellemek előbukkantak a semmiből, és megállíthatatlanul közeledtek. A kezek szorosabban zárultak a fegyverekre, és csak Tamás tudott távolról harcolni ostorával. Odacsattintott egy-egy kísértetnek, és noha azok eltűntek, újabbak érkeztek helyükre. Egy tanárforma férfi torkon ragadta az útonállók egyikét, és kivonszolta a körből, ő pedig hiába döfködött kardjával. Mialatt a többi szellem rárontott az emberekre, a tanár úr magával vitte áldozatát az erdőbe. A kis csapat gyorsan fogyatkozott, miközben Éva zihált félelmében. Sok mindenre felkészítették mesterei, de sosem találkozott ennyi kísértettel egy időben. Tekintete megakadt pár méterre álló anyján, és lélegzete azonnal elfulladt. Katalin szeme dühtől csillogott, és még önnön lányának sem tudott kegyelmezni.
– Anyám, ne, kérlek! – mondta Éva.
Reflexből szúrt támadó anyjába, de a kard nem sebezhette meg. Katalin megragadta Éva nyakát, mélyen szemébe nézett, és sikoltott. Sándor és Tamás odakapták fejüket a lányra, és egyszerre mozdultak. Előbbi kísérlete kudarcba fulladt a rablók vezetője miatt, aki felbuktatta őt.
– Van igazság! – vigyorodott el szélesen, és távolabb hátrált.
Sándor meredten nézett rá, majd mély nyöszörgésre lett figyelmes. A másik oldalán megpillantotta a Katalin által megölt Bélát nyakán lila csíkkal. Gerince jéggé változott, és ő kúszni kezdett hátrafelé, miközben a szellem követte. Tamás odasújtott fokosával Katalinnak, erre ő semmivé lett, Éva pedig térdre rogyott.
– Talpra! – nyújtotta kezét Tamás. – Gyerünk!
Éva felkelt segítségével, Katalin pedig odébb hajította Tamást, és hátráló lánya felé nyúlt. Éva szemébe könnyek gyűltek, némán rázta fejét. Tamás feleszmélt a történtek után, és rádöbbent fegyvertelenségére. Megértette, Katalint nem lehet olyan könnyen elpusztítani, Éva pedig hamarabb hal bele bénultságába, mintsem bezárhassa őt füstölői egyikébe. És ekkor hullt le a lepel Tamás előtt, és ő megértett mindent. Felpattant, és rohanni kezdett Éva felé. Katalin a lány irányába nyúlt, és majdnem megragadta, amikor a férfi átvetődött köztük, és tovább szaladt a másik oldalon. Visszafordult a meglepetten pislogó anya és lánya felé, aztán felemelte az elcsent füstölőket. A földre hajította őket a piros pálca kivételével, amit kettétört.
– Ne! – sikoltotta Éva.
Füstfelhő gomolygott a pálcából, és minden elcsendesült pár pillanatra, míg Éva apja és mostohaanyja alakot öltöttek. Katalin elfordult lányától, és meredten bámult rájuk.
– Katalin? – kérdezte István. – Tényleg... te vagy az? De... ez lehetetlen.
Új felesége értetlenül tekintett körbe, majd Katalinra nézett. Sándor felpillantott Bélára, aki már az odébb zajló történéseknek szentelte figyelmét. Katalin mellkasa emelkedett és süllyedt, egyre szaporábban, mintha tényleg lélegezne. Feszes keble szinte zihált a fűző fölött, majd megállt felduzzadt állapotban. Iszonyatos sikoly szabadult ki a nőből, és megrázta az erdőt. Még István és második felesége is befogták fülüket, és mire kettőt pislogtak, Katalin előttük termett. Arcon csapta a nőt, mire az füstté vált, és az ég felé emelkedett.
István menekülni akart, de Katalin elkapta nyakát. A férfi megmerevedett, görcsök futottak végig testén, szájából víz tört elő. Térdre rogyott Katalin előtt, és vastag sugárban okádta a vizet. Előbb átélte a fulladást, amire feleségét kárhoztatta, azután kiterült a fűben, és teste fényes gömbbé vált.
Tamás csendben figyelte az átszellemült Katalint, akinek csuklójáról leesett a lánc, miközben lányához sétált, és felsegítette. A körülöttük álló, nem is olyan régen még tomboló kísértetek sorban átváltoztak hasonló fényekké.
– Nem megváltásra volt szüksége, hanem igazságra – lehelte Tamás halkan.
Sándor felnézett Bélára, aki visszamosolygott rá, majd távozott a többiekhez hasonlóan. Könny buggyant ki Sándor szeméből, amit ő letörölt sebes mozdulattal.
Katalin homlokon csókolta zokogó lányát, majd elmosolyodtak, és a nő elment. Zöld köves nyakéke a földre hullott, mint ami azt mondja, nekem még dolgom van e világban.
Tamásék közelebb sétáltak egymáshoz, és csak ekkor vették észre, egyedül ők élték túl az összecsapást.
* * *
– Honnan tudta? – kérdezte Éva másnap reggel, miközben kifelé tartottak az útra.
– Megérzés – felelte Tamás. – A fegyverek hasztalannak tűntek ellene, mert túl erős volt a bosszúvágya. Meg kellett adnunk, amire vágyott.
– Sosem jutott volna eszembe.
Átbámult a ló két füle között, és eddig megtett útján gondolkodott.
– Nos, itt elválnak útjaink – mondta Sándor az elágazásnál. – Igazán izgalmas időket éltünk meg együtt, de nekem ennyi elég is volt.
– Mielőtt távozna... – Tamás a kezét nyújtotta bizalma jeleként, Sándor pedig belecsapott. – Ki maga pontosan, és ki volt az a férfi, akinek odavetette az a haramia?
Sándor nagyot nyelt, mert ideje volt színt vallania.
– Tolvaj, akárcsak én. Az útonállók nem voltak teljesen útonállók: egy vajda bérelte fel őket, ahogy minket is, hogy elvigyük neki azt – mutatott Éva táskájára, amiben a nyakék lapult. – Csakhogy valami fontosabb várt rám az erdőben.
– Barátság? – kérdezte Éva óvatos mosollyal. – Kaland? Megbecsülés?
Sándor értette a célzást, némán bólintott, arca mégis fanyarú maradt.
– Kije volt magának? – kérdezte Tamás, akit nem sikerült félrevezetni.
– Az öcsém, és Bélának hívták. Már az első perctől tudtam, ki maga, és azt is tudtam, nem hagyhatom itt sorvadni őt, ezért csatlakoztam magához.
Elhallgattak, rövid csönd állt be.
– Nekem is lenne egy kérdésem – folytatta Sándor. – Maga táltos, és megvannak a képességei a szellemvilággal kapcsolatban. Miért nem használta őket az éjszaka?
– Ezért – húzta le hatujjú kesztyűjét Tamás, és felfedte hiányzó ujja helyét. – Amikor levágták a hatodik ujjamat, megfosztottak a hatalmamtól. Köszönök mindent még egyszer – nyújtotta kezét Tamás, ezúttal kesztyű nélkül.
– Én is – viszonozta Sándor. Éva átadta anyja nyakékét hálája jeléül, noha az már nem sok értéket képviselt a férfi szemében.
Éva és Tamás együtt folytatták útjukat a következő elágazásig, ahol azonban mindenképp tisztázni akart valamit a férfi:
– Maga ölte meg őket? – vágott a dolgok közepébe, mire Éva mozdulatlanná vált. – Az apját és a szeretőjét?
A lány szemét könnyek kezdték csípni, és Tamásra nézett, aki megértő arccal bámult vissza rá az úrnőről kiderült igazságok fényében.
– Sok sikert, Éva, Katalin leánya – biccentett, majd elfordította Fekete foltot.
