XII. LFP. AMF - A marmadukok második eljövetele
Őzek kerestek élelmet az elárasztott falu peremén, köztük pár hónapos gida túrta a laza talajt pici patájával. Éles villanás töltötte be az erdőt a víz felől, zöld fénye végigsöpört a környéken. Az őzek felszegték fejüket, majd futásnak eredtek a kicsit kivéve. Megbabonázva figyelte a csillagként tündöklő fényforrást, amelyből nagy termetű árnyak bukkantak elő.
A marmadukok kifelé sétáltak a derékig érő vízből, bikáéhoz hasonlatos szarvukkal súrolták a faágakat. Vezetőjük, Languriel kilépett a partra a gida előtt, és letekintett rá vörösen izzó szemmel. Először csak kíváncsiságot érzett iránta, majd éhség fogta el. Kinyújtotta kezét, hogy kitörje nyakát, de a gida életösztöne menekülésre sarkallta az állatot.
A marmaduk készült utána rohanni, de édeskés, rég nem érzett szag csapta meg orrát: embereket érzett a közelben.
Csapatával együtt átrohant az erdőn sebesen, mint a szél, és meglepte a tanyán dolgozókat, öt fős családot két lány és egy fiú gyermekkel. Az apa a ház felé sétált vállán kaszájával, míg felesége a teknőben mosott. Nagyobbik gyermekük, Lilla kulacsot nyújtott apja felé, ő azonban sosem érte el azt, mert elsodorta a szörnyetegek egyike.
Sikoltások hasítottak a déli mozdulatlanságba, a kisebb gyerekek próbáltak menekülni, de elkapta, és marcangolni kezdte őket két másik rém. Lilla nevüket kiáltozta, és az elejtett kaszáért kapott, de mire felegyenesedett, anyja halálsikolya véres maszkká dermedt.
Öccse, Ádám meghalt, de Anna még a földet rúgkapálta. Lilla meglepte a lényt: sikerült hátába mártania a kaszát, mire az élesen felüvöltött, és kitörte Anna nyakát.
Languriel elkapta Lillát, és a bálákkal megrakott szekér oldalához szorította. A lány ordított, vergődött hasztalanul. Gerincén jeges félelmet érzett végigkúszni, amikor megpillantotta a marmaduk tépőfogait, majd Languriel lakmározni kezdett.
* * *
Sándor a fogócskázó gyerekeket és a járdát seprő nénit figyelte az üres utcán. Csóválta fejét a méltán gyűlölt állatheczek miatt, ami kiürítette a várost a vasárnapi ebéd után. A Duna partján álló fogadóhoz baktatott Üstökkel, majd kikötötte a lovat. Tekintetét a Budai várra emelte, és az esti összejövetelre gondolt. A Vajda biztosan ott lesz az eseményen.
Bement a fogadóba, és kért egy szobát, egy sört, majd helyet foglalt az egyik asztalnál. Csendben iszogatott a babgulyás illattal töltött helyen, és a nyakában függő zöld követ simogatta ruháján keresztül. Ezért kellett meghalnia öccsének, és a Vajda emiatt küldött rá bérgyilkosokat, akik most kifektetve szikkadtak a napon, nem messze Erdélytől.
Eszébe jutott Tamás és fokosa, milyen jó segítség lennének, de évek óta nem látta a táltost. Amúgy is ő akarta kiherélni a Vajdát, és fellógatni egy fára, és ettől az elképzelt jelenettől önkéntelenül is mosolyba futott ajka.
– Hagyj már békén, te kopasz, vén kecske! – csattant fel a sötét hajú lány a pultnál.
Sándor ismerte a Veszett fejsze hírnevét, és nem helyeselte, hogy egy tizenöt év körüli lány egyedül jött ide.
– Ugyan már, drága leány – mondta a vénség, – csak egy éjszakára tegyél boldoggá!
– Ne fogdosson már!
Sándor vállon ragadta a férfit, mire az megdermedt.
– Szerintem a lány határozott nemet mondott, úgyhogy akár tovább is állhatnál. Kereshetnél korban hozzád közelebb álló fehérnépet vagy…
– Korban közelebbit?! Máshol már asszonyt csináltak volna ebből a leányból!
– Vagy… – folytatta Sándor –, valakit, aki erősebb tőle.
– Ki a franc… – kérdezte a férfi, de szája megtelt vérrel, ahogy Sándor megcsókoltatta vele a pultot.
– Na, nem! – hördült fel a tulaj. – A maga fajta nem kell ide, szóval itt a szoba ára, és keressen más helyet!
Kicsapta a pultra a tallért, és az ajtóra mutatott. Sándor nem feszegette a dolgot, távozott a pénzével együtt. Botorság lett volna verekedést szítania, mert csak felkeltené a Vajda figyelmét. Eloldozta Üstököt, és maga mögött hagyta a fogadót.
– Uram! – kiáltott utána a lány. – Várjon már!
Csatlakozott Sándor mellé, és követte fekete macskájával. Megköszönte a bentieket, majd bemutatkozott Anasztázia néven.
– Ő a tiéd? – kérdezte Sándor a macska felé biccentve. – Hogy hívják?
– Fagy.
Sándor felvonta szemöldökét, mire a lány folytatta
– Téli napon találtam rá.
A férfi bólintott, majd megállt.
– Nos, Anasztázia, örülök, hogy megismerhettelek, de itt elválnak útjaink. Keresnem kell egy másik szállást, és amennyi pénzem van rá, nem Pest legszebb részén fogok találni.
– Ismerek egy helyet, ahol nem kérnek sokat, és nincs rossz környéken. Jöjjön velem!
Sándor elgondolkodott, azt követően beleegyezett. Út közben meghallgatta Anasztázia történetét gyerekkoráról, miként lett árva, és hogyan került cselédként valami értelmiségi családhoz. Amennyire meg tudta ítélni, még mindig jobban járt, mintha a Veszett fejszében fogdosnák a részeg vendégek. Most is csak a családfő kérésére ugrott be valamiért.
– Erre kell menni – mutatott utat a lány az oldalsó utcára.
Épp csak befordultak a sarkon, amikor útjukat állta két tagba szakadt alak, akiket Sándor azonnal felismert.
– A Vajda már vár rád – mondta Wolfgang. – Azonnal látni szeretne.
– Én is őt… késsel a hátában, csak előbb szeretném megnézni a helyi látványosságokat.
Mind fegyvert rántottak, és Wolfgang csóválta fejét, mégis mosoly ömlött végig arcán. Nagyon remélte, alkalma nyílik megruházni ezt a nyomorultat.
Sándor feléjük robbant, vágott, szúrt, majd még egyszer. Wolfgang társát sikerült megsebeznie, de a hórihorgas osztrák jól állta a támadásokat. Kardjával félre söpörte ellenfele pengéjét, majd gyomron rúgta. Sándor fél térdre ereszkedett, összeszorított foggal vicsorgott a férfira, ezután újabb rohamra kelt. Lebukott Wolfgang fegyvere alá, tőrével végighasította az osztrák combját, és ezúttal ő vigyorgott szélesen.
Wolfgang idegesen fújtatva pillantott sebére, majd eltette kardját. Sándor értetlenül ráncolta homlokát, mígnem minden elsötétült körülötte.
– Jó éjt – mondta Wolfgang.
Anasztázia az öntudatlan férfi fölött állt kővel a kezében, és elégedetten vigyorgott.
* * *
A marmadukok veszedelmes viharként szelték át Magyarországot, csak táplálkozni álltak meg, nyomukban szétmarcangolt hullákat hagytak korra és nemre való tekintet nélkül.
Languriel megálljt parancsolt, és a távoli hegyeket fürkészte a főváros környékén. Nem akart ajtóstól rontani a házba, mert ismerte a történelmet: amikor a meggondolatlan tündék megidézték az átjárót Kloron szemével, és először e világra hívták a marmadukokat, megtalálták a módját, hogyan küldjék vissza őket. Most minden rajta és csapatán állt. Ha meg tudják szerezni Kloron szemét, újabb erőket hoznak át, és ezúttal meghódítják ezt a világot!
Feltűnő külsőjük miatt azonban csak a lopakodás jöhetett szóba. Nem kelthették fel a pestiek figyelmét, míg közel nem jutottak a kőhöz.
* * *
– Ébresztő! – dörrent Sándorra Wolfgang, és arcon vágta.
A kötélen körbeforduló foglyát figyelte, mialatt újabb ütéshez készülődött.
– Ébren vagyok, tuskókám! – törte meg hallgatását Sándor.
Újabb ütést kapott, majd villámló szemmel pillantott az osztrákra.
– Ki ütött le?
– Én tettem – felelte Anasztázia, ahogy előre lépett, és halványan mosolygott.
– Mennyit fizettek érte?
– Semmit! Apám kérésére tettem.
– Az apád?
Kinyílt az ajtó, és belépett András vajda teljes pompájában. Látni akarta az ékkő megszerzésére küldött és csalódást okozó férfit.
– Ennyit az árva meséről, igaz? – vetette oda Anasztáziának Sándor.
A Vajda odalépett a fogoly elé, és szemébe nézett.
– Nocsak-nocsak, régen esedékes már ez a beszélgetés, nem igaz? Van magánál valami, ami az enyém.
– Arra a bizsura gondol? Már régen eladtam, mert zabot kellett vennem a lovamnak.
András elmosolyodott, majd lekevert neki egyet. Nem akkorát, mint Wolfgang, de azért érezhetőt.
– Hol találom? – kérdezte András, és Sándor arca elé emelte hatujjas kesztyűjű kezét.
– A nyakamban lóg – felelte Sándor, mint akit megigéztek.
A Vajda benyúlt az ing alá, és letépte róla a nyakláncot. Megforgatta a kandeláberek fényében. Elégedetten mosolygott, ahogy számlálni kezdte az ékkőért járó árat. Sok nagy hatalmú tünde vagy mágus fizetne egész vagyonokat érte.
Sándor most döbbent rá András kilétére, és hogy biztosan elfeledtette vele a Vajda, ki is ő valójában.
– Épp idejében hozta el nekem, ahogy Anasztázia megígérte – folytatta a Vajda.
A tolvaj értetlenül nézett a lányra.
– Sok hitvilágban isteni állatoknak tartják a macskákat – kezdte Anasztázia. – Azt mondják, meg tudják jósolni a jövőt, vagy rabul ejthetik a halottak lelkét. Nyugodtan állíthatom, hogy szorosabb kapcsolat van köztem és Fagy között, mint azt bárki gondolná.
– Fúj! – fintorodott el Sándor.
Wolfgang ismét megütötte, mire a férfi körbefordult.
Anasztázia felemelte Fagyot, és a szemébe nézett.
– Apám miatt különleges kapcsolatban állok a szellemvilággal, így amikor Fagy elárulta, mikor fog a városba érni, csak várnunk kellett, és…
Elmerült gondolataiban, ahogy a macska kitágult pupillájába bámult. Megelevenedtek előtte az utcai lámpások fényei, sikítozó, rohangáló emberek képei, valamint az apja. Vér borította arccal közeledett hozzá, érthetetlenül motyogott, és hasba szúrta lányát megcsillanó tőrével.
Anasztázia visszatért a valóságba, de még érezte a szúrás helyét. Zavartan pillantott körbe.
– A többit úgyis tudja – vette át a szót a Vajda. – Amit nem tud, hogy már várják a követ egy aukción. Nagyon sok pénzt fogok keresni rajta.
– A Budai várban – morogta Sándor. – Gondolom, ott is beveti a befolyását, hogy felsrófolja az árat.
– Ezért nem kell aggódnia – biccentett fejével pribékje felé. – Mire Wolfgang végez, nem sok marad magából, és ami marad, azt elsüllyesztjük a Duna mélyére. Régóta húzódott már a mi kis… társulásunk lezárása. Ideje pontot tennünk az ismeretség végére. Anasztázia!
Sarkon fordult, és távozott lányával együtt, aki még visszapillantott a becsukódó ajtóra.
Sándor Wolfgangra tekintett, mélyet sóhajtott, és felkészült az ütésekre.
* * *
Anasztázia felcsíptette fülbevalóját, és a tükörbe nézett. Ezt utálta legjobban látomásaiban: csak a végkifejletet látja, de az odavezető utat nem. Nem tudta, mit kellene tennie, de jó pár éve most először érzett bűntudatot. Talán Sándor az, aki megmentheti?
– Szerinted mit tegyek? – pillantott a macskára, de hiába várt újabb látomásra.
Kopogás hallatszott, és amikor ajtót nyitott, apja állt a küszöbön. Elégedetten pillantott rá, megdicsérte kinézetét, majd megkérdezte, indulhatnak-e.
– Az igazság az, apám, hogy nem érzem jól magam – felelte Anasztázia. – Most inkább itthon maradnék, de sok sikert kívánok az üzlethez.
András jobbulást kívánt, és távozott. Anasztázia elgondolkodott lehetőségein, és rá kellett jönnie, Sándorral van a legtöbb esélye. Ha kiszabadítja a férfit, és sikerül meggyőznie, segítsen megszöknie, talán elrejtőzhet apja elől, hogy ne bántsa őket.
Óvatosan végigsimította hasát, és Péterre gondolt. Csak egyszer engedett a csábításnak, de az is felszíthatja apja haragját.
Átöltözött, majd lesietett a pincébe. Hangosan döngette a vastag ajtót, míg Wolfgang ki nem nyitotta. Arcán verejték csillogott, de Sándor sem panaszkodhatott: fél arca bedagadt, szemöldöke felrepedt.
– Mit szeretnél? – kérdezte Wolfgang.
– Apám azt parancsolta, hogy kövesd az estélyre. A továbbiakban én kérdezem ki őt.
Wolfgang összeszűkítette szemét; jó ideje szolgálta a Vajdát, és ismerte óhajait.
– Nem kikérdezni kell, hanem megkínozni és megölni, szép lassan. Tehát még egyszer megkérdezem, mielőtt apád elé vinnélek: mit keresel itt?
Anasztázia nem feltételezett ennyi észt az osztráknál, és próbálta leplezni zavarát.
– Figyelj, Wolfgang, azt mondtam… Hé!
A férfi elkapta csuklóját, és vonszolni kezdte a folyosón.
– Megkérdezzük apádat.
Anasztázia kiszabadult szorításából, és térden rúgta a férfit. Wolfgang visszafogta magát, egy lányt csak nem verhet félholtra, de amikor Anasztázia a leggyengébb pontját, családi ékszerét vette célba, ő kitért, majd lekevert egy pofont. Megragadta a vergődő lányt, és visszahúzta a cellába, hogy a falhoz bilincselje.
– Apád kíváncsi lesz, miért tetted ezt, ahogy én is!
A lány ellenkezett, és sikerült hátrébb taszítania ellenfelét, mire Sándor közre fogta lábával Wolfgang nyakát. Fojtogatni kezdte, amitől Anasztázia kiszabadult. A lány távolabb lépett, mély sóhajokkal figyelte, ahogy a kötélen lógó fogoly legyőzi apja emberét.
Sándor először Wolfgangot, majd Anasztáziát nézte, de hiába próbálta megérteni a lány indítékait.
– Kössünk alkut! – mondta a leány. – Én kiszabadítom, maga messzire visz a várostól, és segít elrejtőzni apám elől. Segít hajót szereznem, és eljutnom Amerikába. Odáig nem ér el a keze, és új életet kezdhetek.
– Mégis miért segítenék?
Anasztázia nem mondhatta el, hogy babát vár. Ha az apja rájön az üzleti ellenfele fiától származó gyermekáldásra, akkor mindennek vége.
– Megismétlem lassabban, hogy felfogja! Kiszabadítom, és azt tehet apámmal, amit akar, miután segített elmenekülnöm. Áll az alku?
Sándor bólintott, és ahogy kötele meglazult, ő elkapta a lány torkát.
– Miből gondolod, hogy jó üzleti partner lennék? Mint látod, apád is csalódott bennem!
– Mert maga nem ölne meg egy gyereket, mint ahogy az apám fogja tenni velem! – játszotta ki utolsó lapját Anasztázia.
Sándor végig vette lehetőségei tárházát, és egyet kellett értenie. Eleresztette, és sokat mondó tekintettel tolmácsolta: „mindent tudni akarok, most azonnal”.
– Látomásom volt – kezdte a lány a nyakát fogva. – Apám meg fog ölni, mert eltitkoltam előle valamit.
– És mi lenne az?
– Az nem a maga dolga! Csak segítsen elmenekülni, és felőlem megölheti. Amúgy is most mentettem meg az életét, ezért tartozik nekem.
Sándor hazugságot sejtett a lány szavaiban, és érezte, nem lesz jó vége a társulásnak. Meghallotta, Wolfgang éledezését, mire fejbe rúgta jó éjt kívánságul.
– Rendben, de mindent sorjában. Apád elvette tőlem azt a követ, és vissza akarom kapni. Utána elviszlek Franciaországig, de onnantól magadra vagy utalva. Világos?
– Miért olyan fontos az a kő?
Sándor nem magyarázhatta el, hogy a nyakék az öccsére, utolsó közös munkájukra emlékeztette. Csavargó lévén nem sok minden maradt Béla után, így ehhez a kicsihez is ragaszkodnia kellett.
– Ez a feltételem, kell vagy sem?
– Megegyeztünk – állt kötélnek a lány. – Apám már a Budai várban van. A bál ideje alatt mágikus védelemmel veszi körül a palotát, és sokkal nehezebb lesz bejutni. Csak akkor vehetjük vissza a követ, miután eladta valakinek, és a kő a palotán kívülre kerül.
– Legyen úgy!
Felrohantak a pincéből, ami után Sándor kilesett minden sarok mögül. Wolfgang rendesen ellátta baját, és nem akart harcba bocsátkozni ilyen állapotban.
– Mozgás! – mondta Sándor, és a lány kezében tartott Fagyra nézett. – Muszáj őt is hoznod?
Mielőtt választ kaphatott volna, a macska felnyávogott, és karmolni kezdett. Gazdája szemébe nézett, és elragadta elméjét. Anasztázia látta az előttük beszakadó falat, és a különböző irányokba repülő téglákat. Mindketten súlyosan megsérültek, és nem tudtak védekezni a megérkező szörnyetegek ellen. A csoport elején haladó lény markába kapta Sándor fejét, és összeroppantotta. Társa eközben Anasztáziához lépett, majd minden elsötétült.
A lány visszazökkent a jelenbe némi hidegrázással, de nem ért rá töprengeni, azonnal visszarántotta Sándort gallérjánál fogva.
A fal berobbant, és hamarosan szörnyek lepték el a folyosót.
– Marmadukok – suttogta Sándor az eszébe jutó kétszáz éves történetektől, amik szerint a tündék addig játszottak mágiájukkal, míg ajtót nem nyitottak a fenevadak világára. Az akkor átjutó szörnyek szétmarcangolt testeket hagytak Európa szerte, elpusztították az ellenük küldött seregeket, és az emberek alig tudták elűzni őket.
– Erre! – kiáltotta a lány.
A lények utánuk eredtek döngő léptekkel. Sándor hátrapillantott, és tudta, nem lesz esélyük, ha azok beérik őket.
Anasztázia megtorpant, és megrántott valami kötelet a falon. Vasrács hullott alá, és elzárta a lények útját. Azok nekiütköztek, megpróbálták feltépni, de markuk füstölgött.
– Tiszta vas! – kiáltotta Anasztázia a meglepett Sándornak. – Megfelelő védelem a szörnyek ellen! Apám túlbiztosította a házat – tette hozzá vállat vonva.
Languriel előre lépett, és a férfi szemébe nézett. Érezte rajta a kő energiáját, mint ahogy erős megérzés fogta el Sándort is, a lények miatta és a kő miatt jöttek. Tudta, nem kaparinthatják meg.
– Tűnjünk innen, mielőtt rájönnek, hogyan jöhetnek át – rántotta maga után Anasztáziát Sándor.
* * *
Odakint Sándor a pesti oldalon találta magát, így a hajóhíd maradt egyetlen reményük. Az istállóhoz kötött Üstökhöz rohant, felkapaszkodott rá, és maga mögé rántotta Anasztáziát.
– Gyí! – ösztökélte lovát, miközben hangos csattanás hallatszott mögöttük.
A marmadukok megtalálták a kivezető utat a fal áttörésével. Kirohantak az udvarra, Languriel pedig a levegőbe szimatolt. A kristály lenyomata maga után csalta őket, és ilyen közelről még erősebbnek tűnt a távoli kőnél.
– Félre! – üvöltötte Sándor, ahogy az este bóklászó nép közé vágtatott.
Anasztázia hátrafordult a sikolyok miatt, és meglátta, ahogy az őket üldöző szörnyek félre söprik az embereket. Magasan, egy ház ereszéhez vágtak egy férfit, felborítottak egy lovas szekeret, és behajítottak egy nőt valamelyik ablakon.
A marmadukok egyike felbukott egy férfiben, és csúnyán lehorzsolta oldalát. Féktelen haraggal pillantott vissza rá, majd odarohant hozzá, felkapta, és leharapta a férfi fejét. Miközben hangos roppanásokkal rágta, sebe beforradt a friss tápláléknak köszönhetően.
* * *
Sándorék felvágtattak a hídra, mialatt az emberek félreugrottak Üstök elől.
– A jobboldali táskában! – kiáltotta Sándor. – Nyisd ki!
Anasztázia beletúrt a nyeregtáskába, és kivett egy csurig töltött üveget. A benne lévő kék porból kanóc meredt felfelé a szájat lezáró dugón keresztül.
– Gyújtsd meg! Találsz kovát a táskában!
A marmadukok is felmasíroztak a hídra, és vízbe hajították az embereket, ha nem tértek ki maguktól. Lábaik megrengették az építményt, szinte táncra perdítették.
Anasztázia meggyújtotta a kanócot, azt követően felkiáltott: – És most?!
– Dobd már el, az ég szerelmére!
A lány engedelmeskedett, mire az üveg tompán pattogott mögöttük, majd beékelődött a hajóhíd egyik korlátjához. A kanóc halkan sistergett, azután a szikra eltűnt a dugó alatt.
Iszonyatos robbanás tépte szét a hidat a marmadukok előtt. Kék tűzgolyó emelkedett a magasba, lökéshullámával szétzúzta az átkelőt. Anasztázia szorosan ölelte Sándort, és életéért imádkozott. A ló tajtékzott a hosszú futástól, de ő is érezte, mennyire sok múlik gyorsaságán.
Sándor megrántotta a kantárt a budai parton, és visszafordította hátasát. Remélte, odavesztek az átkozott szörnyek, de amikor a lángok eltűntek, csalatkoznia kellett. Languriel a csoportja élén feszített a túloldalon. A férfi magán érezte tekintetét, szinte hallotta a rém gondolatait. Megugratta lovát, és a vár felé fordította.
* * *
– Jobb lenne azonnal elmenekülnünk! – mondta Anasztázia kellemetlen érzése miatt. – A pokolba azzal a kővel!
– Azok az izék utánunk fognak jönni, és ha igazak a róluk szóló történetek, könnyedén lemészárolnak bennünket! Szükségünk van a kőre, mert azzal talán megállíthatjuk őket!
– Honnan tudja ezt? Kik voltak ezek?
– Marmadukok!
Anasztázia érezte a tarkóján felálló pihéket. Egyszer hallott a szörnyekről az apjától, és akkor nagyon megjegyezte nevüket. Elgondolkodott, melyikkel nézne farkasszemet szívesebben: velük vagy az apjával?
Letértek az útról, és a fák közé rejtőztek a Budai vár köré vont áttetsző fal tövében. Sándor odasétált, és végigsimította a mágikus kupolát, ami érintésére erősebben fénylett. Nem tudta, hogyan fognak bejutni. Megpróbálkozhatna robbantással, de valószínűleg felesleges lenne, mert csak nagy erejű mágiával lehetne áttörni a védelmen.
Megütötte a falat, és András vajdára gondolt. Ha van Isten, akkor a marmadukok darabokra tépik.
– Most várnunk kell, míg valaki kihozza a követ – mondta Anasztázia.
– Nincs időnk, valahogy be kell jutnunk. Ha azok a szörnyek utolérnek minket…
Sikoltást hallottak a várból, amitől összerezzentek. A marmadukok máris elérték a várat, és áttörni készültek a kupolán. A kő ilyen szintű közelsége felülkerekedett a Sándoron maradt nyomokon, és fontosabb célpontot nyújtott nekik.
Hullám futott végig a kupolán a lények támadásától, amit Sándor csodálkozva követett figyelemmel. Újabb hullám érkezett, majd még egy, és a kupola leomlott: apró, levegőben oldódó szilánkokra esett szét.
– Itt vannak – súgta a férfi halkan, majd odafordult a lányhoz. – Befelé, gyerünk! Előttük kell megszereznünk a követ!
Anasztázia nagyot nyelt, de követte Sándort. Hallotta az éjszakát megtöltő sikolyokat, és félelme ellenére gyorsabban szedte lábát. Némán figyelte, ahogy a férfi leüt egy őrt, majd annak kardjával rohan tovább.
A vendégek sikoltozva menekültek, csaknem eltaposták őket. Mély ordítás érkezett bentről, és Anasztázia megtorpant: képtelenségnek érezte, hogy bemenjen oda.
– Gyere már! – üvöltötte vissza Sándor, de a lány nem mozdult.
Egyedül folytatta útját, és a véres arcú Vajdával találta magát szemben a lépcső tetején. Sándor támadásba lendült, de András elé emelte hatujjú kezét.
– Megállj! – parancsolta, és megigézte ellenfelét. – Ezért jöttél? Kellene, igaz? Nem fogod megkapni! Most pedig... emeld kardodat a nyakadhoz. – Sándor engedelmeskedett. – És most... vágd el a torkodat!
Sándor keze mozdult, Anasztázia azonban elkapta karját.
– Ne! – üvöltötte, majd apjával egymásra meredtek.
– Te?! – kérdezte a Vajda elhűlten. Felfogni sem tudta, mit cselekszik lánya, de a szíve majdnem megszakadt, figyelme pedig szertefoszlott.
Sándor meglepetten pislogott, és megérezte a nyakához feszített pengét. Azonnal tudta, mit kell tennie, amint eszébe jutott egykori táltos ismerőse, Tamás, akit megfosztottak erejétől.
Előrelendült, elkapta a Vajda karját, és a kőkorlátra szorította. Levágta hatodik ujját egyetlen vágással, és elvette a férfi képességeit. Kitépte a követ az üvöltő András szorításából, és rohanvást maga után rántotta Anasztáziát is.
Pillanatokkal később Languriel előtört az épületből, és megállt a Vajda mellett. Hajszálon múlt, hogy nem végzett vele, mert Kloron szemének már csak nyomát érezte rajta. Parancsot adott az üldözésre előbukkanó társainak, hogy kövessék a kő hívását.
* * *
Sándor vissza akart jutni a lovakhoz, csakhogy eléjük repült egy hintó. A hintót küldő marmaduk üvöltött, a többiek is közeledtek, így Sándor az utca felé vette az irányt.
Az emberek megkerültek egy út közepén álló alakot, Wolfgangot, aki vérben forgó szemekkel tekintett a megtorpanó Anasztáziáékra. Az út végi porta darabokra szakadt, és egy marmaduk bukkant elő a törmelékfelhőből. Sándor a hátulról érkező fenyegetésre, majd az útjukat álló Wolfgangra pillantott.
Az osztrák elindult a tolvaj felé. Fegyvereik összecsörrentek, és próbálták leszorítani egymást, amikor Languriel melléjük ugrott. Mindketten a felegyenesedő szörnyetegre pillantottak, majd Sándor ágyékon térdelte Wolfgangot, és oldalra taszította.
Languriel elindult a követ birtokló férfi felé, hogy kitépje gerincét.
* * *
Anasztázia csak későn ismerte fel a hátulról közeledő fenyegetést. A porta mellett álló, utat elzáró jövevényre tekintett, majd a talajra, fel a lámpásokra, és rájött, látomása most fog megtörténni. A szívébe markoló hideg hatására hátrálni kezdett a falon lévő rácsos ajtóhoz, majd nyikorgását hallva megfordult. Apja ott állt előtte véresen, tőrrel a kezében.
– Apám, én... – próbált volna mentegetőzni, de mindhiába.
András elfehéredett ujjpercekkel szorította tőrét izzó dühében.
– Áruló! – merítette lánya hasába, mire Anasztázia felsikoltott. – Őt választottad?!
Fejével Sándor irányába bökött, és a lány ekkor értette meg, apja semmit sem tudott gyermekéről. A kör bezárult: Sándor eleresztése miatt kell hát meghalnia. Érezte lassuló szívét, és úgy döntött, méltó bosszút áll apján.
– Az unokádat várom – súgta Anasztázia. – Vagyis... vártam.
A Vajda megrettent, és hagyta földre rogyni lányát. Véres tőrére pislogott, tekintete cikázott a fegyver és Anasztázia között. Nem tudta elhinni, nem csak áruló lányával, hanem meg nem született unokájával is végzett.
Sándor a fal felé tolta Andrást nyakának szegezett kardjával. Egyetlen rántással elvághatta volna torkát, mégsem tudta megtenni. Megölni valakit önvédelemből nem okozott gondot számára, de egy megtört férfivel végezni nem olyan tiszta munka.
– Tedd meg! – nézett könnyes szemmel Sándorra a Vajda. – Gyerünk!
Sándor rádöbbent, nagyobb büntetés életben hagyni őt tettének árnyékában, és eleresztette. Hátrébb lépett, és térdre rogyó, zokogó ellenfelét nézte.
Languriel felmordult pár méternyiről. Sándor odapillantott, majd felemelte a követ, és az ide vezető útra gondolt, mennyire másként végződhetett volna minden.
– A követ! – morogta Languriel, kezét előrenyújtotta.
A férfi a marmadukok vezetőjére pillantott, aki akkor lépett Wolfgang fejére.
– Gyerünk! – Szavai nyomatékosításaként összeroppantotta az osztrák koponyáját.
Sándor a halott Anasztáziára és a lány arcát nyalogató Fagyra tekintett. Sem a menekülés, sem a harc nem jöhetett szóba, ezért térdre rogyott, és a földre tette a követ. A marmadukok elindultak felé, Languriel közben szélesen mosolygott. A rég áhított hódításuk már csak karnyújtásnyira volt, és hamarosan győznek neki köszönhetően. Dalokba foglalják nevét, és mindenki tudni fogja Pusztaföldön, ki is az a Languriel.
Cikáztak a gondolatok Sándor fejében, és bevillant egy emléke, amikor öccse, Béla betört orral tekintett rá egyik dologházi bunyójuk után, és azt mondta:
– Ilyet még tőled sem vártam, bátyó! Hatan kettő ellen! Miért nem futottunk el inkább?
– Sosem adom fel – felelte a fiatal Sándor.
És most sem fogja! Ha már meg kell halnia, nem fogja győzni hagyni a marmadukokat.
Magasba emelte kardját, és a kőre sújtott markolatával. A kristály megrepedt, de állta a csapást, a marmadukok viszont megugrottak. Languriel üvöltött valamit saját nyelvén, majd futásnak eredt. Szempillantás alatt faragta le a távolságot, és a kőért vetődött.
Sándor bizonyult gyorsabbnak, második csapása darabokra zúzta a kristályt, és zöld villanást engedett szabadjára. A fény átdobta a férfit az út menti kőkorláton, a szörnyeket pedig ledöntötte lábukról. A szabadjára engedett energia hasadékot nyitott a világok között, és elsőként Langurielt rántotta magába, majd hamarosan sorra kerültek a többiek is.
Sándor alig látott valamit a ragyogástól, de érezte a levegő viharos áramlását. A kőkorlát repedezni kezdett, és a fellazult kövek belerepültek a kapuba. A férfi átgondolta lehetőségeit szempillantás alatt, és a korláthoz lapulást találta a legbiztosabbnak. A korlát megroppant, és hatalmas darabja indult a fény felé, amikor Sándor hozzá préselte magát.
Hangosan üvöltött, de a folyamatos zúgás elnyomta hangját. Nem hallatszott az utolsó marmaduk kétségbeesett kiáltása sem, amint eltűnt a fényben.
Újabb kő vált ki Sándor feje mellől, és a kapuba hullott. Ő próbált a földhöz simulni, miközben fedezéke araszról araszra kisebbé vált, végül már csak épp eltakarta őt. A talaj fellazult a korlát tövében, így az megdőlt, és Sándor rájött: ezúttal mindennek vége.
A kapu nyomtalanul bezárult, és csend borult a környékre. Csak pusztítás maradt nyomában: lyuk az úton, megtépázott fák, összeomlott kis épület. Sem marmaduk, sem Vajda, sem Anasztázia. Ahogy Sándor előbújt fedezékéből, és felismerte a lány holttestének hiányát, szomorúság markolt szívébe. Lehet, hogy nem ismerte Anasztáziát, a lány becsapta, de mégsem érdemelt ilyen sorsot.
Halk nyávogás ütötte meg Sándor fülét, és megpillantotta Fagyot, aki egy kidőlt fa takarásában keresett menedéket. Odasétált a férfihoz, lábának dörgölőzött, és dorombolt.
– Csak ketten maradtunk – mondta Sándor, ahogy karba vette az állatot, és megsimogatta.
Arra jutott, ha a marmadukok köve megsemmisült, a lények talán sosem tehetik lábukat még egyszer erre a világra. Ez is amolyan nagyon erős megérzés volt csupán.
Fagy eszében más járt azonban: odabújt Sándorhoz, és lágy hang formálódott fejében, ahogy átvette fölötte az irányítást.
– Vigyél el innen, ahogy megígérted – súgta Anasztázia.