Esvy & Fairlaine: Az elfeledett örökség

A jövő útjai / Novellák (1514 katt) Maggoth
  2011.05.14.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/5 számában.

Flyo látta, ahogy a lángoló űrhajó átzuhan a Myr-A napját takarásba vonó mérgező felhőrétegen, és a kunyhójukat keretező holt erdőbe csapódik. Ez arra késztette a fiút, hogy felébressze az apját. Zyvo zsörtölődött kissé, mert éppen az éjszakai syy-vadászat fáradalmait próbálta kipihenni, de azért elindultak a félhomályban gomolygó fekete füstoszlop felé. Azt remélték, hogy találnak valami használhatót a roncsok között, mivel a henngann megszállás óta a készleteik minden téren megfogyatkoztak. Nemsokára csonka fatörzsektől övezett fekete kráterhez érkeztek.

Az űrhajóból szinte csak formátlan szilánkok maradtak, de a pilóta életben volt. Kéken sercegő erőtér vette körül, melynek azonban akadozott már az energiaellátása. Mire leereszkedtek hozzá, a védőmező szertefoszlott, és az űrhajós a kráter alját borító törmelékben landolt. Zyvo, miközben a karját nyújtotta a kievickélő idegennek, észrevette, hogy az mennyire hasonlít rájuk: furcsa öltözékét leszámítva átlagos myrián férfinak tűnt, még kiserkenő vére is ugyanolyan piros volt, mint az övék, ahogy megszállottan turkált a fémtüskék között.

Amikor megszólalt, különös kiejtéssel ugyan, de myrián nyelven beszélt. Egyfolytában valami sárga gömbről zagyvált, ami arra vallott, hogy az erőtér ellenére mégiscsak megártott neki a zuhanás. Végül azonban megtalálta, amit keresett: fénylő sárga gömböt emelt a magasba, majd Zyvo kinyújtott tenyerébe helyezte. Az apa a különös tárgyat továbbadta fiának, aztán nagy nehezen kihúzta az idegent a kráterből.

Sietve a kunyhójukhoz cipelték őt, épp időben, mielőtt egy henngann őrjárat a becsapódás helyszínére ért volna. Miután a fáradt űrhajótörött álomba merült, apa és fia sokáig tanácstalanul vizsgálgatták a tenyérnyi gömböt, amelynek áttetsző felszíne mögött sárga szikrák villództak lassú, szabályos pulzálással.

Az űrhajós hirtelen felriadt, és aggodalmasan tekintett körbe.

– Hogy hívnak, idegen? – tudakolta Zyvo.
– A nevem Dylan. Ember vagyok.
– Ember? – tűnődött Zyvo. – Emlékszem, a dédanyám még annak tartotta magát. Mi viszont már myriánok vagyunk.
– A Földről jöttem – folytatta Dylan.

Az idősebb férfi kétkedőn felvonta a szemöldökét.

– Az anyabolygóról? Lehetséges volna? Sokan azt mondják, már rég nem létezik.
– Mi hozott ide, Föld-lakó? – kérdezte Flyo.

Dylan arca elkomorult.

– Megpróbálom elmagyarázni – sóhajtott. – Mint tudjátok, a Föld a Szétrajzás után valóságos szemétteleppé változott. Kevesen maradtak ott, többnyire csak a legszegényebbek és a selejtek. Az erkölcsi normák értelmüket vesztették, és az emberiség legjelentősebb vallása, a kereszténység lassanként eltűnt. A szüleim különcök voltak, önszántukból maradtak, hogy a legősibb hagyományok szerint neveljenek. Tettüket sohasem értettem, mert felnőttkoromra én lettem az egyetlen hívő, nem csak a bolygón, de talán az univerzumban is. Egy napon meglátogatott álmomban egy angyal, és azt mondta, eljött az idő, hogy megkeressem az Utolsó Szerzetesrend elveszett Szentháromság-analógjának darabjait, különben a világegyetem káoszba veszik. Amikor felébredtem, egy elhagyott űrhajó állt a búvóhelyem előtt, és benne ez a sárga gömb világított. Amint a kezembe szorítottam, két másikat láttam lelki szemeimmel, egy kéket és egy zöldet, a jelenést pedig a ti arcotok követte. Belső fényesség árasztott el, amely révén megértettem, hogy nélkületek nem teljesíthetem a küldetésemet. Felszálltam az űrhajóval, és hagytam, hogy az előre betáplált koordináták felé vigyen. Amikor a bolygótokról lőni kezdtek, azt hittem, mindennek vége, de láthatjátok, az Úr vigyázott rám, és értem küldött titeket. Segítenetek kell, hogy továbbjussak, és megtaláljam a gömböket.
– Ez csupa ostobaság – jelentette ki Zyvo. – A szavaid minden ésszerűséget nélkülöznek.
– Ezt hívják hitnek! – vágta rá Dylan.
– Mi az, hogy hit? – kérdezte Flyo, aki még sohasem hallotta ezt a szót.

Dylan szemében lázas fény villant.

– Értsétek már meg: kiválasztottak vagytok!

*

– Mégis mit vársz tőlünk? – kérdezte Zyvo a földi férfit.

Dylan felé nyújtotta a gömböt.

– Fogd erősen a kezedbe, és megtudod!

Amikor az apa megszorította a mitikus tárgyat, ezernyi benyomás özönlött keresztül az elméjén. Úgy érezte, mintha egy féreglyukban száguldana, amelynek túlsó vége egy másik dimenzióba nyílik. Pórusaiból sárga fény sugárzott, az arca átszellemültségben úszott.

– A zöld gömb a Vyga úrnőjének fejékén van – jelentette ki határozottan.

Flyo megrázkódott a Myr-A holdja, a Vyga nevének hallatán. Hírhedt lakóit a myriánok egyszerűen csak „felső szomszédoknak” nevezték. A kicsiny égitest autonómiáját még a henngannok is tiszteletben tartották. Khanténak, a bolygó császárnőjének könyörtelenségéről az univerzum legtávolabbi zugában is legendák terjedtek.

– Hogy jutunk el hozzá? – kérdezte Dylan, ami arról árulkodott, hogy sohasem hallott még erről az erélyes asszonyról, vagy ha netán mégis, hidegen hagyják a szóbeszédek.
– Űrhajóval – vágta rá Zyvo. – A fészerben véletlenül akad egy.

Kiderült, hogy a férfi régen a myrián űrflotta kötelékében szolgált, és amikor a bolygó ellenállását elsöpörte a henngannok inváziója, a melléképületbe rejtette el a vadászgépét, melyet fortélyosan mezőgazdasági gépnek álcázott.

Rövidesen a Vyga felé száguldottak. Zyvo olyan könnyedséggel vezette a járművet, mintha nem hagyott volna ki – myrián időszámításban igen hosszú – éveket. A henngann légvédelem rakétáit, melyek kis híján Dylan vesztét okozták, ügyesen kicselezte. Amikor a Vyga látótávolságba került, hátrahőköltek a meglepetéstől: a holdat elszigetelő határpajzsot kikapcsolták, és rengeteg űrhajó keringett bolygókörüli pályán, leszállási engedélyre várva. Zyvo felfedezett köztük egy myrián teherhajót, amelynek ismerte a kapitányát még katona korából. Gyorsan rádiókapcsolatba lépett vele, hogy megtudakolja, mi folyik a Vygán.

– Kahnte császárnő ma nyilvánosan férjet keres – recsegett az adó-vevőből a kapitány hangja.
– Egy órája nem tudok leszállni a jelentkezők hajóitól, pedig én viszem az élelmet a közönségnek!

Ekkor az irányító központ adása elvágta a teherhajóét, és az egyik koordinátor minden magyarázat nélkül engedélyt adott Zyvo vadászgépének a landolásra.

Dylan a gömbjét ölelgette, és talányosan elmosolyodott.

– Ez nem véletlen, az Úr velünk van – szögezte le.

Amint az űrkikötő betonjára ereszkedtek, fogadócsapat sietett eléjük, és a díszegyenruhás férfiak egy gigászi stadionhoz kísérték őket. Megtudták, hogy a császárnő férjjelöltjei mind ott gyülekeznek, és hogy valami félreértés következtében Flyót a potenciális kérők egyikének vélik. A fiú próbálta volna elmagyarázni, hogy erről szó sincs, de Dylan figyelmeztető tekintete hallgatásra késztette őt és aggódó apját is.

A tribünök helyi polgároktól nyüzsögtek, akiket a nem mindennapi férfimustra csalt oda, mely véres látványosságokkal kecsegtetett. Ha ugyanis Kahnte valamelyik jelöltnek kosarat adott, azzal egyben halálra ítélte. A hódolóknak egy magas pallón kellett elvonulniuk a császárnő páholya előtt, és aki nem nyerte el a tetszését, az a lent kavargó, e célra létrehozott antianyag görbületbe hullt. Az áldozatok teste kifordult, ereik egytől-egyig felrobbantak, a feltörő vérszökőkút látványa pedig őrjöngésre késztette a közönséget. Flyót beszippantotta az események örvénye, mire észbekapott, már a pallón botladozott a végzete felé. Nem érzett félelmet, noha alig élt még valamit, és csak lépkedett, egyre közelebb a páholyhoz. A nép a szokásos látványosságot várta, ám a falánkan lüktető téranomália ezúttal hoppon maradt.

Kahnte elbűvölten bámulta az átszellemültségtől ragyogó ifjút, és a sokaság nagy bánatára berekesztette a mustrát. Miután Flyót a palotába vezették, ábrándosan szemlélte a vonásaiból áradó éteri kisugárzást, míg választottja egyfolytában csak az úrnő homlokát körülfogó, gyémántcsillogású berill fejék legfőbb díszét, a Dylan által áhított zöld gömböt figyelte. Amíg Kahnte megfürdött kikosarazottjai vérében, Flyo lefejtette a kegytárgyat az ékszerről, és kiosont az űrkikötőbe, ahol a társai már indulásra készen várták.

Sietnie kellett, mert nemsokára rá vadászó, habzó szájú vygai csendőrök árasztották el a környéket, ráadásul egy henngann harci raj is ezt a percet választotta, hogy elfogja a myrián szökevényeket. Mivel a vygaiak jobban gyűlölték a henngannokat, mint „alsó szomszédjaikat”, a triót üldözők egymásnak estek. Mialatt lángba borították az egész űrrepülőteret, a myrián vadászgép észrevétlenül felszállhatott.

Új céljuk a KON-59, egy henngann fennhatóság alá tartozó tengerbolygó lett. Itt csupán békés ipari halászat folyt, ezért a myriánoknak és Dylannek nem akadt gondja kellemetlen fogadtatással. Az űrhajó, kétéltű lévén, vízben is remekül manőverezett. Alászálltak a rég letűnt víz alatti birodalom, Ayos romjaihoz. A kék gömb rejtekhelyét a zöld színű mutatta meg a fiúnak, társai pedig érezték, hogy küldetésük a végéhez közeledik.

A tengeri birodalom egykori fővárosának főterén, egy különös díszű oszlop tetején várta őket a harmadik gömb, mely a kék mélységben inkább feketének látszott. Úgy tűnt, valaha nagyon tisztelték, bár Ayos népe mindent tisztelt, ami szép volt és idegen. Túl jók voltak ők ebbe a világba. Zyvo vállalta, hogy űrruhában kimegy a kegytárgyért. Valójában csak ki kellett nyúlnia érte a zsilipkamrából, olyan közel lebegett a vadászgép az oszlophoz. Diadalmas arccal tért vissza a pilótaülésbe.

Átadta a gömböt Dylannek, azzal a kérdéssel, hogy most mi a következő lépés. Dylan megszorította a kékséget, és egy pillanatra elkomorult az arca, de aztán elmosolyodott.

– Egyesítenünk kell őket, és megmutatják a helyes utat – mondta. – Rengeteg myrián, henngann és vygai előtt kell megtennünk, hogy lássák mindannyian.
– Lehetetlen – vágta rá Flyo. – Ez a három nép sosem fért meg egymás mellett.
– Semmi sem lehetetlen – szólt Dylan titkolózva. – Meglátjátok, ha felmegyünk a felszínre.

Zyvo bizakodón kormányozta felfelé az űrhajót. Végül is eddig mindenben igaza volt a földinek. Hamarosan kibukkantak a vízből, de az őket fogadó látványra csak Dylan számított.

– Ne aggódjatok, az Úr velünk van – mondta.

Egy egész hadosztály henngann űrnaszád és egy sugárágyúktól tüskés vygai romboló vette őket körül.

*

Zyvo őrültnek nevezte Dylant, aki a halál torkába vezette őt és a fiát, ráadásul mosolyog is hozzá. A Myr-A egy óriási, kiszáradt tómedrének közepén, vörös pallón álltak dühös antianyag villámok felett. Kahnte császárnő áthozatta ide kedvenc kivégzőrendszerét, mert a vygai nézőtér túl kicsi lett volna a henngannoknak, itt azonban még az érdeklődő myriánoknak is maradt hely. A három pimasz szökevény kivégzése remek alkalmat teremtett a vygaiak és a henngannok közti szövetség létrehozására.

Dylan mikrofont kapott az utolsó szó jogán.

– Remélem, nem bánja a kedves közönség, ha bemutatok egy zsonglőrmutatványt. – Megvárta, amíg elül a taps, aztán a levegőbe hajította a színes gömböket. – Íme, Ég, Föld és Fény, ami mindent megvilágít!

A gömbök összeütköztek, és lebegve eggyé olvadtak. Hatalmas, kör alakú fátyollá nyúlt anyaguk, és a jövő képei jelentek meg rajta: A három nép – myrián, henngann és vygai – a lelkük mélyén vágyott békében élt együtt, közös birodalmuk pedig felvirágzott. A jelenlévők megigézve nézték égi önmagukat, mígnem a nagy látomás szertefoszlott, és mindenkire lehullt belőle egy kicsiny, de fontos darabka.

A bolygón a megszállás óta először sütött ki a nap, még az osztott szemű henngannok is boldogan melengették fázós csápjaikat. A meghatódott Kahnte császárnő parancsot adott a három fogoly szabadon engedésére, akiket ujjongva emelt magasba a tömeg.

– Látod, fiam, így születik a hit: a népek majd akkor is továbbadják egymás közt, ami itt történt, mikor mi már csak emlék leszünk – kiáltotta Zyvo Flyónak.
– Az új kezdet elérkezett – harsogta Dylan, és szeretettel nézett végig a Myr-A horizontján, mely úgy hasonlított a Földére.

Előző oldal Maggoth
Vélemények a műről (eddig 10 db)