Könyvajánló: Moskát Anita - Irha és bőr
A The Black Aether ebben az évben is meghirdette lovecrafti tematikájú novellapályázatát. Én pedig fejest ugrottam egy olyan világba, ami számomra addig csupán békaemberek legéppuskázásából és az igazak álmát alvó Cthulhu mindenkori felzargatásából állt. Nade! Nem elég, hogy bebizonyosodott, ez a világ bezony sokkal mélyebb, mint a Mariana-árok (najó, lehet annál sekélyebb), de a weird-fantasy irodalom különböző rétegeibe is engedett betekinteni. Így találtam rá egy hazai írónőre, Moskát Anitára. Annyi pozitív visszajelzést találtam a könyveiről, hogy úgy döntöttem, teszek egy próbát harmadik, 2019-ben megjelent, rá következő évben Zsoldos Péter-díjat nyert könyvével, az Irha és bőrrel…
Mi történik egy olyan világban, ahol véletlenszerű átalakulásokon mennek keresztül az állatok? Bebábozódnak, hogy aztán egy továbbfejlődött, emberszerű teremtmény jöjjön létre belőlük? Már nem állatok, de még nem emberek. Ezeket a félúton megrekedt szerzeteket fajzatoknak bélyegzik.
August Dahl, egy fajzattámogató férfi Budapesten harcol a jogaikért a Nemzetközi Fajzatügyi Szervezet zászlaja alatt. Célja, a fajzatok minél szélesebb körű elismertetése, hogy egy szép napon emberszámba vegyék őket. Ezt azért látja szükségesnek, mert a fajzatokat jobb híján először szocializációs központokban nevelik fel, majd örökbefogadó híján gettóba zárják. Mások még mostohább véget érnek: nem egyet végeznek ki közülük akár idegenek, akár szeretett gazdáik minden következmény nélkül.
A kegyetlenség része a mindennapoknak. Még a legtoleránsabbak tudatalattijában is ott bujkál a félelmen alapuló iszonyodás. Mégis hogyan viszonyuljon az ember korábban öntudatlan, cuki kis kedvencéhez, ha most egy két lábon járó torzszülött magasodik föléje, emberi nyelven követelve magának az egyenlő bánásmódot?
Az elárvult, magára hagyott fajzatokat egy Budapesthez közeli gettóba deportálják, ahol Kirill, az őzblogger is él. A csordával kiegészülve pukedlizve keresi az odaérkező turisták kegyét, egy fotó erejéig vigyorog a kamerába, és közben igyekszik elkerülni az olyan kellemetlen ajándékokat, mint a jutalom-sütemények, melyekbe olykor borotvapengéket rejtenek.
Az egész 600 oldalas könyvet áthatja ez a fenyegetés. Nem tudjuk, mibe futunk bele a következő oldalon, de biztosak lehetünk benne, hogy valami olyanba, amitől kellemetlen érzés fog el bennünket. Az első harmadban építkező világ lebilincselt. A „kisebbségek kisebbségébe”, vagyis a fajzatok szimpatikus részének életébe nyert betekintés során nem tudtam az emberek oldalára helyezkedni. A történet során azonban egyre több és több deviáns viselkedésű, egyeduralomra törő fajzat jelenik meg, ami akaratlanul is visszabillent az emberek oldalára. Valahogy így lehet ez a rasszizmussal is: „Nekem is van ilyen-olyan ismerősöm, de hát a többség!”
Hiába a borzlány, Pilar lehengerlően naiv, elvarázsoló személyisége. Iskolapéldája a „mi lett volna, ha…” esetnek, gazdája gondatlanságának köszönhetően sorsa megpecsételődik. Csodálatos megmenekülését követően ismét hasznossá válik, megadatik az újrakezdés. Ám a magában hordozott rossz minta következtében rossz döntések sorát hozza meg, önjelölt jóakarói elárulják, amivel öncsonkításba kergetik, megnyugvást pedig rossz kéz eszközeként nyer.
A könyv további kétharmada a cselekményszálak elfűzésére hivatott. Engem ez a rész sokkal kevésbé fogott meg, mint a világ felépítése. Fordulatokban bővelkedő, izgalmas és az utolsó oldalig lendületes, mégis engem az időnkénti blog-bejegyzések tudtak igazán megérinteni. Annyi fájdalom és igazságtalanság éri a fajzatokat, hogy magam is „egy voltam közülük” arra a rövid időre. Ez egyébként egy visszatérő szállóige a történetben, melynek relativizálásával hol a gettóban működő szekta, vagyis a nyáj, hol a Fajzatügyi Szervezet, hol az emberek világa igyekszik a maga igazát bizonyítani.
A történet nem happy end, távol esik a klisés megoldásoktól, ugyanakkor maximálisan egyedi. Amikor kifejeztem nagyrabecsülésemet az írónőnek, szimpatikusan válaszolt az üzenetemre. Azt írta, szívből örül, hogy bizalmat ébresztett bennem a kortárs magyar írókkal kapcsolatban. És talán magának a könyvnek is ez a legfőbb mondanivalója, már ami az én értelmezésemet illeti: Bizalommal lenni egymás iránt. Elfogadni a másikat olyannak, amilyen, nem bármi áron a saját képünkre formálni. Még ha ez sokszor nehezünkre is esik. Játszhatjuk mi a vadász szerepét, viszont akkor valaki ránk is prédaként tekint majd...
