A csóró
Szépirodalom / Versek (356 katt) | Norton |
2021.07.12. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/7 számában.
Végre eljött már a reggel, kevesebb lett napom eggyel,
Padon keltem gyűrött testtel, s majd lefagyott a kezem.
Hóesés volt, bús november, mitől talán pusztul ember,
Ha nem védi őt a rendszer, s nem vigyáz rá senki sem.
Figyel engem egy vén holló, körötte a köd gomolygó,
Érzi tán a sötét madár, halálomat keresem.
Elnyel a tél, mint a tenger, megöl majd a hideg egyszer,
Szétpasszíroz, mint a henger, csak a borom szeretem.
Fenn a mennyben Leonóra, volt vele sok pásztoróra,
Száz év eltelt tán azóta, itt lenn nincsen neve sem.
Elegem van már a sorsból, kortyolok a vörösborból,
Sötét madár, mint keselyű, figyel engem hevesen.
Várja tán, hogy elpusztuljak, és a padról leforduljak,
Nem bánnám már én se talán, elveszett a szerelem.
Vágyom is rá, hogy megszánjon, éles csőre belém vájjon,
Akkor többé már nem fázom, s visszavár a kedvesem.
Gyere már, te gonosz madár, legyen végtelen a határ,
Idelenn a fagyos pokol, de egy az Isten odafenn!
Jós madár vagy, sötét lélek, tőled én csak egyet kérdek,
Leszek-e még boldog egyszer...
S szólt a holló: sohasem!
Károghatsz, te gonosz holló, a lelkemet elbitorló,
Életem tüzét kioltó, kárörvendően rikoltó!
Idelenn a fagyban élek, de várnak rám az új esélyek,
Eltöltenek szép remények, mert odaát a csoda vár...
S szólt a holló: soha már!
Vége
A verset Edgar Allan Poe: A holló című műve ihlette.
Előző oldal | Norton |