Máshol... ugyanott... II.

Fantasy / Novellák (1285 katt) Cyrus Livingstone
  2011.04.29.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/4 számában.

4.

Xavier szíve a torkában dobogott, mikor a város kapujához ért. Ugyanakkor megkönnyebbülést is érzett, hogy távol tudja magától Castaldót, azt a csendes fojtogatót. Lekászálódott lováról, majd óvatos léptekkel vágott neki az ismeretlen utcáknak. A városban nyugtalanító, már-már temetői csend uralkodott. Kihalt, elhagyott vidéknek tűnt, azonban az épületek gyanúsan jó állapotban voltak. Mintha csak előző nap emelték volna őket. Sehol egy repedés a falakon, sehol egy korhadt ajtó. A pilléreket tartó márványszobrok vakító fehéren tiszták. Zegzugos, kanyargó utcák, sikátorok útvesztői nyílnak minden irányba. Xavier tanácstalanul bóklászott az üres épületek között. A város belülről nagyobbnak tűnt, mint kívülről. Xavier úgy vélte, számításai szerint már el kellett volna érnie a kapuval átellenes városfalat. Ehelyett újabb, házakkal zsúfolt utcákra lelt. Mintha nem akarna véget érni…

Fáradtan megállt egy fogadószerű épület előtt. Benyitva egy tágas étkezőhelyiséget talált, faragott tölgyfa asztalokkal és kényelmes padokkal. A lovát bevezette és kikötötte az egyik fa tartóoszlophoz.

A mágus úgy gondolta, elfogyasztja szerény ebédjét, ehhez bőven talált evőeszközöket a sötétben. Miután éhét csillapította, a hátasát is megabrakoltatta, nyújtózott, majd felszedelőzködött, hogy folytassa útját. Kilépve az ajtón, azonban megfagyott a vér az ereiben. Érezte, ahogy a hátán feláll a szőr. A város ugyanis másmilyen képet mutatott, mint amikor belépett a fogadóba! Nemcsak az épületek változtak meg. Az utcák is más irányba kanyarogtak. Hogyan történhetett mindez? Xavier úgy vélte, mindössze egy-két órát szundikálhatott. Az égre tekintve azonban döbbenten látta, hogy a nap ugyanott áll mozdulatlanul! Mintha az idő is végtelenné vált volna ezen az átkozott helyen! Óvatosan megtapogatta az újonnan emelkedett házak falát. Késével levakart néhány tenyérnyi vakolatot. Tehát nem illúzió. De kétségkívül erős mágia műve. Aldar pedig ide tartott, ez sem vitás. Vajon mi lett a sorsa azóta? (Ha egyáltalán ennek a szónak még van jelentősége!)

Xavier tovább ballagva, találomra ismét benyitott valahová, de lovát ezúttal kint hagyta. Tágas, márványborítású előcsarnokba jutott, csúcsíves támpillérekkel. Nem sokáig gyönyörködött a látványban, mert pár pillanat múlva felrántotta a bejárati szárnyas ajtót, gyorsan kilépve a szabadba. Az elgondolása igaznak bizonyult. Újból változott a városkép, bár az átalakulás pillanatát nem sikerült elcsípnie. Xavier gyengéden megveregette hátasa nyakát, majd visszafordult az ajtó felé, amin az előbb kilépett. Az épület és annak bejárata is megváltozott időközben, amikor Xavier másodszor átlépte a küszöböt, az előbbi csarnoknak nyoma sem volt, helyette egy ízlésesen berendezett hálószoba fogadta. Ugyanaz a kínos tisztaság mindenütt, a kárpitozott falakon pókhálónak, vagy pornak semmi nyoma. A lovát beállította a kék bársonyfüggönyös, lakkozott ágy mellé. A magister ezután fáradtan ledobta kalapját a fekvőhelyre, majd ő maga is odatelepedett, s megpróbálta rendezni a gondolatait.

Ami tény: a szökevény Aldar ide érkezett egy mágikus tárggyal, amely különös jelentőséggel bír. Sulpumas nyilvánvalóan a politikai játszmájának eszközéül akarta felhasználni, ezért e kínos titkolózás és ennek oka, hogy a báró nem saját ügynökeit küldte ide, hanem egy „külsőst” alkalmazott. Aldar talán úgy gondolta, az a bizonyos tárgy túl veszélyes játékszer a nagybátyja kezében, ezért szökött meg vele. Sulpumasnak nyilvánvalóan fenntartásai vannak a nyridiai bizalmasával szemben, ezért egy kívülállót bíz meg örökösének felkutatásával.

Azután itt van ez a bizarr város. Az idő végtelennek tűnik, még a levegő sem rezdül, nem érződik az évszak hidege sem. Életnek semmi nyoma, még a külvilág zaja sem hallható, sehol egy idetévedt madár, se felhő az égen. A város viszont folyamatosan átalakul, a változás pillanatát azonban lehetetlenség látni.

Xavier ebből arra következtetett, hogy a várost irányító erők valahogyan szemmel tartják őt. Mintha maga város figyelné… ugrásra készen!

Talán ez a hely képes elrejtőzni a külvilág elől, ez esetben Castaldo nem hazudott, amikor azt állította, nem látta korábban. Persze könnyen lehet, hogy Castaldo tudott a város létezéséről, s Aldar után küldte embereit, akiknek szintén nyomuk veszett. A hadnagy talán értesítette a bárót, akinek ezek után kapóra jött Xavier jelenléte Orwenben.

A mágus lehunyta szemét, az itteni tárgyak és épületek emlékei után kutatott mentális csápjaival. Különösebben nem lepődött meg, hogy csak vakfoltokat talált az asztrálsíkon. A tárgyak itt állandóan változnak, a semmiből jőve, semmivé válva, mintha nem lenne sem múltjuk, sem jelenük. Xavier felidézte magában az épületek stílusát. Habár csak felszínes ismeretekkel rendelkezett az építészet terén, az a tény szembetűnt neki, hogy a kora-ruwenori és a khilkidosi stílus mellett a manapság egyre elterjedtebb neo-almori is megtalálható. Vagyis a város kora meghatározhatatlan. A civilizáció kezdete óta itt állhat. Xavier szemrevételezte apadó élelmiszer készletét. Ki kell jutnia erről az átkozott helyről, s egy nagyobb csapattal kell elvégeztetnie a kutatást! Már ha Sulpumas hajlandó rá.

Reménytelennek tűnő helyzetében Xaviernak mentőötlete támadt. Az agora! Meg kell keresnie a város agoráját! Minden bizonnyal a központban koncentrálódnak az erők, tehát ott van esélye megtörnie a varázst. Ahhoz, hogy eljusson oda, ki kell ugrasztania a nyulat a bokorból. Tarisznyájából előkotorta a szükséges eszközöket. Különböző, gyanús eredetű porokból és lisztből robbanógyutacsot készített, kanóccal ellátva. Ezután hozzárögzített egy bőrtömlőt, amely gabonapálinka-párlatból nyert folyadékkal volt teli. Elsősorban sebfertőtlenítésre jó, de gyúlékony is. Xavier kivezette hátasát az ismeretlen megújult utcára, s tüzet csiholt. A rögtönzött gyújtóbombát behajította az épületbe, de ekkor már a nyeregben ült. Hátasával igyekezett minél messzebbre száguldani, bárhová. A robbanás hangjától megriadt ló így is majdnem az utca kövezetére vetette. Xavier alig bírta lecsillapítani a kétségbeesetten nyerítő jószágot. Visszalovagolt a merényletének helyszínéhez. A lángok gyorsan kezdtek terjedni, de a mágus a biztonság kedvéért egy kisebb üvegfiolát rántott elő, s a tűzbe dobta. A lángok hangos sercenéssel a magasba csaptak. A város ekkor a szeme előtt kezdett átalakulni. az épületek furcsán megnyúltak, mintha a valóságot játékos kezek görbítenék. A tűz környékén a házak szinte szétfolytak, majd gyurmaszerűen átformálódtak kőfallá, amely kör alakban körbeölelte a lángtengert. Az újonnan keletkezett fal hihetetlen sebességgel, bástyaszerűen emelkedni kezdett, majd egy bizonyos magasság után kupolaszerűen lezárult, meggátolva a tűz további útját.

- Szép próbálkozás, varázsló!

Xavier szíve nagyot ugrott a lágy, búgóan dallamos hang hallatán. Bal kéz felől egy fiatal nőt pillantott meg tetőtől talpig fekete öltözetben. Termetre inkább alacsony volt, mint középmagas, és nem látszott többnek húszévesnél. Varkocsba font haja is ébenfeketén csillogott, kéklő szeme és rózsaszín ajkai érzékivé tették bájos arcát.

- Ki vagy te? - kérdezte döbbeneten Xavier.
- Tudod te azt jól! - felelte a jelenés gúnyos mosollyal. - A Város vagyok! Magam vagyok a Város!

Vérfagyasztó kacajt hallatva, lassan, vészjóslóan közelített a férfi felé. Xavier megsarkantyúzta a lovát, és az ellenkező irányba vágtatott, nem is nézve az utcák kanyarulatait.

- Ez a hely a Máshol Birodalma! Máshol, mindig máshol vagy! Mégis ugyanott!

A lány hangja mélyen elnyújtottá vált. Hol Xavier feje fölött, egy emeleti ablakban tűnt fel, hol egy árkádsor alól bukkant elő, legutoljára pedig egyenest szembejött vele. Xavier visszafogta rémült hátasát.

- Itt maradsz! – kántálta tovább a jelenés. – Itt maradsz te is, mint a többi! Míg eggyé nem válsz… velünk! A Máshollal! Hahahaha!!

Az utcakép ekkor már pillanatról pillanatra változott. Ép ésszel már nem is lehetett követni a látványt. Xavier lova összecsuklott. A mágus épphogy ki tudta szabadítani lábát a kengyelből. Hátasa görcsös rángások közepette fetrengett a földön, síró nyihogások közepette.

- Legalább szegény párát kíméld, te átkozott! – kiáltotta Xavier elkeseredett dühvel.

Szemét lehunyva erőteret vont maga köré. Elméjének rekeszeiből kizárta az előbbi kavargó képeket. Karját kitárva így szólt:

- Jól van, győztél némber! Magaddal vihetsz!

Aranyló kacaj volt a válasz, majd a mágus mentális csápjaival érzékelte, amint a jelenés közelít felé. Kikapcsolta az erőterét, és lassan kinyitotta szemét. A lány közvetlenül az arca előtt állt, sejtelmesen mosolyogva. Némán meredtek egymásra, tekintetüket a másikéba fúrva. Xavier hirtelen előrelendült, ajkait a lány hideg ajkaira tapasztva. A lány először meglepettnek látszott, de egy pillanattal később hevesen viszonozta a férfi közeledését, szorosan átölelve a varázslót. Xavier ekkor lecsapott mentális csápjaival. A jelenés dühösen hátrarántotta a fejét.

- Tényleg tudni akarod? – sziszegte vicsorogva.
- Akarom! – hörögte a mágus.

A lány felnézett ismét a férfihoz bújt, a város pedig örvénylő, színes kavalkáddá válva megszűnt körülöttük.

5.

Xavier tágas, aranylóan fényes csarnokban ocsúdott fel. Az oválisan ívelt kupola falán nem voltak ablakok. A fényt gyertyákkal teli, bronz kandeláberek szolgáltatták, amelyet arany reliefek vertek vissza. A fekete, fehér és vörös márvány padlót sosem látott, emberi ésszel felfoghatatlan mértani formák díszítették. A fali domborművek is különös jeleneteket ábrázoltak, meghökkentő lényekkel, amelyek egyetlen - Xavier által ismert – kultúra istenségeihez sem hasonlítottak. A kupolacsarnok túlsó végében nyitott szarkofágok sorakoztak baljóslatúan. A terem közepén márványoltár emelkedett, rajta egy hosszúkás, ezüst tárggyal.

- Ezért jöttél, mágus? – kérdezte a lány a díszes tárgyra mutatva.
- Esetleg elárulnád a neved? – kérdezett vissza Xavier kiszáradt torokkal.
- Szólíts Lilianának! - válaszolt a lány fesztelen könnyedséggel. Xavier biztosra vette, most találta ki ezt a nevet.
- Szóval…? Xillion jogara után jöttél? - kérdezte újból Liliana. Xavier nyelt egyet.
- Igazából engem az az ember érdekel, aki ezt ide hozta.

Xavier választ nem várva a szarkofágokhoz futott.

- Megtalálod őt is! - felelte Liliana rideg gúnnyal. - Különös, hogy egy magadfajtát nem érdekel a Sorsfordító Ereklyék egyike! Pedig százával keresték már, akárcsak Armorlas pajzsát, vagy Otanes koronáját! Bár ki tudja, e tárgyak mit érnek viselőjük nélkül?

Xavier fél füllel figyelt a boszorkány (vagy démon) monológjára. Lázasan keresgélt a nyitott szarkofágok között, amelyek bűzlő, éhes szájakként tátongtak feléje. Végül a domborművön talált rá Aldarra, és azokra a szerencsétlenekre, akik idáig követték. Mintha elevenen öntötték volna őket bronzba…

- Könyörgött, hogy rejtsem el, süllyesszem a föld mélyére a jogart! Bizonyára tudod, varázsló, Xillion ezzel egyesítette a keleti Ikerfolyók népeit, de miután zsarnokoskodott felettük, gondos kezek kicsempészték birodalmának határain túlra! Xillion trónja megingott rögtön, ő maga eszét vesztette, majd a fejét is! Vedd csak el! Így tán ki jutsz innen!

Liliána kezében fénylő izzásba kezdett a jogar, amint közeledett Xavier felé. A mágus sarokba szorított vadként hátrált. Mentális csápjai megmagyarázhatatlan veszélyre figyelmeztették. Liliána váratlanul megtorpant. A fehér izzás kihunyt a jogarban.

- Betolakodók! - kiáltotta a lány rémülettel a hangjában. A padló megremegett, majd emelkedni kezdett. A kupola ezzel egy időben szétnyílt, mint a virág szirmai.

A város kör alakú főterén álltak immár. Körülöttük táncoló lángok, hamu- és pernyeeső!

- Átkozott jogar! - sikoltotta Liliana. – Így nem bírom irányítani őket! Elégek! Ááááááááh!

Velőtrázó sikollyal hajította el a királyi ékszert, majd magába roskadt. Az írisze feketévé vált, majd e feketeség lassan beborította a szeme fehérjét is. A végtagjai deformálódni kezdtek, szája békaszerűvé tágult, hosszú, tűhegyes fogakat villantva fel. Xavier pergamentekercsek védelmére szánt vászondarabot kotort elő tarisznyájából, abba bugyolálta Xillion jogarát, mikor éppen feltűnt Castaldo gyújtogató csapata.

A hadnagy egyenest a mágushoz vágtatott.

- Ide vele! – rivallt Xavierre, a mágikus kormánypálcát követelve. A magister nem mozdult, gyorsan erőteret vont maga köré.
- Végezzétek ki! – kiáltott Castaldo legényeinek egy gúnyos mosoly kíséretében. Az egyik katona emelte is az íját, ám Xavier döbbenetére a nyílvessző célzottan a hadnagy hátába csapódott. Castaldo hörögve fordult ki nyergéből, a halódó szörny közelébe gurulva. Liliána (vagy ami megmaradt belőle) a vérszagot érezve összeszedte maradék erejét, úgy araszolt a tehetetlen hadnagy felé.
- Kapjon a lóra szaporán, magister uram! Még itt veszünk mindannyian! – kiáltotta a helyettes tíznagy, Castaldo lovának kantárját Xavier kezébe nyomva.

A mágus hallgatott a szóra, miközben bizarr kíváncsisággal bámulta a rémdráma végkifejletét. Castaldo már sikoltva vergődött a túlvilági szerzet állkapcsai között, egészen, amíg át nem roppantották a nyakát. Vérszökőkút bugyogott fel, pillanattal később Liliana visszanyerve emberi alakját, ismét talpon volt, ereje teljében. Karjait kitárva zümmögő hangon idegen rigmusokat kántált. A leégett épületek helyébe újak kezdtek kinőni. Xavier ekkor végre rászánta magát, hogy a bőrét mentse. Megsarkantyúzta a hadnagy paripáját, a többiek után száguldott. A város most tűnt igazán elhagyatottnak. Azok az épületek is romosnak, korhadtnak tűntek, amelyekben nem tett kárt a tűz. Még a városfal is leomlott egy helyen. A repedezett falak, a kitört, festett üvegablakok azonban lassan, mint a behegedő sebek, kezdték visszanyerni régi formájukat.

A poroszlók és Xavier sebes vágtában, szinte repülve rontottak át a szűkülő falrésen, mielőtt az végleg összezárult volna mögöttük.

A kis csapat csak mérföldekkel odébb mert pihenőt tenni, a hegyoldal sűrűjében. Szürkületbe fordult az idő, mikor visszanéztek a városra. Az ismét a régi pompájában tündökölt a völgyben.

- Sosem adja fel! – dörmögte Xavier, a fogai közt préselve a szavakat. A katonák komoran bólogattak.
- Meddig voltam távol? – kérdezte a mágus a tíznagytól.
- Két napig, magister uram!
- Miért mentettetek meg?
- A báró úr parancsait követtük. Őméltósága nyomatékosan felhívta a figyelmünket Castaldóra…
- Az a törtető patkány! Mindenki utálta őt Orwenben! – szitkozódott egy másik katona. – Miatta vesztek oda a bajtársaink, igaz?
- Sajnos igaz – felelte Xavier együttérzően. – Mindenki meghalt, aki a vicomte-ot erre az átkozott helyre követte.

A szakállas tíznagy megvetően köpött egyet, majd a csapat visszaindult Orwen irányába. Xavier fejében lassan összeállt a kép, legalábbis ekkor még így hitte.

6.

Xaviert ismét három baljós külsejű személy fogadta a báró dolgozószobájában. A feszültséget szinte vágni lehetett. A magister fejében az események mozaikdarabkái most hirtelen új értelmet nyertek.

- Nos – szólalt meg a báró türelmetlenül. – Úgy tudom, van számomra valami, amitől az a galád, pártütő Aldar fosztott meg! Bizonyára rájöttél magadtól, hogy valójában Xillion jogaráért küldtelek.
- Így van, méltóságos uram. Azonban kötelességemnek érzem elmondani…
- Tudom, tudom! - intette le a magistert Sulpumas. – Az unokaöcsém halott. És az áruló Castaldo is meglakolt. Túl sokat akart markolni a jelentéktelen kis senki! Nos, magister uram, ideje világosan beszélnünk: ha nem is foglalkoztat a politika, nyilván láthattad országunkat tengernyi baj sújtja. De te nem itt élsz, úgyhogy elárulhatom, bármennyire is fájó, a királyság végóráit éli! Szerencsére Hutheb, akit itt láthatsz, Nyridiából elhozta Xillion jogarát, amit ez idáig ott rejtegettek. Jobbnak látta ugyanis, ha nekem ajánlja fel szolgálatait! A jogar révén alapvetően meg tudnám változtatni a hatalmi viszonyokat! Aldarnak ez persze nem tetszett! Szerinte így túl kockázatos! Hát mit csinált ez a tökfej, meglépett a jogarral, a cinkosával együtt! Képzelem, hogy ehette a kefét, mikor rájött, hogy Castaldo becsapta!
- Engedelmet kérek méltóságodtól, az ifjú Aldar nem volt pártütő!
- Miből gondolod azt? – mordult föl mérgesen a nyridiai. Xaviernak feltűnt a hangnem. Jobb kezét óvatosan ruhái redői közé rejtette.
- Felettébb érdekelne, mivel támasztod alá ezt az állításodat! - mormolt a báró cseppet sem barátságosan.
- Aldar valóban túl veszélyes eszköznek ítélte meg a jogart. De az igazi indok, amiért ellopta, hogy megóvjon téged, uram, egy készülő összeesküvéstől.

Sulpumas rámeredt.

- Ne hallgass rá! - rikoltotta Hutheb.
- Bizonyítani is tudom méltóságodnak! Kérlek, vess rá egy pillantást! - Xavier a szabad kezével elővette tarisznyájából a királyi ékszert, s a bárónak nyújtotta. Sulpumas mohón kicsomagolta, majd elkerekedett szemmel így szólt:
- Biztosan ez az? Én úgy emlékszem, vörös rubin ékesítette, nem pedig zafír!
- Egész biztosan Xillioné, én magam is meggyőződhettem róla! - folytatta gyorsan Xavier. – Attól tartok, viszont, a jogart manipulálták, az ékkőcserével pedig veszélyesebbé vált!

A magister ezután pontról pontra elmesélte a Máshol városában történteket. A mondandóját így zárta le:

- Castaldo egy bérenc volt ebben a játszmában, méghozzá olyasvalakié…..

Tovább nem beszélhetett. A nyridiai támadásba lendült. Xavier hiába vont erőteret maga köré, még így is csaknem elvágódott. Sulpumas titkára ekkor váratlanul felkapta a jogart ősi igéket mormolva. A szoba ezüstfehér izzással telt meg, s titokzatos erő döntötte le a lábáról a bárót és Huthebet. Görcsökben fetrengve fulladoztak a márványpadlón. A helységben rettenetes szélroham száguldott végig, felborítva a bútorokat, szanaszét szórva a könyveket, iratokat. Hutheb, karját előre nyújtva, erőtlenül nyöszörögve kántálta átkait. A levegő körülötte kék szikrákkal telt meg. Xavier egyik rejtett zsebéből saját, titkos találmányát rángatta elő kínkeservesen. Egy rövid rézcső volt, a markolatán rézgombbal. Az erőterét megszűntetve, a csővel Odóra célozva megnyomta a rézgombot. Halk kattanással egy öthüvelynyi kétélű, acél penge szelte át a levegőt, átlyukasztva a titkár torkát. Odo döbbenten meredt ellenfelére, miközben kétségbeesetten kaparászta a nyakából kikandikáló, éles fémet. Vérbuborékos hörgés tört föl belőle, mozdulatai lelassultak, bizonytalanná váltak, mint egy fuldoklóénak, ki nem talál kapaszkodót. Az alacsony, szikár férfi végül groteszk módon megbotlott a saját lábában, s elvágódott. Egyet-kettőt rángott még a földön, majd végleg elcsendesedve, nem mozdult többet. Xavier remegő kézzel szabadította ki pengéjét. Zavarában a köpönyegébe törölte véres kezét. Tehát a jelentéktelennek látszó Odo volt a cselszövő! Vajon mi lehetett az indítéka? És a pap-mágus vállalt-e szerepet az összeesküvésben?

Sulpumas és Hutheb lassan felocsúdott az iménti borzalmakból. Sulpumas paprikavörösen, hosszasan fújta ki a levegőt. Az arcán hirtelen idióta vigyor jelent meg, majd önfeledt kacarászásba kezdett, mint egy gyerek. Hutheb nagy nehezen lecsitította. Kezét a báró homlokára tette, mormogó ráolvasás kíséretében. A helytartó rövidesen elszenderült. A nyridiai ezután a szolgákért csengetett.

- Tüntessétek el, lehetőleg a pöcegödörbe! - szólt a legényeknek Odo holttestére mutatva. A lakájok nem kérdeztek semmit, némán felnyalábolták a tetemet, s amilyen gyorsan jöttek, oly hirtelen távoztak vele. Ezt követően - a báró hortyogását nem számítva - kínos csönd állt be. Xavier sem tudta hirtelenjében, hányadán áll a pap-mágussal.
- Igazán szép lövés egy tudóstól… - kezdte nagy sokára Hutheb, bár fölényeskedő hangja most erőtlenül rezgett.
- Saját találmányom. Rugós kés. Nem vagyok túl büszke rá! - felelte Xavier, aki viszont fizikailag rosszul érezte magát. Korábban már előfordult, hogy önvédelemből embert ölt, s e régi emlék miatt kétszeresen tört rá a bűntudat. Mintha a halott ember átka kényszerítené, hogy ismét az ármány sötét útvesztőjébe lépjen, amelyből csak vér és halál árán van kiút.
- Mindenesetre figyelemreméltó a megbízó iránti elkötelezettséged! - jegyezte meg Hutheb, lassan elnyújtva a szavakat.
- Már említettem a báró őméltóságának, tudós ember vagyok, a rejtélyek megoldása a dolgom! – Xaviernek kezdett kínossá válni a helyzet. Hogy elejét vegye a további kellemetlenségeknek, határozottan így szólt:
- Nincs értelme a további köntörfalazásnak! Zárjuk le gyorsan kettőnk ügyét! Kérem vissza az okleveleimet és az ajánlólevelet, amelyet ígértetek! Még ma este szeretném magam mögött tudni a várost!

Xavier az ezüst jogarra mutatott.

- Ha elfogadsz egy jó tanácsot, ezt a játékszert süllyeszd a legmélyebb kút fenekére!
- Az már nem a te dolgod! – mordult rá a magisterre fenyegetően Hutheb. Az egyik fiókból előkotorta az ígért ajánlólevelet, gyakorlott mozdulattal ellátta Sulpumas kézjegyével, majd lepecsételte. Xavier visszakapta korábban elkobzott okiratait is.
- Most pedig kotródj innen! – rivallt rá barátságtalanul a nyridiai Xavierra.

A magister szó nélkül távozott megbízója otthonából. Remegő térdekkel sietett az ajtónálló lakáj után, aki a kastély nyaktörő csigalépcsőin vezette őt lefelé.

Akkor érzett némi könnyebbséget, midőn lovának nyergében ülve kiléptethetett a szabad levegőre, ahol már leszállt az este. Xavier a déli városkapu irányába fordította hátasa fejét, miközben egy búcsúpillantást vetett a kastély csúcsíves, ódon lándzsaablakaira, oda, ahol a komor dolgozószobát sejtette. Legnagyobb rémületére az ablakból vakító, fehér fény kezdett vibrálni, majd az üveg pozdorjává tört. Egy sovány, fehér köpönyeges test zuhant ki rajta észtvesztő sikoltással, egyenest az utca kövezetére. Az ablakból eszelős kacaj és jajongás hallatszott. A fény nagyobb intenzitással kezdett vibrálni, lassan terjeszkedve beborította a szobát, mintha be akarná kebelezni. Sehol egy árnyék… Nem is fény volt már, inkább vakító fehér köd…

A kastély poroszlói összesereglettek Hutheb holtteste körül. Néhányan az őrparancsnokért siettek kétségbeesve, néhányan a környező házak lakóit próbálták megnyugtatni. Xavier nem akarta kivárnia a dráma végkifejletét. Megsarkantyúzva lovát, átvágtatott Orwenen, űzött vadként száguldva ki a déli kapun, magában dühöngve. Ha ez az öntelt tökfilkó pap-mágus nem volt képes hallgatni a jó szóra, ő bizony nem kockáztatja érte az életét!

Már mérföldekre maga mögött hagyta Orwent, de még mindig nem fogta vissza a lovát. Az állati ösztöneire bízva magát, száguldott tova, nem törődve az éjszaka veszedelmeivel, miközben az őrült kacaj emléke még ott kísértett elméjében.

Előző oldal Cyrus Livingstone
Vélemények a műről (eddig 2 db)