Linktár

A Fekete Ember

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/8 számában.

Szombaton megkondultak a harangok. Azok emlékére szólt, akik halálukat lelték a falu határában. Nem tudták, milyen formában látogat majd el hozzájuk az ismeretlenben fénylő ismerősség, melynek előszele szerda délután legyintette meg őket először a mindig hívogató kis kocsmában, de amint hatása alá kerültek, elméjük fénylő tudatosságra lobbant.

A hétköznapi szeánszot Tibi nyitotta meg a szokásos hozzávalókkal. Fél deci keserűvel és egy korsó sörrel nyugtatta meg örvénylő lelkét a televízióval szembeni asztalnál, ahonnan remek kilátás nyílt a csehóban zajló történésekre. Az öreg Pista nagy hanggal nyitott be az ajtón szomszédjával, a szófukar Imrével. A csend maga a halál, épp ezért babonásan távol tartotta magától. Ezúttal is olyan témát választott, mellyel gondolkodóba ejthette hallgatóságát. Sikerült is hatást gyakorolnia Imrére, aki kereste ugyan a megfelelő választ, s meg is találta az elébe kerülő gyöngyöző, habos korsó képében. A koccanás mellett elhangzott az ilyenkor szokásos Isten-Isten. Végül csatlakoztak a többiek is, postás Laci, hentes Feri, Jutka és Marcsi, a takarékszövetkezet hipószagban úszó takarítónői. Utolsónak Karcsi esett be, s még a vaskos borravaló ellenére sem tudta kiengesztelni a helyiség vendéglátóját. Évi dühös pillantást vetett Néróra, a stikkes németjuhászra, aki vad morgásával minden közeledőt jobb belátásra bírt. A szájkosár hiányát a kutyatulajdonos azzal magyarázta, nincs senki, aki Néróra ráerőltethetné az akaratát. Minden próbálkozás hiábavaló, csupán az életunt, földi halandók tehetnek rá kósza kísérletet. Karcsinak eszében sincs ott hagyni a fogát, annál is inkább, mert hitte, életének hátralevő része fontos feladat jegyében telik majd. Az italok gépiesen precíz pontossággal, kabátujjra löttyenve, a pultot áztatva találtak gazdát, mit sem zavarva Pista bácsi öblös kacagását, mely Évi élcelődése nyomán tört elő, aki kételkedett az elhivatottság magasabb rendű voltában. Karcsi elsötétült tekintetét látva azonban a nagy öreg szabadkozva méltatta az állat érdemeit: Néró kivételezése hűen tükrözi gazdája elgondolását.

Mire beesteledett fényárban úszott a kis helyiség. Évi áldott keze nyomán borgőzös mámor kerekedett, melyet elirigyelt törzsvendégeitől, így maga is csatlakozott néhány pohárra. Minden következő körtől a tér és idő fogságából történő szabadulást remélte, egyre csak a magasabb rendű létállapot fogalmán morfondírozva. Tibi sosem számolta, hányadik körnél jár, nem zavartatta magát ilyen kicsinységekkel. Monoton figyelte az aktuális találkozót a tv-ben, egyre azon lelkesedve, ami a végeredményből befolyó összeg feletti örömittasultságot jelenti majd. Mindig vele volt szerszámos táskája arra az esetre, ha a tv meghibásodna. Számtalan alkalommal nyújtott segítséget csavarhúzója, melyet titkon jobban becsült, mint tulajdon feleségét. Pista és Imre gyerekkori ismerősök, de sosem keresték igazán egymás társaságát. Túlságosan hosszúra nyúlt életük során azonban végül sorsközösségre leltek, köszönhetően a lakókörnyezetükben tapasztalt közelmúltbeli elhalálozásoknak, tragikus megözvegyüléseiknek. Pista bácsi olyan ember volt, aki jobban szerette hallani a saját hangját, széleslátókörűségét, éleslátását bizonyítani, Imrének pedig megfelelt a hallgatósági szerep, büszke bódulattal támogatta egyetlen megmaradt barátját.

Laci szeretett megfeledkezni monoton munkájáról, a fárasztó házról házra járásról, a bosszúságról, melyet a fontoskodó öregasszonyok okoztak kínosan elnyújtott semmitmondásaikkal. Szeretett megpihenni, azon töprengeni, mi mindenre futná a táskájában lapuló nyugdíjakból, eljátszani a gondolattal, a mámorító örömmel, mely azok szeméből áradna, akik mind az ő vendégei. Feri sosem szerette az üzleti életet. Megörökölt családi vállalkozását megélhetése alapjának tekintette, ugyanakkor röghöz kötésnek is, az elmúlt évtizedek folyamatos lejtmenetének következményeként ugyanis odáig jutott, hogy egyik hónapról a másikra tengődött, egyre csak várva az isteni beavatkozást. Vigasztalást keresve jelent meg újra és újra a kocsmában, hasonló sorsot remélve más emberek történeteiben, azok gondja-baja feletti sajnálkozással vegyes merengéssel, majd felbátorodva, rendre előhozakodva becsesen dédelgetett Brunn am Gebirge közelében átélt egykori kalandjaival.

Jutka és Marcsi neve egybeforrt megannyi dologgal az idők során, többek közt azzal a szóbeszéddel, hogy férjeikre egyre kisebb hatást gyakorolnak, ezért azok másnál keresik az izgalmat. Már hogy is volna ez furcsa, tekintve, hogy az asszonyok érdeklődésének tárgyát mind jobban olyan kifogásolható tevékenység képezte, amire tisztességes ember sosem vetemedne. Jutkával elnézőek voltak, megbocsátották neki ezt a fajta eltévelyedést szépsége okán, mely szimpátia olykor még a csúnyácska Marcsira is rávetült. Ez a nézet az éjszaka közösen töltött műszakokból leszűrt egyértelmű következtetés eredménye. Egyúttal megannyi reményteljes, de sikertelen próbálkozás szülte neheztelés méltó megtorlása. Karcsi nagyon is magáénak érezte ezt a nézetet. Könnyebben viselte a sebet, miután megállapította, honnan fúj a szél. Inkább olyan dolgokra irányította a figyelmét, ami méltó feladat elé állítja. Nehéz sorsú háziállatot keresve jutott el Néróhoz, akinek a megregulázása hosszabb időt vesz igénybe a menhely dolgozója szerint. Az állatot kutyaóllal együtt adták, a gondozók a rácson keresztül dobálták be neki az élelmet. Vadsága lenyűgözte Karcsit, magára ismert a zabolázatlan, félelmet nem ismerő németjuhászban. Sokáig a kennelben tartotta, s mikor hosszú idő elteltével elfogadta gazdájának, nem vicsorgott rá többet, nem kapott a keze után, kiengedte az állatot. Hiába a sikerélmény, Karcsi kétkedően nézett elébe Néró jövőjének. Nem hitt abban, hogy rajta kívül bárkivel is megbarátkozhatna. A kis kocsma szünet nélkül pezsgett, míg nem az öreg Pistának szöget ütött a fejébe, hogy valami nincs rendjén. Ez idő alatt már félbe kellett volna szakítsák, de hiába tekintett körbe tanácstalanul, nem találta sehol a mindig kotnyeles Sanyikát. Olyan érzés fogta el mindnyájukat, mintha Évi egyszerre bejelentette volna, azonnali hatállyal bezár.

A legképtelenebb ötletekkel rukkoltak elő, többek között titkos viszony folytatásával, hirtelen meggazdagodásból történő világgá menéssel, sőt, idegenek általi fogságba ejtéssel. Egy valamiben mind egyetértettek. Sanyi nem szívódhat fel csak úgy. A kocsma szerves részét képezi, s csak kis híján múlt, hogy a rendőrség véleményét is kikérik, mire eszükbe jutott: biztos nem volt kedve. Még akkor is nevettek a hihetetlen feltételezésen, amikor Sanyi egyszer csak betoppant. Háborúból hazatérő, honvédő hősöknek kijáró üdvözlésben részesült azon melegében. Derűs hangulatuk azonban hamar megcsappant, sőt, mi több, Pista bá kételkedő hangnemben kérte számon a bakát, miután fény derült a késés kiábrándító okára: Fekete Ember? Mégis hogy? Nem értették a kitörő örömöt, a sosem volt lelkesülést, a tüzes aurát, mely Sanyit körüllengte. Nem is annyira a végeredmény miatt voltak engesztelhetetlenek, sokkal inkább szerették volna az okot kibogarászni. Mindenáron le akarták fordítani az ismeretlent, mikroszkóp alá vetni, atomjaira szétszedni és megállapítani a dolog nyitját. Különösen kifinomult munkával, már-már detektív történetbe illő alapossággal elemezték a találkozást egy ismeretlennel, aki se nem volt cigány, se nem volt néger, de még ha az is lett volna, se zavar bele az összképbe.

Sanyi sosem volt az a kimondott szószátyár, rendszerint csüngött Pista bácsi szavain, de csak amíg meg nem elégelte a sorozatos dorgálást, fejmosást és át nem ült valaki máshoz. Rendszerint magáról beszélt és azt bizonygatta a másik vállára borulva, annyira szereti a többieket, hogy odaadná bármelyikért cserébe a saját életét. Ez a Sanyi azonban más valaki volt. Megfontoltan, összeszedetten beszélt, az elvont szóképektől idegen füleknek azonban borzalmasan csengett. Maga volt a csend a vihar után, az átjáró melegség, a tapintható délibáb, írta le a Fekete Embert. A többiek igyekeztek emberi nyelvre fordítani a hallottakat, s Lacinak köszönhetően jutottak legközelebb a megoldáshoz, hogy az ideálisan ittas állapothoz hasonlították. Mégis, Sanyi tekintete zavarba ejtő maradt. Akár a jószágé, ha hallgatózik, a tekintetüket kémlelve a forrás beazonosítása közben. Feri megesküdött volna, hogy nem látta egyszer sem behunyni a szemét, s csak úgy szabott gátat háta borsódzásának, hogy meggyőzte magát; minden bizonnyal egyazon időben pislogtak.

Jutka az ügy megoldása érdekében fortélyhoz folyamodott. Tisztában volt a férfiak igényével, a rosszindulatú szóbeszédek ellenére irányába tanúsított vonzalmukkal, s kész volt bevetni magát, hogy Sanyi visszarángassa a földre. Lágyan szólt hozzá, finoman megérintette a kezét, még közel is hajolt, hogy a kívánt hatást biztosan elérje. Az igazság az, hogy a legtöbben már Jutka lágy hangjától is hipnotizált állapotba kerültek. Annak tükrében, hogy Sanyi a háromra együtt sem reagált, szívüket megülte a rettegés. Már azon voltak, hogy agyon csapják, de hozzányúlni egyikük se mert, nehogy az őrület szikrájától lángra gyúljon bennük az a valami, amit a Fekete Ember ragasztott rá.

„A magasságos égből érkeztek, s arra várnak, hogy ráébredjünk, értük születtünk. Az élet értelme mindeddig rejtve volt előttünk, de most egy végső felvilágosodás-hullámnak hála, mely közelít, közelít és mindenkinek felnyitja a szemét, találkozhatunk velük, felajánlhatjuk szolgálatunkat. Értetek is eljön, barátaim! Harmadnapra a hírüladástól!”

Nem is tulajdonítottak volna nagy jelentőséget az egésznek. Láttak már részeget eleget, és Sanyi furcsa viselkedését is elintézik egy savanyú fintorral, majd leöblítik egy pohár nedűvel, ha történetesen nem találták volna holtan másnap reggel. Még Évi sem repesett a kiugró forgalom láttán. A kis kocsma zsúfolásig telt a gyászoló helybeliekkel, megosztották egymással a tragikus részleteket. Egyesek szentül meg voltak győződve arról, Sanyit együtt látták valakivel. Mások ellenkezőleg, azt állítják egymagában kóborolt. Pista bácsi csendesebb volt a szokásosnál, még a zsivaj sem tudta elcsendesíteni Sanyi utolsó szavait. Látta ezt a többieken is. Tibi, Imre, Laci, Feri, Karcsi valamint Jutka és Marcsi is lopva egymásra tekingetett, vajon ugyanazt gondolják-e mind.

Estére leapadt az átmenőforgalom, s csak erre várva, hirtelen egymás szavába vágva törték meg a némaságot. A borzongató mese a Fekete Emberről, Sanyi őrült viselkedése. Az utolsó mondatok, melyek most is, mint a jeges kéz, ragadják szíven valamennyiüket. Egyedül Évinek volt esze, és kitalálta, mi a jó megoldás. A dologról nem tudomást venni. Nem belegondolni a történtekbe, elfelejteni a hírnökösdit játszó Sanyit és amit mondott. De könnyebb volt mondani, mint kitörölni valamit, ami hallójáratukban visszhangozva újra és újra emlékeztette őket a harmadik napra, amikor majd ők következnek.

Pénteken maguk voltak. Néró egykedvűen feküdt gazdája lábánál, és Karcsi jelen pillanatban szívesen cserélt volna vele. Imre szerint talán csak az ördögöt festették a falra, mire Pista bácsi rárivallt, ami nem történt meg, azt nem lehet a falra festeni. Tibi a televíziót a szokásosnál hangosabbra vette, hogy a futballmérkőzés szurkolói őket is átsegítsék a nehéz időszakon. Aznap este eszükben sem volt nem megjelenni. Közösségbe kovácsolta őket a várakozás, mellyel egyként kívántak szembe nézni. Külön-külön a józan eszük forgott kockán, mindannyian ébren töltötték az éjszakát. Gondolatukat kitöltötte a harmadik napra várakozás, s mikor megvirradt, mind megkönnyebbültek egy kicsit. Beszámítható állapotban maradtak.

Lassan közeledett az éjfél, s már-már reménykedni kezdtek, amikor a televízió hirtelen elhallgatott, s az ajtón belépett valaki. Mind a bejáratra szögezték tekintetüket, még a távolságtartó Néró is, aki egyik pillanatról a másikra érdeklődővé vált. Hirtelen felpattant, s váratlanul megindult a fekete kalapot viselő, ősz hajú férfi felé. Olyan hirtelen termett az idegen ember lábánál, hogy Karcsinak esélye sem volt a póráz után kapni. Nem is volt rá azonban szükség. Néró megszagolta, majd megnyalogatta a felé nyújtott eres kezet. A férfi a vendégekre mosolygott, intett feléjük, majd a döbbent csendben felhangzott földöntúli hangja. Szíven ütötte mindnyájukat a jeges rémület helyébe lépő melegség, az idegenkedést felváltó rokonszenv. Halk nevetést hallattak, mely egyre fokozódott, ahogy a könnyedség rájuk ereszkedett.

Tibi kitörő örömében az asztalra pattant, világgá kiáltva fogadási győzelmét. Pista bácsi együtt nevetett Imrével, aki szinte túlharsogta beszédes barátját sűrű koccintások közepette. Feri rég nem látott ismerősként üdvözölte a fekete szövetkabátban érkező új vendéget, aki készséggel hallgatta meg az osztrák síparadicsomban átélt kalandjait. Laci kibányászta az összes pénzt, melyet tévesen egyszer nyugdíjnak neveztek el, pedig valójában mindvégig az övé volt, és hangosan kurjantva a levegőbe szórta. Karcsi Jutka felé vette az irányt, hogy vad csókváltások közepette a falhoz szorítsa. Marcsi a pult mögé lépett, a sörcsap alá feküdt, s hagyta az Évi által meghúzott kar nyomán töménytelen mennyiségű italt az arcába hullani. Egyszerre mind értették, miről beszélt Sanyi, szívszaggatva gondoltak az elvesztegetett évekre, melyet lomha semmittevéssel, élettelenül aludtak át. Lényük átszellemülése volt a rég kutatott válasz, melyet egy ócska kocsmától reméltek. De a lelküket perzselő hála megbocsátást fakasztott dermedt szívükből. A Fekete Emberre gondoltak, egyként foglalva imába a nevét.

Fakó arccal meneteltek a hűvös hajnalban. Kezükben válogatott eszközök sorakoztak. Csavarhúzó, éles üvegdarab, kés, húsbárd, törött korsó, golyóstoll, valamint egy gazdátlanul lengedező fojtó póráz. Kész voltak felajánlani szolgálataikat.