A gépész
Szépirodalom / Szerelem (656 katt) | Józsa Bence |
2022.06.12. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/6 számában.
Nádasdomb álmos kisváros, a szerb-magyar határtól húzódott nem messzire. Sötétség honolt amerre a szem ellát, felhők sokasága vette körbe az eget, az eső lassú cseppekben szemerkélt egy ideig, azután elállt.
Hajnali öt órakor megcsörrent az ébresztője, és hirtelen lendülettel leverte, majd visszatette a helyére. Szerencsére nem hibásodott meg az óra. Megmozgatta lomhán végtagjait, kómásan kelt ki az ágyából, és kinézett az ablakon. Az idő eléggé szomorkás hangulatot árasztott odakinn, a madarak elköltöztek melegebb vidékre, a villamos lustán haladt egyik állomástól a másikig, a rikkancs pedig árulta az újságokat.
Olybá tűnt, beköszöntött a tél. Bekapcsolta a rádiót. Épp elcsípte az időjárásról szóló híreket; havazást ígért a meteorológia. Attól tartott, hogy ez a nap is ugyanolyan szürke munkanap lesz, mint a többi, se nem jobb, se nem rosszabb, unalmas és átlagos. Tévedett, ez a nap merőben más volt, mint a többi. Fásult lelke mélyén úgy érezte, hogy változásra lenne szüksége, viszont túl a negyvenen már egyre nehezebben vágott bele az újdonságokba, komfortzónájában tengődött.
Jávorcsik Lehel gépész volt a legnagyobb helyi gyárban, a Madórában. Fizetése mondhatni tűrhető, nem volt családja, így minden pénzét magára költhette volna, de ő fogához ütötte a garast. Gyakorta álmodozott teljes életről, de hiába próbálta, nem tudta kiismerni a nőket, nem talált magának olyan asszonynak valót, aki majd gyermekei anyja lehetne. Élete középszerűségben fürdött. Két éve szabadult egy lehetetlennek tűnő kapcsolatból, amelyet sokára sikerült kihevernie. Cingár alkata, több mint két méter magassága, és borostája sármossá tette, de haja csapzott és zsíros volt, ősz hajszálai elárulták korát, s vékony, csontos arcán az elfásultság jelei bontakoztak ki. Régebben pödrött bajuszt hordott, újabban viszont borostát. Gondolatai álomvilágba csalogatták, ahol kiegyensúlyozott és maradéktalanul boldog ember életét élte, de a rideg valóság visszarántotta a jelenbe: lassan készülődnie kellett, különben elkésik a munkából.
Minden reggel lavórban mosdott, egészen addig, míg annyira koszos nem lett a víz, hogy már átlátni sem lehetett rajta. Így történt a ruházkodással is, szakadt, rongyos göncöket hordott őfukarsága. Hiába volt igényes öltözék a szekrényében, mégsem viselte. Ragaszkodott az olcsó igénytelenséghez, ám mivel legserényebb, legügyesebb mérnöke volt a cégnek, a vezetőség elnézte küllemének hibáit. A mai naphoz a legkevésbé sem volt kedve, szíve szerint átaludta volna az egész délelőttöt, ám hívta a kötelesség így megemberelte magát. Letisztálkodott, majd rendbe hozta zsíros séróját, amely bosszantóan sűrű volt, mint a kefe, majdhogynem belecsorbult a fésűje. Nekikezdett a reggelinek, kifejezetten szerette az abált szalonnát, a paradicsomot, az enyhén csípős zöldpaprikát, illetve az elmaradhatatlan fűszert, a tengeri sót. Étkezés után kávét kortyolgatott csöndesen, mellé elszívta első Fecskéjét, és ahogy felállt az asztaltól, kissé megszédült, ezért pár pillanatig a széknek támaszkodott. Időközben kivilágosodott, a nap sugarai végigszántottak a gépész rozoga és enyhén koszos, poros ablakán. A hidegre való tekintettel vastagabb cipőt, sálat, sapkát és kesztyűt húzott fel, majd lustán magára terítette kabátját. Kerékpárral járt munkába, körülbelül húsz perc volt az út, kényelmesebb, mint gyalog és egy kicsit megmozgathatta elnyűtt végtagjait. Útközben belefutott néhány ismerősébe, akiknek messziről integetett. Autót nem akart tartani, arra is, mint minden egyébre, sajnálta a pénzt. Óvatosan, lassan tudott haladni, mert csúszott az út, és nem szeretett volna orra esni. Ahogy tekert, lassan a gyár sziluettje kirajzolódott előtte. Szinte sohasem késett, most is percre pontosan megérkezett, járművét nagy műgonddal lezárta, majd komótosan besétált, s aláírta a jelenléti ívet. A portás intett kezével, és a gépész hogyléte felől érdeklődött. Válaszul motyogott valamit az orra alatt, majd továbbindult rendeltetési helyére. A gyárban főleg háztartási eszközöket készítettek nagy szorgalommal. Beviharzott és a vezető üdvözölte őt:
– Jó reggelt, Jávorcsik! Mondja, kipihente magát? Kissé fáradtnak tűnik.
– Igen, köszönöm, csak ma valahogy jóval korábban jött a reggel, mint ahogyan vártam – ingatta fejét.
– Sebaj, szedje össze magát, új nap, új lehetőségek! Hasznos munkát! – azzal kétfelé váltak útjaik.
A Madórában az volt a szokás, hogy mindenki magázott mindenkit. A dohányzó felé vette útját, és mielőtt nekikezdett volna a mai napnak, elszívta második cigarettáját. A munkások többsége szeretett iszogatni műszak után, viszont neki csak a bagó és a kávé kellett. Évente néhány alkalommal ivott alkoholt, akkor is általában egy, esetleg kettő hosszúlépést, semmi mást. Délelőtt alig bírt összpontosítani, figyelmét elterelte a magányosság terhe, a nőkkel megélt kudarcai, a menekülési vágy abból az állandósult, szürke egyhangúságból, ami már évek óta kísértette. Őrlődött. Van úgy, hogy a múlt felemészti az embert, ha képtelen szembe nézni vele, ha nem tud csak egyszerűen emlékezni helyette folyton-folyvást újraéli. Fontos, hogy a mában éljünk, a múlton tépelődés miatt szorongunk, a jövőn aggodalmaskodunk. Egyedül a jelenben való gondolkodásmód visz előre. Jávorcsik ezeket mind végigjáratta fejében és kicsit megnyugodott, végre sikerült összpontosítania a munkára.
Bonyolult számításokat végzett, és ellátta egyéb operátori teendőit is. Az ábrándozást meghagyta az ebédszünetre. Pontban délben a gyár ebédlőjében csontlevest kanalazott, és tarhonyás csirkét fogyasztott másodiknak savanyú uborkával. Éhes gyomrát lassan, jóízűen megtöltötte. Remekül főztekm és baráti árban volt az étel. Legszívesebben hétvégén is itt kosztolna, ha tehetné. Eszébe jutott, hogy felkeresi volt kedvesét és elbeszélget vele, de aztán elvetette ezt a bizarr ötletet.
– Őrültség lenne! – fortyogott magában.
Ebéd után az igazgató magához rendelte és megdicsérte precíz munkáját. Jávorcsik csak pislogott, régen történt, hogy ennyire elégedettek legyenek vele, főleg, hogy a koncentrálás nehezebben ment a mai délelőttön. Óvatosan megkérdezte Perge urat, hogy várható-e a szokásoson túli fizetésemelés, mire az a válasz érkezett, hogyha továbbra is ennyire jól dolgozik kaphat prémiumot is. A gépész mosolyogva fogadta a jó hírt, hisz akkor el tud menni nyaralni. Egy ideje vágyott már hegyvidékre. Az alföld puszta látványa is szép, de a hegyekhez, az áldott hegyekhez kívánkozott minden porcikája, szinte beleborzongott. Sok évvel ezelőtt Mátrabércen töltötte két heti szabadságát, amely magával ragadta, odavágyódott. Így töprengett magában:
– Be jó volna, drága Istenem, újra ott sétálgatni, a kisvonatra felülni, utazni a messzeségbe, füstkarikákat eregetni közben, és nézni, ahogyan a Nap lebukik a hegy mögé!
Feléledt benne a kalandvágy, kívánta a környezetváltozást, hirtelen egyfajta boldogságot érzett, katartikus élményben összpontosultak lelkének rezgőszálai. A műszak hamar eltelt ténykedései forgatagában. Szorgosan dolgozott, mint a hangya, mindent időre teljesített, sőt a másnapi munka egy részét is elvégezte. Délután négyet ütött az óra. Elégedett mosoly terült el az arcán, ennyire jó napja már régen volt. Letisztálkodott a zuhanyfülkében, belebújt utcai ruhájába és magabiztos léptekkel elhagyta az épületet. Úgy döntött, betér az otthonától nem messzire található, Pompa névre hallgató takaros, ízlésesen berendezett kávéház és étterembe, és megengedi magának a hosszúlépést, meg egy csésze gőzölgő feketét. A fiatal felszolgáló hölgy világosbarna vállig érő haja, szép formás mellei – amelyek kissé kibuggyantak lenge öltözetéből –, cseles feneke, igéző bociszemei, valamint kellemes hangja elkápráztatta őt.
– Parancsol még valamit, uram? – kérdezte mosolyogva a nő.
– Köszönöm, mást nem kérek, csak a számlát – biccentett fejével Jávorcsik és ő is elmosolyodott.
Az élet miértjein és mikéntjein merengett. A pincérnő kézmozdulatokkal és újabb mosollyal tudtára adta, hogy szimpatizál vele. Egy magabiztos férfi már elkérte volna a telefonszámát, vagy legalább megkérdezte volna a nevét, de ő nem tette. Jávorcsik képzelgett, és lassan döntögette magába a kellemesen száraz fröccsöt, majd kávéjához kísérőnek rágyújtott egy cigarettára. Messze kalandozó gondolatai gyönyörű gyertyafényes vacsorához és érzelmekkel fűtött szeretkezéshez vezették. A nő mély nyomott hagyott benne, ám nem volt elég bátorsága és nem ragadta meg az alkalmat.
– Örökké egyedül – motyogta maga elé.
Fizetett és adott egy csekélyke borravalót, majd angolosan távozott a hideg, nyirkos délutánban. Annyira elmélázott, hogy majdnem orra esett a járdaszegélyen. Hűvösebb lett az idő és a hó apró pelyhekben elkezdett szállingózni. Megérkezett a tél, amely fojtó magányba taszítja még azokat is, akik nem ülnek folyton a babérjaikon. Hamar eljött az este, sötétedett és Nádasdomb utcalámpái is felgyúltak, a házakban elhúzták a függönyöket, becsukták a spalettákat, leeresztették a rolókat. Alig lézengtek az utcán itt-ott, néhányan kutyájukat sétáltatták. Hó födte be lassanként a tájat, amerre a szem ellát, a gyermekeket páran elvitték szánkózni, egészen decemberi lett a hangulat, így november idusán. A gépész lomhán vánszorgott garzonlakása felé, jóleső fáradtság lett rajta úrrá, karjai, lábai elzsibbadtak. Azon töprengett talán mégis elkéri a pincérnő számát az elkövetkező napok valamelyikén.
– Eszem pár falatot, és nézem kicsit a tévét – gondolta magában, miközben lakáskulcsát halászta elő kabátjának belső zsebéből.
A Szerencsekereket adták, szerette ezt a műsort, szórakoztatta. Amikor a reklámok következtek kiment a konyhába cigarettázni. Amióta nő nélkül volt, a dohányzás volt az egyetlen szenvedélye, úgy vélte, ha révbe érne párkapcsolatban, le is szokna róla. Bár, ha összejönne a pincérnővel, és kiderülne, hogy ő is bagózik, akkor nem lenne motivációja abbahagyni. Különben nem bánta, szeretett cigarettázni. Jávorcsik rendszerető és tisztaságkedvelő volt, lakása körös-körül ragyogott, de öltözködésében ez nem nyilvánult meg, sem az ablak pucolásában. Álmodozásából felocsúdott, mert folytatódott a kvízműsor, lehuppant az ágyára és a televízióra meresztette csillogó barna szemeit. Még csak négy betű jelent meg a képernyőn, de ő már tudta, hogy a megoldás nem más, mint, „ki, mint vet, úgy arat”. Nála gyorsabban a játékosok sem tudták megfejteni. Azon filozofált, ha már ennyire jól tudja, talán indulnia kéne a vetélkedőn. Nem sokkal később megcsörrent a telefon.
– Szervusz kisfiam, hogy vagy? – kérdezte aggódó édesanyja a vonal túlsó végén.
– Remekül, Mama! ma megdicsért az igazgató, és a délután folyamán megismerkedtem egy új pincérnővel a Pompában, azt hiszem... beleszerettem.
– Ezt örömmel hallom! Nagyon telik az idő, ideje volna, hogy megnősülj!
– Ennyire ne szaladj előre, anyám! – mondta a telefonba mosolyogva a gépész. – Te, hogy vagy?
– Jól, csak apád hiányzik nagyon. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy elment, pedig már több, mint egy éve.
– Nekem is hiányzik apa – szólalt meg a cigarettától kissé köhécselve Jávorcsik.
– Megyek, kincsem, vár a konyha, épp levest főzök holnapra. Valamelyik hétvégén vagy hétköznap egyik szabadnapodon meglátogathatnál. Szép délutánt!
– Köszi anya, neked is! Ígérem hamarosan hazavonatozom – majd helyére tette a kagylót. – Anyámnak igaza van, lassan családot kellene alapítanom – tűnődött.
Jávorcsik kissé tartott a felelősségvállalástól, úgy érezte, hogy a családalapítás a szabadságától megfosztja, de néha meg úgy vélte, hogy ez volna a helyes út. Nagyokat sóhajtott és mielőtt visszaült volna tévét nézni, a konyha felé vette az irányt, és talált még maradék sóspálcikát és pogácsát a pulton, a hűtőben pedig némi narancslét.
Kellemesen elfáradt a mai napon és folyton a pincérnőn járt az esze. Magával ragadta, éjszaka forgolódott, annyira izgult. Reggel korán kipattant a szeme, mielőtt az ébresztő megszólalhatott volna. Kómásan kibattyogott a konyhába és főzött magának egy erős feketét, amely mellé cigarettára gyújtott. Jávorcsik jól érezte magát a bőrében, ki volt virulva, ragyogott, mint a gyertya lángja. Perge úr, az igazgató időnként megjegyezte, hogy lehetne magára igényes, úgy döntött mostantól hallgat rá. Tiszta és ízléses ruhákba öltözött, megmosta a haját megszárította és megfésülte, mosolygott magában, arra gondolt, hogy rá se fognak ismerni a gyárban. Az ablakot is megpucolta. Igaza is lett, először azt hitték, új dolgozó érkezett, utána közelebbről látták, hogy Jávorcsik az. Perge úr felkereste és így szólt hozzá:
– Lehel! – mondta kedvesen. – Kap három nap ajándék szabadnapot, ma pedig délután két órakor távozhat, töltse hasznosan és sok pihenéssel!
Ő csak ámuldozott, nem akart hinni a fülének. Két órakor rendbe kapta magát, felvette az utcai ruháit és útnak indult. Bizakodott abban, hogy műszakban lesz a pincérnő. Így is történt, valóban ott volt a nő, amikor megérkezett. Ugyanannál az asztalnál foglalt helyet, mint ahol a múltkor. Pár perc múlva már ott állt előtte és mosolygott:
– Mit hozhatok, uram?
– Magácska nevét kérem! – kacsintott a gépész.
– Göbölyös Titanilla.
– Ó, igazán különleges neve van! Engem Jávorcsik Lehelnek hívnak és gépész vagyok, a Madórában. Volna kedve esetleg valamikor egy randevúhoz velem?
– Már alig vártam, hogy megkérdezze ezt! Igazán csábító ötlet! Csak ne itt a Pompában, mert a vezetőség nem nézné jó szemmel, hogy az egyik vendéggel randizom! Pincér munkatársaim sejtik, hogy mi tetszünk egymásnak, de rendesek, nem fognak besúgni a vezetőnek.
– Akkor jó! – bólogatott Jávorcsik. – A holnap délután hat óra megfelelne a Kónya kávéházban?
– Remekül hangzik, kedvelem azt a helyet! – a nő szinte ragyogott a boldogságtól. – Nos, mit hozhatok?
– Egy csésze kávét, keserűn, szódát, valamint halászlét kérnék csípős paprikával.
A hölgy felvette a rendelést. A férfi megcsodálhatta ismét Titanilla cseles, huncutul formás fenekét. Nagyon csinos nő volt! Tíz perc múlva az asztalra került a rendelés.
– Jó étvágyat!
Először megebédelt, majd a kávéhoz elszívott egy szál cigarettát, végül oltotta szomját a kellemesen hideg szódával. Nagy borravalót hagyott, a pincérnő megörült ennek, nem voltak jól fizetve a Pompa alkalmazottai, a főnök fukar volt, mint Jávorcsik, bár ő már azon gondolkodott változtat a pénzhez való hozzáállásán, nem fogja mostantól úgy fogához verni a garast, mint annak előtte.
Hazafelé azon töprengett, hogy milyen elegáns öltözéket vegyen fel holnapra. Első dolga volt a szekrényt kinyitni, meglepődve látta, hogy nem kell boltba mennie, régebben vásárolt holmijai között talált alkalomhoz illőt. Nagyon izgatottá vált, járkált le-fel a lakásában, rendet rakott, kitakarított, hátha esetleg a randevú után feljön hozzá az imádott hölgy. Nyugtalan is volt kicsit, sokat számít az első benyomás, talán ő az igazi, talán boldog lehet végre, és boldoggá teheti Titanillát is. Mosolyra görbült lebiggyesztett szája. Időben nyugovóra tért, hogy másnapra kipihent legyen. Reggel korán kipattant a szeme, a randevúig bőven volt idő. A nap nagy részét olvasással töltötte, ebédre főzött magának krumplipaprikást. Sokat tollászkodott a fürdőszobában, tökéletesen akart kinézni. Ha nőről volt szó, akkor mindig nagyon összeszedte magát. Úgy döntött, fél órával korábban megy a Kónyába, hogy véletlenül se késsen. Jól tette, mert a pincérnő percre pontosan érkezett. Jávorcsik lesegítette a kabátját, majd hellyel kínálta. Titanilla megjegyezte, hogy milyen udvarias. Nem árulta el korát, de a gépész leszűrte, hogy legalább tíz évvel fiatalabb nála.
– Tegeződhetünk? – kérdezte Titanilla.
– Természetesen! – mondta mosolyogva Lehel.
Tyúkhúslevest és marhapörköltet ettek tésztával és savanyú uborkával. Mindkettőjüknek nagyon ízlett az étel, a Kónyában remekül főztek. A nő a vacsora után rágyújtott. Jávorcsik mosolygott magában, hisz akkor nem kell lemondania a cigarettáról, ő is elővett egyet és követte a nő példáját.
– Van testvéred?
– Nincs, egyke vagyok – felelte a gépész.
– Nekem két nővérem és egy öcsém van.
Rengeteg közös témájuk volt a zenétől kezdve a filmeken át a színházig. Kiderült, hogy Titanilla szeret horgászni és enni is szereti a halat, mire Lehel elmosolyodott. Meghívta lakásába, de a pincérnő mondta, hogy apró lépésekben halad előre, egyelőre nem fogadja el, de később majd igen. Ez felpezsdítette Jávorcsikot, hisz nem egy könnyűvérű nőcskével van dolga, hanem egy igazi nővel! Hazakísérte és búcsúzásként csókot nyomott a szájára, mire ő elpirult. Körülbelül húsz perc volt az út a lakásáig, útközben fütyörészett és szinte tánclépésekben haladt előre. Belezúgott, rózsaszín köd vette körbe. Hosszú évek óta nem volt ennyire boldog, mint az elmúlt néhány órában. Azon elmélkedett, néhány hónap után megkéri a kezét, minden porcikájában azt érezte, hogy ő az igazi. Reménykedett benne, hogy Titanilla is hasonlóan érez.
A Fő utcán haladt végig, a fákról már szinte minden levél lehullott, de így is gyönyörűen festett a táj, megvolt a maga hangulata. Szinte lebegett, annyira könnyednek érezte magát. Továbbra is havazott. Találkozott az egyik szomszéddal, aki kérdezte, hogy mi ez a nagy boldogság.
– Szerelmes vagyok, Tátrai bácsi! – mondta boldogan Jávorcsik.
– Az nagyszerű hír! – biccentett fejével az öreg.
Tátrai bácsi egyébként több, mint kilencven éves volt, remekül, érezte magát a bőrében, makk egészséges volt és imádott sakkozni. Néha áthívta Lehelt is egy-két játszmára, de a játékok többségét a bácsi nyerte, bár néha, azért Jávorcsik is bizonyította tudását. A legtöbb játszmát természetesen nyugdíjas barátaival játszotta az idős úr, hisz azok gyakran ráértek.
– Jól esik, hogy Tátrai bácsi is ennyire örül az én boldogságomnak.
Talán ki kellene hívnom egy újabb partira, hm a napokban sort kerítek rá! – elmélkedett magában. A bácsi mintha kitalálta volna a gondolatait odament hozzá és így szólt:
– Lehel, kedves szomszédom, esetleg egy-két játszma sakkot volna-e kedve ma játszani?
– Épp ez fordult meg a fejemben, Tátrai bácsi! – mosolygott a gépész.
Így a délután néhány óráját játszmákkal töltötték, Lehel annyira el volt varázsolva, hogy egyetlen mérkőzést sikerült csak megnyernie.
– Álmodozik, kedves szomszéd, és a játékra már nem is tud úgy figyelni, de nem baj, értem én, nagy most a szerelem!
– Ez így van, Tátrai bácsi! Ígérem, legközelebb jobban koncentrálok, köszönöm a partit! – azzal elbúcsúzott tőle és hazament.
Megéhezett, megszomjazott a nagy játszmák alatt. Otthon kifosztotta a hűtőt, jól belakmározott. Annyira oda volt a nőért, hogy a jövőt kezdte tervezgetni, meglepődött saját magán, hisz leendő gyermekei anyjának el tudta képzelni Titanillát. Nézte még egy kicsit a tévét, letisztálkodott majd jól eső fáradtság lett rajta úrrá. Megágyazott magának és hamar elaludt. Másnap kora reggel ébredt és azon gondolkodott mivel töltse el szabadnapját. Úgy gondolta, egy kiadós séta a hóesésben jól jöhet. Nem akarta folyton zargatni új szerelmét, mert az évek során megtanulta, nem jó, ha az ember nagyon rácsimpaszkodik a másikra, az elrontja a romantika varázsát.
Az elmúlt napok azt bizonyították, hogy ők egymás számára tökéletesek, természetesen nem akarta ezt a véleményét elkiabálni, de nagyon bizakodó lett, régen hitt ennyire a nőkben, sokat csalódott.
– Nem iszom előre a medve bőrére, de úgy tűnik, hogy boldog vagyok! – gondolta magában.
Megmosdott, megreggelizett, és elindult a sétára. A hó már csak szórványosan esett, az idő egészen tűrhető volt, az utcán most többen járkáltak. Titanilla is gondolt rá felszolgálás közben, a gépész nem is sejtette, de a nő is teljesen bele volt habarodva. Amikor hazaért, üzenet várta a telefonrögzítőjén, nagy izgalmakkal indította el.
– Szia, Lehel! Holnap szabadnapos vagyok, ezért arra gondoltam, hogy elmehetnénk kirándulni a helyi vadasparkba. Nagyon szeretem az egzotikus állatokat. A zsiráf a kedvencem!
Jávorcsik felhívta a kedvest és megbeszélték az időpontot. Délelőtt tíz órára esett a választás, a helyszínen találkoztak.
– Nekem a delfinek a kedvenceim – válaszolta a gépész egy nap késedelemmel
– Szeretem én is őket nagyon! – mosolygott a pincérnő.
A fél napot az állatkertben töltötték, nagyon jól érezték magukat.
– Arra gondoltam, ma már talán feljöhetnél hozzám, mit szólsz?
– Igazán kedvellek téged, ezért rendben van, felmehetünk hozzád!
Még jó, hogy nagy rendet rakott és kitakarított, számított rá, hogy a hölgy beadja a derekát. Megérkeztek és Jávorcsik meghívta őt vacsorára. Szépen megterített, igazán gusztusosan nézett ki az asztal, Titanilla meg is jegyezte, hogy férfi létére Lehel milyen házias, mire ő pironkodva mesélte el, hogy az édesanyja tanította meg a terítés és sütés, főzés fortélyaira. Rengeteg témájuk volt, izgalomban tartották egymást és egyszer csak Jávorcsik odahajolt, mintha a fülébe akarna súgni valamit és akkor hirtelen... megcsókolta. A nő fülig vörösödött és hevesen, izgalommal viszonozta. A gépész és a pincérnő hihetetlen boldogságot érzett egész este. Megbeszélték, hogy együtt töltik az éjszakát. Jávorcsik álma teljesült, mégiscsak szeretkezésbe torkollott az ismerkedés, ami persze várható is volt. Titanilla is úgy érezte, hogy ő az igazi. Másnap sokáig aludtak és mosollyal a szájukon ébredtek fel.
– Érted még a csillagokat is leénekelném az égről!
A nő megint elpirult.
– Volna kedved meglátogatni velem édesanyámat? Szeretnélek bemutatni neki.
– Semmi akadálya, mehetünk hozzá.
– Ezt örömmel hallom! – mosolyodott el a gépész.
Szentes, 2021 tél
Előző oldal | Józsa Bence |