Barbár

Fantasy / Novellák (416 katt) Indignation
  2021.04.01.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/6 számában.

Bár nem kellett belöknie a fogadó ajtaját, mert az nyitva állt minden száraz torkú utazó előtt, mégis figyelmébe tolakodtak a rátűzött pergamen fekete betűi. Meglátva a felhívást, Eric talpa kicsit vehemensebben csattant a faküszöbön, mint tervezte. Felkorbácsolt indulata nyomán a gyenge fatákolmány reccsent egyet, ami odavonzotta a fogadó népességének tekintetét. Eric elszakította saját tekintetét a pergamenről, és miközben gondja volt rá, hogy mellkasát és vállát kidüllessze, felvette a harcot minden rá villantott szempárral.

Mire végzett a farkasszemezéssel, nem maradt egy kalandor vagy hős sem, aki rá mert volna nézni. Eric, immár civilizáltabb léptekkel, bevonult a pulthoz, amire megfontolt finomsággal helyezte rá öklét és kért egy korsó szomjoltó sört.

Eric a magas hegyeiről és hideg teleiről híres Kurantian törzsből származott. Gyerekkorát kőszáli kecskék társaságában töltötte. Barátaival azon versenyeztek, hogy kinek a torkából szakad fel mélyebb és hangosabb üvöltés, amire lavina indult el a meredek sziklák közt. A természet zord arca volt az apja, aki megtanította élni és túlélni.

A sörrel a kezében egy fogadó pultjánál állva, nehéz lett volna tévedni Eric-kel kapcsolatban. Bárki megmondhatta volna megtermett, izmos teste láttán, hogy egy barbár. Eric nem is akart másnak látszani, mint ami volt. Egy Kurantian büszke a származására. Eric a hagyományos kopasz nyírt fejtető és lófarok frizurát viselte, arcát pedig két vízszintes, lazúrkék csíkkal festette ijesztőre.

Miután felhajtotta a sört, mely hidegebb is lehetett volna, egy elrévedő morgással ezüstöt pöccintett a pultra vastag ujjával és az ajtó felé indult. Amikor átlépte a küszöböt, mely már a közeledtére is remegett, oda se nézve tépte le az ajtóra tűzött felhívást. A cikornyás, fekete betűk sercegve estek össze a megalázott galacsinná gyűrt pergamenen.

Miközben áthaladt a város kapuján és az országútra lépett, Eric nem tudott másra gondolni, csak a szép, fekete cikornyákra, melyek olyan szénfeketék voltak, mint az a szempár, úgy kunkorodtak, mint azok az arany fürtök, és vonásaik olyan teltek voltak, mint azok a piros, formás ajkak.

A pergamen szavai ugyanis arra hívták fel a hős kalandorok figyelmét, hogy Amélie királylányt gonosz varázsló tartja fogva, tehát a nemes hölgy megmentésre vágyik.

Ericet soha nem dühítette még így felhívás életében. Amélie királylányt rendszeresen látogatta, amikor a városban járt és sokat beszélgettek. Igaz, általában Eric mesélt, és nem volt jó benne. Nem tudott úgy előadni, mint egy bárd, és nem tudott olyan lovagiasan udvarolni, mint egy… hát, mint egy lovag. Eric egyébként is azon a véleményen volt a beszédről és udvarlásról, hogy az csak felesleges, nyálas enyelgés, aminek nincsen semmi tartalma. Ő az ízeket szerette és az érintést akarta.

Amélie királylány azonban egy várban lakott, és Eric csak a vizesárkon át láthatta őt az ablakban, ahonnan a nemes hölgy zsebkendőjével integetett neki. Ennek ellenére a férfiban szemernyi kétség sem volt, hogy Amélie királylány egyszer az övé lesz.

Az egyszer nem valami pontos meghatározás, és erre Eric abban a pillanatban jött rá, amikor meglátta a felhívás fekete betűivel lerajzolva a sötét varázsló szavakat.

Eric nem sokat tudott a mágiáról azon kívül, hogy teljes szívéből (és az nem kicsi, ahogy semmi más sem Ericen) utálta. A mágia nem megüthető, nem megszorongatható és nem lehet keresztben lenyelni sem.

Eric a vérgőzös homály mögött, ami tekintetén ült, megpillantott elszaladni egy fehér nyuszikát a bokrok közt. Rájött, hogy megint dübörög a talaj a léptei alatt, ezért megállt. Sóhajtott egy nagyot, hogy kitisztuljon a feje, mire egy madárcsapat ijedten röppent föl az egyik szomszédos fáról. Eric tudta, hogy csak egy dolog vezetheti le a feszültséget. Térdre ereszkedett, majd megtámasztotta magát két hatalmas lapáttenyerén és kinyomott egy fekvőtámaszt. Majd még egyet.

A mozgás megnyugtatta. Gyerekkora óta edzésben volt, és ingerlékeny lett valahányszor túl sokáig kellett nyugton maradnia. Nem csak ülni nem tudott egy helyben, ugyanabban a városban sem tudott megmaradni sokáig. Hajtotta a vére, ahogy az anyja fogalmazott, mikor először találtak rá három napnyi kódorgás után.

Eric az ötvenedik fekvőtámasz után kezdte érezni a mozgás jótékony hatását, bár hozzá kell tennünk, hogy nem számolta, hányadiknál jár. Méltóságán alulinak találta volna olyan pitiáner kérdésekkel foglalkozni, hogy többet tud-e kinyomni másoknál. Egyszerűen csak elkezdte, és addig csinálta, amíg ellenfele össze nem roskadt. Egyes rosszmájú alakok szerint azért, mert Eric nem tudott volna addig elszámolni, ahány fekvőtámaszt ki tudott nyomni.

Fejében egyre csak Amélie királylány dekoltázsa és a varázsló ronda, gusztustalan kőtornyának látványa váltották egymást. Nem menthetem meg, gondolta Eric, ahogy karizma pattanásig feszült. Nem tudom megmenteni, gondolta Eric, ahogy fedetlen mellkasán a karcos bőr a hideg, nedves földhöz ért. Nem én fogom megmenteni, gondolta Eric, és teste remegni kezdett.

Akkor hagyta csak abba az edzést, amikor megéhezett. Becsörtetett az erdőbe és elbődült, akár egy bika. Harci kiáltása nyomán felbőszült minden élőlény, akinek a dobhártyáját érte a hang. Nem kellett soká várnia az ízületeket pattogtatva ujjain, mire megjelent egy dühös vadkan. Eric nem sokkal később apró tábortűz mellett üldögélve pirította a vadcombot. Türelmetlen volt, ezért szokás szerint megette, mikor kívül már ropogós piros volt, bár a csontról úgy kellett fogaival letépnie a rózsaszín húst.

Nem hagyta nyugodni Amélie gondolata, és egy hirtelen elhatározásra (sok hirtelen elhatározása volt, Ericnek a megfontoltság és az időpazarlás olyan volt, akár két tojás) félbehagyta vacsoráját, eltaposta a tüzet meztelen lábával és a varázsló tornya fel indult.

Azt nem tudta, mit akar ott csinálni és nem is érdekelte, csak oda akart menni. Eszébe jutott, hogy a sárkányt is így győzte le annak idején. Nem tudta, hogyan fogja csinálni, egyszerűen csak adta magát a helyzet. Majd most is adja.

Teljesen besötétedett, mire Eric a torony közelbe ért. A torony egyszerű volt, nagy kőtéglákból épült, melyeken folyondár (vagy más zöld gaz, Ericet nem érdekelte a neve) kúszott fel az ablakok mentén. A torony egy tisztás közepén állt, így jól látható volt a mágikus aura, ami lilán derengve vette körbe az építményt.

Eric megállt az aura előtt, fancsali arccal megszagolta, majd felnézett a legfelső ablakra, ami mellett a távolban ott lebegett a hold fogyatkozó, fehér képe.

Nem történt semmi.

Eric értetlenül állt. Most kellene rájönnie, hogyan fogja mégis megmenteni Amélie királylányt, de nem még mindig nem tudta. Talán csak várnia kell még, gondolta, és bámulta egy kicsit a holdat. A szél hűvösen kerülgette őt, a távolban békák kuruttyoltak és valahonnan virágillat lebbent át a tisztáson. Ericnek nem jutott eszébe semmi.

Hát mi haszna barbárnak lenni, ha nem kaphatja meg, amit akar, villant át éles elméjén a kérdés és már megint mérges volt. Ő nem szokott tehetetlen lenni! Aki tehetetlen, az gyenge! Eric belebokszolt az aurába, ami megremegett, mint a tó, amibe kavicsot dobnak.

A remegés pedig előcsalt egy aranyhajú, dús szempillájú arcot a felső ablakba.

– Amélie! – szakadt fel a kiáltás Eric torkából, amit az erdő túlsó végén is tisztán lehetett hallani.
– Eric, barátom! – a királylány előhúzta zsebkendőjét dekoltázsából és elérzékenyülve szája elé tartotta. – Nem is tudtam, hogy a városban vagy, minő meglepetés! Legyőzted hát a Disznókirályt, akiről oly sokat meséltél? Kiverted a fogát, hogy szíjon a nyakadban hordhasd? Olyan messze vagy, nem látom, hogy viseled-e…

Eric elérzékenyült, hogy a királylány emlékezett arra, amikor a céljairól beszélt. Érzelmei átvették az irányítást értelme felett és válaszképp felhördült:

– Megmentelek!
Amélie kuncogott és meglibbentette a zsebkendőt. Sötétben is aranyló tincsei ruganyosan kanyarodtak kerek arca elé.
– Eric, barátom, hallgass ide, nincs miért engem megmenteni. A legjobb helyen vagyok, ahol csak lehetek. Bízhatom benned, mert régóta ismerjük egymást, mondok hát neked egy titkot! Tudod, a varázsló nem csak a testemet tartja fogva, hanem a szívemet is! – Amélie rebegő szempillái elé emelte a zsebkendőt zavarában.

Eric érezte, hogy most valami olyasmi történt, amire nem számított. Visszagondolt arra, amikor a sárkánynál járt, de az másmilyen volt. Ott váratlanul egy megoldás jött vele szembe. A mostani közel sem volt egy megoldáshoz. Üresség volt, egy nagy, fekete, cikornyás tintakérdőjel rajza elméjének tiszta pergamenjén.

Hogy csinálja hát azt, amiben jó? Hogyan fordítsa Amélie királylány szolgálatába erejét és tehetségét? Hiszen ez az élete. Minek élni enélkül?

Eric gondolatai nagyon hangosak voltak, de ösztönei felzavarták válságából és a háta mögötti nesz felé fordították robosztus testét.

A páncélos alak, aki lovon léptetett ki az erdőből, hosszú dárdát tartott egyik kezében, a másikkal pedig a nyakában lógó, mágia ellen védő talizmánt markolta.

A láttára Eric előtt kitisztult a köd. Tudta már, hogy mit fog csinálni. A megoldás valóban jött, csak nem úgy, ahogy számított rá. Megpróbálta ismét eszébe vésni, hogy a megoldás sosem olyan formában érkezik, ahogy ő számít rá.

Megvetette lábát, harci kiáltásra nyitotta száját és felkészült rá, hogy élete árán is megvédje a betolakodóktól a varázsló tornyát és a benne burjánzó szerelmet.

Előző oldal Indignation