Egyperces tanmese egy lányról önsajnáltató barmoknak

Neoprimitív / Írások (375 katt) Mortelhun
  2021.02.10.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/2 számában.

Tudjátok, van az az érzés, amikor meglátsz valakit, hogy aztán úgy érzed, zavar támadt az erőben. Így volt ez velem is. Egy igen jó zenész cimborám egyszer csak bemutatta a csaját nekem egy szarrá sörözött hajnalon. Na jó, gondoltam, egy csaj a sok közül. Aztán a haver lelépett, a csaj meg ott maradt velem és a rengeteg sörrel az asztalon. Dumált magáról, meg a haverról, hogy mennyire szereti. Hamar rájöttem, hogy nem egy kétbites létformáról van szó. Csak hallgattam őt, és közben rájöttem, hogy nagyon nem illik oda, hol most van, hiszen ez a cimbora szénné fogja csalni őt. De nem szóltam. Mert minek is? És valóban, telt a nyár és a haver mindenkibe beleürítette a zacsiját, akit csak ért. A csaj meg mit sem tudott erről, egészen addig, amíg fel nem világosították erről. És nem én voltam. De tényleg nem.

Hát bazdki, ezek után, bár még igyekezett szenvedni a srác mellett, egyre többször kereste a társaságomat. Megannyi cigarettafüst szagú hajnalt eltöltöttünk együtt a diszkó hátsó részében hatalmasakat beszélgetve, de a távolságot megtartva. Volt, hogy meghányatott, mert akkoriban ezerszám kapkodtam befelé a vodkát és a gint, volt, hogy csak hosszan ölelt, volt, hogy csak ennyit mondott: “mi vagyunk a legjobbak”. És az ember nem hülye, érzi azt, ha van valami a levegőben. Volt is.

Az akkori legjobb spanomnak bevallotta, tetszek neki, vonzódik hozzám. Ami nem volt egyszerű menet, mert egy önsajnáltató, depressziós szardarab voltam akkoriban, aki piált rendesen. Nem is hazudtoltam meg magam, és én ettől a hírtől messze menekültem. Nem akartam semmi zavart az erőben. Nem akartam felvállalni az akkorra erős érzelmeimet. Nem akartam semmit, vagyis akartam mindent, de áldozatok nélkül. Olyan meg nincs. Csak vacogtam, bujkáltam, hogy aztán egy esős éjszaka az egyik bolt előtti fedett rész alá beszorulva, magamon erőt véve elmondjam neki, hasonlóan érzek.

Ekkor már ősz volt, az a hidegebb, ridegebb fajta, hónapok teltek el. Talán késő, ennyit mondott. Hazakísértem és onnantól kezdve, mintha teljesen eltűnt volna. Én csak epekedtem és átkoztam magam, ő pedig messziről integetett, de ennyi. Végül az integetés is elmaradt, mert fősulis lett, messze tőlem, egy másik városban. Talán egy jó év is eltelt, amikor a szokásos helyen összefutottunk. Ő az új barátjával jött, én meg csak részeg voltam, mint általában. Le is baszott emiatt, majd hosszan beszélgettünk, és arra jutottunk, talán össze kéne majd futnunk valamikor dumálni. És az élet bizony nagy mókamester, hogy baszódna meg.

Rá pár napra éppen melóztam, amikor jött a hír, meghalt egy csaj autóbalesetben. Gondoltam, van ilyen. Valamilyen Klári. Okés. Aztán, amikor kiderült, hogy milyen Klári is, hogy hol tanult, és hogy jelenleg hol tanul, le kellett ülnöm. Ő volt az. A temetésén ott voltam, hogy aztán évekig járjak a sírjához, majd lassan ez is elmaradjon. Mára csak emlék, és talán egy fontos lecke. Ha meccslabdád van, azt mindig kegyetlenül le kell csapni, mert ha nem teszed, az élet csap le téged.

Előző oldal Mortelhun
Vélemények a műről (eddig 4 db)