Nevem: Imp

Fantasy / Novellák (526 katt) Carun
  2021.01.19.

Helló! A nevem Baeloth, és démon vagyok.

– Ugyan, kit akarsz itt átverni? – mordult rám Kisördög. – Félvér vagy, egy átkozott fattyú!

Ehm… Ez meg itt a hang a fejemben. Nem igazán jövünk ki egymással.

– Még hogy démon… hah! – zsörtölődött tovább. – Még egy lábjegyzet sem vagy az Ars Goetiában, bazdmeg!
– Sátán a Pokolban! Fogd már be végre, épp bemutatkozok!
– Bemutatlak én, te senkiházi! Ez itt egy koszos korcs, akit Impnek gúnyolnak. A legjobb melókat elhappolják előle, mert egy fattyú… Fattyú, érted?!
– Na most már álljál le, hallod? És ha még egyszer Impnek nevezel…
– Mások templomokat gyújtanak fel, apácákkal kefélnek, papokat rontanak meg, de ez… Tudjátok, ki ez? A csávó a háttérben. Ez az, aki tartja az ajtót az igazi démonoknak, akik egy fasza buli után visszatérnek a Pokolba.
– De nem ma! Crockel külön kérte, hogy ma este menjek velük a városba.
– Na persze… Biztos kell nekik egy ajtónálló…

A klub bejárati ajtaját őriztem, mikor…

– Hahahahaha! Hát nem megmondtam!
– Kuss legyen!

Szóval, ahogy ott álltam, hátamat a vakolatlan téglafalnak vetve, egy ‘73-as Ford Mustang kanyarodott be az utcába. Mit kanyarodott? Bevetődött. Olyan sebességgel fordult, hogy elsodorta a járdán lévő kukákat. A sofőr – Furcas – pár méterrel előttem taposott a fékbe, visító hanggal és égett gumiszaggal töltve meg a hajnalt.

– Hah! Láttad ezt, Imp? Ezt hívják hatásos belépőnek.

Furcas kiszállt a volán mögül és rágyújtott egy cigire. Kopasz fejével, bozontos, ősz szakállával, napszemüvegében és szegecsekkel kivert bőrmellényében pontosan úgy nézett ki, mint egy ‘80-as évekből itt ragadt öreg rocker.

– Leszámítva, hogy ő több tízezer éves – tette hozzá Kisördög.
– Ja, az is.
– Meg, hogy neki van stílusa, nem úgy, mint neked.
– Imp? – Furcas elhúzta a tenyerét az arcom előtt. – Hallasz, kölyök?
– Hogy? Ja, persze… Hatásos belépő. Tényleg király volt.
– Azt kérdeztem: hol a francban van Crockel? Nemsokára feljön a nap, el kell húznunk innen.
– Még odabent – mutattam a vörösre mázolt, kétszárnyú fémajtóra. – Intézi az ügyeit azzal az énekessel.
– Asmodeus három fejére, hát meddig tart kicsinálni egy embert? Bemész, eltöröd a nyakát vagy elhamvasztod Pokoltűzzel, és ennyi. Sima ügy.

Csendben bólogattam, miközben azon tűnődtem, hogy szegény Furcas mennyire vakon van. Úgy hallottam, hogy Crockel semmit sem intéz “simán”. Az a perverz állat mások kínzásában lelte örömét. Szeretett angyal képében megjelenni – tetőtől-talpig dicsfényben és glóriában. Rébuszokban beszélt, és találós kérdéseket tett fel az ügyfeleinek, akik ha rosszul válaszoltak, elvesztettek egy végtagot vagy egy szervet. Pár óra múlva az áldozat darabokban hevert.

– Látod, Imp, te sosem leszel ilyen tökös gyerek! Örökké egy kurva ajtót fogsz őrizni.
Kisördögnek igaza volt.
– Még szép!

Crockel játszadozásai már nem egyszer a démonok nyakára hozták a vadászokat. Ezért volt szükség rám ma este, hogy őrizzem a bejáratot, amíg a Pokol egyik hercege véres masszát csinál valakiből odabent.

Eltelt egy perc.

– Nem kéne megnézni, hogy mi van vele? – éreztem Kisördög aggodalmát. Lelke legsötétebb bugyraiban néha érzéseket táplált az igazi démonok iránt.
– Nem! Biztosan jól van – feleltem.
– Mi van, ha egy vadász elkerülte a figyelmedet, he? Az a csapos! Sunyi volt a tekintete. Biztos kősóval töltött sörétest rejtegetett a pult alatt.”
– Nincs bent egy kurva vadász sem, most pedig hallgass!
– Ugyan, mit tudod te? Csak egy félvér vagy! Parancsolom, hogy azonnal menj be!
– Te csak egy hang vagy a fejemben, nekem te nem parancsolsz!
– Nem-e?! Na majd mindjárt megmutatom neked, teee…
– Ó, Baeloth! Mily csodás ez az este! – hallottam meg Crockel zengő hangját a bejárat irányából. – Ezer éve nem mulattam ilyen jót. Már-már azt is mondhatnám, hogy az érzés… mennyei.

Crockel színpadiasan átlépte a küszöb elé rajzolt rúnákat, és szélesre tárta fekete szárnyait. Hófehér, vér pettyezte öltönyében, széles vigyorral angyali ábrázatán igazán fenségesnek tűnt a lámpák fényében.

– Végre már – mordult fel Furcas és bevágódott a volán mögé. – Még egy perc, és itt hagytalak volna a francba!
– Ugyan miért tettél volna ilyet, jó lovag? – kérdezte Crockel. Hangja nyájas volt, tekintete fenyegető.
– Te is tudod, bazdmeg, hogy a Főnök nem szereti, ha késünk. Ha napkeltéig nem érünk vissza, akkor a purgatórium vár mindannyiunkra. Hét év és hét nap azon a szar helyen. Kösz, de inkább kihagyom; nekem holnap randim lesz egy szűzzel.
– Hallod, Imp? Hát neked mik a terveid holnapra? Csak nem ajtónállás? Hahaha!
– Akkor ne késlekedjünk, kedves Furcas, mert az a kis kurva biztos többet ér, mint egy barátod lelki békéje.

Crockel csípős megjegyzését követően motorosok fordultak be az utcába. Négyen voltak, akár az apokalipszis lovasai. Eldördült egy puska, mire a Mustang jobb féklámpája darabokra robbant. Crockel bevetődött az utastérbe.

– Vadászok! Kurvaélet! – Furcas ordított, a Mustang felnyerített, a gáz tövig lett nyomva.
– Ezek itt hagynak minket, baszod! – Kisördög őrült módjára bömbölt a fejemben. – Csinálj valamit, te félvér fattyú, vagy itt döglünk meg!”

A motorháztetőre vetettem magam – mellkasom alatt több mint kétszáz lóerő zakatolt.

– Kapaszkodj, Imp! – Furcas ráncos arcán ördögi vigyor terült szét. A hajsza igazán lázba hozta.

A város utcái egy pillanat alatt versenypályává alakultak: démonok és vadászok rendeztek halálfutamot ezen a hajnalon. Furcas mindent megtett, hogy lerázza a rohadékokat, de azok úgy jöttek ránk, mint rothadó hullára a legyek. Az egyik motorosnak sikerült elég közel kerülni hozzánk és célra tartania a fegyverét.

BAMM.

A jobb hátsó keréknek annyi lett, a Mustang pedig úgy dobált minket, mint egy igazi betöretlen vadló. Az erőm fogytán volt, a karjaim zsibbadtak és már majd kiszakadtak a helyükről; úgy éreztem, ennyi, nincs tovább. Ekkor csapódtunk bele egy bolt kirakatába.

Szédültem és erős hányingerem volt.

– Nehogy kitaccsolj itt nekem, bazdmeg!

Kisördög a helyén, ezek szerint minden oké. A fizikális sérülések elhanyagolhatóak; félvérként – bár nem gyógyulok olyan gyorsan, mint a tiszta vérűek – amúgy sem kellett aggódnom miattuk.
Hátam a falnak vetettem és elnéztem a Mustang füstölgő roncsa felé.

– Furcas? – nyögtem és lassan talpra álltam. – Crockel?
– Picsába, ennek az öltönynek annyi! – Az angyalarcú démon bosszankodva küzdött a mellkasából kiálló tenyérnyi szélvédő darabbal.

Furcas a Mustang csomagtartójának dőlve intett felém. Állkapcsa és bozontos szakálla helyén véres massza volt csupán, meghajlott napszemüvege srégen állt törött orrán. Pár perc és a démonvér teljesen helyre fogja hozni.

A bolt vinnyogó riasztójának hangjába motorzaj vegyült. Az utca végéről döngetett felénk a négy vadász. Az egyikük fékezés helyett kilencven fokba fordult a járművel, miközben mélyen döntötte azt, majd egyszerűen a fizikára bízta a többit. A szikrát hányó motorbicikli egyenesen Furcas felé csörtetett.

A démon kitért a motor elől és kezeit a vadászra emelte, hogy Pokoltűzzel árassza el.

BAMM.

A vadász gyorsabbnak bizonyult, és nagy kaliberű pisztolyával pontosan fejbe lőtte a rocker-démont. Furcas teste úgy rángatózott, mint halálraítélt az akasztófán, majd millió darabra robbant szét.

Ezüst töltények… Picsába!

Crockel felé pillantottam, aki a pénztár mögött fedezéket találva épp Démoncsontokkal dobálta ellenfeleit. A három vadászból egy már holtan hevert.

– Gyerünk már, segíts neki! – ordította Kisördög, de egyszerűen lefagytam.

Crockelt végül eltalálták. A kősóval töltött tölténytől a démon mozdulatlanságba dermedt, mire a másik vadász előhúzta ezüstösen csillogó tőrét és elmetszette az angyali démonherceg torkát. Sistergő hang, égett hús szaga… Crockelből nem maradt más, csak por és hamu.

Pislogtam egyet. Már csak én maradtam.

– Vagyis MI! Itt döglünk meg miattad!

Nem láttam kiutat. Baal bocsássa meg nekem! Az első melóm, és hogy el lett baszva. Most hét évig és hét napig a purgatóriumban vezekelhetek.

Mr. Ezüst Golyó lépett elém. Szemében fanatikus tűz lobogott, kezében szörnyű fegyverét szorongatta. Becsuktam a szemem és összeszorítottam a szám.

– Kisördög… Tudom, nem voltunk jóban, de…
– Ó, bazdmeg! Valaki lője már le!

BAMM.

– Uhh… Ez fájt. Pont a szívbe… De… Hmm. Azt hittem, hamuvá válni, vagy felrobbanni fájdalmasabb lesz. Ami azt illeti… egész jól érzem magam. A testem elkezdett regenerálódni. Mi a fene? Kifogyott az ezüstből ez a pöcs?

Résnyire nyitottam a szemem, és láttam, ahogy a vadász lassan távolodott a közelemből. Pont annyira volt meglepődve, mint én.

Még háromszor ugatott fel a pisztoly a kezében.

– Bassza meg! – kiáltottam. – Befejeznéd végre?

A mellkasomra néztem, ahol a golyók ütötte sebek lassan összezárultak kipréselve testemből a töltényeket. Megfogtam az egyiket, és kíváncsian méregettem. Ezüst. Beliál faszára, mi a fene folyik itt?

– A véred, te idióta! Az az elfajzott véred! Rád nem hatnak az ilyen szarságok, hogy kősó meg ezüst, mert félig ember vagy! Öcsém, ki gondolta volna, hogy te vagy a legkirályabb démon az egész Pokolban!
– Te… te démonnak neveztél?
– Ja-ja, de most nehogy elérzékenyülj itt nekem! Legyél jó démon, és állj bosszút a haverjainkért!

Elmosolyodtam. Szélesen és ördögien. Azokat a vadászokat meg egész egyszerűen ketté téptem.

*

Az asztali lámpa fénye sápadtan világította meg a szűk motelszobát. Charlie az ágyon ülve fente bozótvágóját, fél szemmel a tizenegy órás híreket lesve. Frank az íróasztalnál kősóval töltötte meg a katonás sorba állított sörétes hüvelyeket. William atya az éjjeliszekrény előtt térdelt és a kopott fémkulacsokban lévő vizet szentelte.

Pár perc múlva a szoba ajtaja berobbant. Sötét árnyalak állt a romok előtt, kezeit csípőre rakva nézte a pusztítást.

– Helló! A nevem Baeloth, de mindenki csak úgy ismer: az Imp. Igaz, hogy az Ars Goetiában egy lábjegyzetet sem kaptam, de higgyétek el, én vagyok a legkirályabb démon a Pokolban!



– Na mi van, vége, bazdmeg?!

Előző oldal Carun
Vélemények a műről (eddig 13 db)