Tilos a dohányzás!

Szépirodalom / Novellák (367 katt) Dave Stark
  2021.04.05.

Sokan úgy tartják, a mi világunkból nem csak ez az egy létezik, hanem van több másik, úgynevezett párhuzamos univerzum is. Mindegyikben lehet valami különbség a másikhoz képest. Lehet egy olyan, ahol a kutyák vették át az uralmat, és mi vagyunk az alattvalóik. Vagy esetleg egy olyan, amiben az emberek nem ismerik a háború fogalmát, és a kezdetek kezdete óta békében éltek egymás mellett.

A történetünk helyszíneként szolgáló sárbolygón minden köz-, sőt még a magánterületen törvény tiltja a dohányzást, és csak az erre kijelölt, gondosan elszeparált helyiségekben hódolhatnak az ember e szenvedélyüknek.

Tóth János egy kisebb, budapesti telekommunikációs cég rendszergazdája volt. Rettenetesen unta ezt az állást, mert a mindennapjai jóformán abból álltak, hogy a számítógépekhez kevésbé értő kisasszonyok (egy ilyen helyen ez meglepőnek hangzik, mi?) hívják mindenféle egyszerű ostobaságok miatt.

Még csak 1 órához közeledtek az óramutatók, de hívták már, mert hogy „Bekapcsoltam a számítógépet már 10 perce, de még mindig nincsen kép…”, benyomta a monitort, „Nem működik a nyomtató!!”, be se volt dugva, „Miért adott ki üres papírt??”, kifogyott a tinta a patronból, „Szerinted is aranyos ez a cicás kép?”, világéletében gyűlölte a macskákat.

Ebédszünet. „VÉGREE, KIMEHETEK ELSZÍVNI EGY CIGIT!!”, gondolta ezt magában olyan magabiztosan. Annyira biztos volt abban, hogy ebben a fél órában elszívhat legalább kettő… sőt, három szálat is, és még arra is lenne ideje, hogy elfogyaszthassa a chilis babot, amit felesége ("Az áldott, jó asszony!", mindig így emlegette őt, akivel 23. éve éltek boldog házasságban) főzött tegnap.

A kengyelfutó gyalogkakukkot is megszégyenítő futással iramodott ki az épületből, hogy időben odaérjen a legközelebbi dohányzóhoz, mielőtt még…

Ekkor látta, hogy bekövetkezett az, amitől a legjobban félt az elmúlt 10 hónapban, amióta világszerte elfogadták a törvényt: hosszú kígyózó sor állt a kis fülke előtt, és várták, hogy bemehessenek, mindenkinek most van ebédszünete. Biztonsági őr, autószerelő, közmunkás, tanár, orvos… és még sokan mások álldogáltak idegeskedve, kezüket tördelve a nikotinhiánytól.

Tudta, hogy nem állhat oda be, még a sor felénél se állna, mire lejárna a munkaideje. Most kellett az a cigaretta, később esze ágába se volt lejönni, az 5 órás munkaidő végét pedig nem akarta kivárni, tudta, hogy most meg kell szegnie a törvényt.

Körbejárta munkahelye épületét, sehol egy sötét zúg, ahová bebújhatna és nyugodtan füstölöghetne. Táblák tömkelege “Tilos a dohányzás!” felirattal, csodálkozott, hogy ezekre a táblákra nem tettek olyan elriasztó fényképeket, mint elsárgult tüdő, dohányzó gyerekek, meg miegymást, amiket a dobozokon láthatunk, talán hatásosabb is volna.

Minden irányból kamerák pápaszemei fürkészték a környéket, ha egy ilyen előtt megállna és csak a szája elé emelné, már a legközelebbi sarkon befordulna egy rendőrautó. Ezzel jobban törődtek, mint azzal a csempészbandával, akitől hetek óta hangos a média, de egyik kopó se képes szagot fogni…

Ekkor eszébe jutott a nagy ötlet: a közelben volt egy park, rengeteg sűrű lombozatú fával, amelyek takarásában még egy madár se venné őt észre.

Rohant, rohant és csak rohant. A parkba érve talált három szomorúfűzt, amik körülbelül egy 10 méter sugarú körben helyezkedtek el, közepén egy paddal, ennél jobb helyet nem is találhatott volna, sehol egy kamera… már csak egy forró, gőzölgő kávé hiányzott számára. Leült a zöld pázsitra, inge zsebéből kivette az ezüst színű tárcát, kivett egy saját kezűleg sodort szálat, beszívta a dohány kellemes illatát, a szájába vette, majd nagyapja Zippo-jával meggyújtotta azt.

Az első füstfelhőket önfeledt boldogsággal fújta ki, régóta nem érezte ilyen jól magát. Egy májusi péntek, a földig érő lombok között a Nap kellemesen meleg sugarai nem hatoltak át.

„Valaki jár itt…” – gondolta, mikor közeledő léptéket hallott. – „Nekem annyi.”.

Egy magas, elegánsnak tűnő úr lépett be a fák alkotta gyűrűbe.

– Óh, elnézést a zavarásért, kedves uram! – szólította meg kedvesen érces hangján. – Látom, ön is felfedezte ezt a… nos, Paradicsomot, ha nevezhetjük így. Megengedi, hogy csatlakozzak önhöz?
– Csak tessék, szívesen látom… öhm, bocsásson meg, nem tudom a nevét!
– Igaz, be sem mutatkoztam – levette fejéről fekete kalapját, majd két simítással megigazította hátrafésült, ezüstös haját. – Nevem Mosthbauer Kálmán, én lakom a környéken, ebéd után mindig kijövök sétálni a parkba, és itt elszívok mindig néhány szivarkát.
– Az ön személyében kit tisztelhetek?
– Tóth János. – Megrázták egymás kezét. – Itt dolgozom egy utcára, mint rendszergazda egy telekommunikációs cégnél. Most van az ebédszünetem, ahogy mindenki másnak a környéken, így semmi esélyem se volt egy kijelölt helyre sem elmenni…
– Áh, szóval számítógépekkel foglalkozik… tudja, azokkal a masinériákkal sosem tudtam kijönni igazán, de ahogy fejlődik a világ, még egy magamfajta vén csontváznak is lépést kell vele tartani, már csak azért is, mert a Kanadában élő fiammal és unokáimmal csak Skype-on tudom tartani a kapcsolatot, aztán… Óh, bocsásson meg, csak fecsegek, fecsegek itt mindenféléről!
– Ugyan, kérem! Nem kell elnézést kérnie, ha már sorstársak vagyunk, és így összehozott minket a kis szenvedélyünk, beszélgessünk!
– Maga egy nagyszerű ember, kedves János!
– Ahogy ön is, Kálmán! Megkínálhatom eggyel?
– Nem-nem, van sajátom is… azt jobban szeretem! – Belenyúlt zakója belső zsebébe, és kihúzta a barna hüvelybe göngyölt rudat. – Az Istenit! Otthon hagytam a gyufámat… ugye nem bánná, ha tüzet kérnék?
– Nagyon szívesen adok! – Átadta neki a gyújtóját, majd, mikor meggyújtotta, János kivett magának egy újabb szálat. – Tudja, az agyamra megy ez a rendelet. Miért nem gyújthatunk rá ott, ahol kedvünk tartja??
– Megértem önt, de ezt el kell fogadnunk, az én időmben még egy kávéházban is százával füstöltek az emberek…
– Azok lehettek a boldog, szép napok! Ezek a szemétládák pedig arra vannak kiéhezve, hogy valakit tilosban kapjanak rajta.
– A rendőrökre tetszik gondolni?
– Ki másokra?? – Idegességében fölemelte a hangját. – Jobb dolguk nincsen, minthogy a monitorjaikon minket figyeljenek, az utcát járják naphosszat azok az utolsó…
– Mondhatok önnek valamit? – szakította félbe.
– Csak tessék!
– Tudja… – közelebb hajolt hozzá, és elővett egy fekete igazolványtokot. – Én egy nyomozó vagyok. Le van tartóztatva, Tóth János!
– Hogy… mi… tessék?!

Újabb mozgásokra lett figyelmes, mögötte két civilruhás rendőr lépett elő, a vállainál fogva elráncigálták egy fekete, lesötétített üvegű Mercedeshez.

A kerületi kapitányságra vitték, majd egy ablakok nélküli szobába vezették be, ahol két szék, egy asztal és egy lámpa volt. Mint valami régi krimifilm díszlete.

Nem ellenkezett a fogva tartóival szemben, tudta, hogy az csak megnehezítené a helyzetét.
Egyedül maradt a nyomozóval a helyiségben, aki a lámpa vakító, sárga fényével a férfi arcába világított. Valódi kínvallatás, hazugságvizsgáló is lesz vajon…

– Maga… maga… szemét vénember! Azt hittem, hogy mellettem áll, hogy ön is az a törvény ellen van! Erre beráncigált ebbe a patkánylyukba… ugyanolyan maga is!
– Mégis milyen, kedves János? Szabad megkérdeznem? – Kedvesen nézett rá a helyzet ellenére.
– Egy utolsó, mocskos szemétláda… egy vén bu…

Hirtelen felállt az öreg úr, és orrba verte Tóth Jánost, pont azzal a kezével, amin egy pecsétes és díszköves gyűrűket hordott. Egy reccsenés is hallatszott, eltört az orra. A fehér ingjére csöpögött a vér, amit tegnap mosott és vasalt ki.

A nyomozó nem ült vissza a helyére, hanem az ajtóhoz igyekezett. Kopogott rajta kettőt, majd belépett a két toloncolója, vasra verték és egy hosszú, sötét folyosón vezették, aminek a végén ott várta egy üres cella.

Egy pillanat alatt az ordasfarkasból kezesbáránnyá változott a hősünk, nem tudta elfogadni, hogy most rácsok mögé dugják.

– Kérem, kedves nyomozó úr!! Én… nem… nem mehetek be oda!!
– Ugyan, miért nem? Mondja meg nekem!
– Hát… megbántam, amit tettem… és soha, de soha nem gyújtok rá ott, ahol tilos, csak kijelölt helyeken! Sőt, minden egyes törvényt befogok tartani az elsőtől az utolsóig. Sajnálom! Sajnálom azt is, amit önre is és a kollégáira is mondtam!

Ekkor tapsot és harsány nevetést hallott meg a háta mögül, még jobban kiverte a víz.

– Ez igen, János! Nem hittem, hogy ennyire hamar megtörik, általában szükség van néhány eltöltött órára a delikvensnek odabent… Magának nem kell, szabadon eresztjük!
– Hogy mi… Tessék?
– Süketnek tetszik lenni? – mosolygott rá. “Még ilyen helyzetekben is, hogy képes ilyen nyugodtan mosolyogni??”. – Azt mondtam, hogy SZABADON ERESZTJÜK, de ha szeretné, bezárhatjuk egy kis időre.
– Nem, inkább nem élnék ezzel a lehetőséggel, köszönöm… De mondja csak, nem úgy van a törvényben, hogy két héttől öt hétig terjedő szabadságvesztéssel sújthat.
– Ha ön szerint ennyire betartanánk ezt a törvényt, hány üres cella lenne itt? Vagy akár országszerte? Szinte félpercenként kapunk el valakit, aki tilosban dohányzott… behozzuk, elbeszélgetünk vele és ücsörög egy kicsit, mint mondtam, általában néhány órát csak.
– Akkor most elmehetek… tényleg?
– Nos, ha nem élne vendégszeretetünkkel… de kövessen csak!

Karon fogta, majd egy újabb helyiségbe vezette, vaksötét volt mindaddig, míg a nyomozó nem gyújtott villanyt. Egy teljesen üres szoba. Egy szálat látott maga előtt.

– Rágyújt?
– Mi?? Ez valami tréfa csak… ha most rágyújtanék, bevágna a cellába, rám zárná és eldobná a kulcsot.
– Nem, kérem! Ilyenről szó sincs! Nézzen csak oda! – Egy falra akasztott táblára mutatott “Dohányzásra kijelölt hely” felirattal.

Előző oldal Dave Stark