A Szczecin-incidens

Fantasy / Novellák (564 katt) Kereder Márk
  2020.12.04.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/12 számában.

Sziasztok, alábbi írásom nemrég ment egy olyan pályázatra, aminek kritériumai: témája: "Könytár", a karaktermax: 10 000. Alábbi írás 9 995 karakter és hogy mennyire témába illik, azt döntsétek el Ti. ;)



Hallottak már a Szczecin-incidensről? Németül: Stettin-inzident. Nem? Nem véletlenül. Ugyanis szóban forgó konfliktus nem történt meg. Ebben az univerzumban legalábbis nem. Pedig megtörténhetett volna! De még mennyire! S az ok, hogy fenti esemény nem képezi a valóságszövet szerves részét, nem is evilágban keresendő. Kíváncsiak lettek? Akkor most elmesélem, mi nem történt meg, illetve ki miatt és miért szövődtek úgy a történelem színes posztójának szálai, hogy a második világháború kezdetét hivatalosan a lengyelországi Gleiwitz városának rádióállomása elleni támadás napjától datáljuk, nem pedig a szintén lengyel Szczecin-település elleni náci akció napjától, ami egyébként majd’ tíz hónappal korában volt – illetve bocsánat! – lett volna.

Történetünk az Odera torkolatától néhány kilométerre fekvő, kettőszázhetvenezres lélekszámú lengyel város egyik szeles, novemberi szombatján kezdődik, az Úr 1938. esztendejében. Hősünk, a brit titkosszolgálat egyik tisztje, egy bizonyos Daniel Sparks – álnéven Karl Schroeder – bandukolt lefelé a macskaköves Ksiecia Swietopelka utcácskán a késő őszi alkonyban az Odera nyugati ágának rakpartja felé. Pontosabban a part mellett található egyik raktárépület felé, az épület felé, amit Daniel ezidáig…

– Csak fényképen láttam. Remélem, rá fogok ismerni! – szöktek az aggodalmas gondolatok a férfi elméjébe.

Már érezte a folyó posványos halszagát, amikor egy utcavégi, háromszintes, öreg ház mögül felbukkant a kisebb csarnok. Ráismert, ez megnyugtatta. Megállt a sarkon, egy utolsót szívott még a csikkbe. Hosszan bent tartotta, s arra gondolt, hogy ki tudja, mikor gyújthat rá újra, illetve rá fog-e még gyújtani életében. Már légszomja volt, akkor engedte csak ki orrán a füstöt, amit az élénk szél azonnal semmivé szedett szét. Elpöckölte a cigarettavéget és csizmája kopogása kíséretében elindult a kétszárnyú raktárajtónál strázsáló két tagbaszakadt férfi felé, akik már észrevették.

– Heil Hitler! – szólalt meg odaérve Daniel (aki onnantól Karl Schroeder-ré vált) tökéletes németséggel. Többek között ezért is választották erre a feladatra. Na meg azért, mert jól vezet teherautót, a nácik reményei szerint bombával, öngyilkos módon. A karlendítés elmaradt, inkognitóban voltak.

A mackós férfiak végigmérték Karlt, majd az egyikük szorosan mellé lépett, jobbját előrenyújtotta, mint aki kér valamit. Karl elővette a papírosokat a kabátja belső zsebéből, majd átadta azokat a nyújtott kézbe. A termetes pasas hosszú másodpercekig vizslatta a dokumentumokat, miközben a másik nagydarab folyamatosan szemmel tartotta a vékony férfit.

Daniel kollegái az irathamisításnál jól dolgoztak:

– In Ordnung – dörmögte a „szekrény” a társának.
– Geh! – biccentett a másik a raktárajtó irányába.
Karl megindult. De csak pár lépést tett, amikor az egyik nagydarab megálljt parancsolt:
– Halt! Ich hätte es fast vergessen… das Passwort!
– Persze, a jelszó… – kapcsolt magában Daniel. – Königlicher erster Schritt! – vágta aztán rá szinte büszkén.

A tagbaszakadt férfiak egymásra néztek. Daniel csak annyit látott, hogy egy luger-markolat suhan a koponyája felé, majd elsötétült a világ.

Karlt – vagyis Danielt – egy poros, hideg kőpadlón érte az eszmélet. Arccal a kövön feküdt, lélegzete felkavarta a ki tudja, milyen régóta porosodó felületet. Próbált fókuszálni a szemeivel, eleinte csak homályosságot látott.

Lassan ülő helyzetbe húzta testét. Feltűnően jól érezte magát, nem fájt semmije. A fejéhez kapott, oda, ahol valószínűsítette, hogy leütötték. Keze nem érzékelt sebet, vagy ödémát. Végigtapogatta a koponyáját. Sehol sem volt sérülés, nem volt érzékeny. De a legfurcsább az volt, hogy nem volt megkötözve.

Aztán tisztuló látása felfedte a hatalmas barlangcsarnok-szerű belsőt, látta az irdatlan magasságokban lévő sziklás mennyezetet, melyet régi, görög, többöles oszlopok tartottak, rajtuk fáklyákkal. Az oszlopok között több tíz méter magas állványokon mindenféle könyvek sorakoztak tömött sorokban. Amerre a szem ellátott, mindenhol óriásmagas könyvespolcok nyújtóztak a végtelenbe.

Olyan szag uralkodott a térben, mint régi őszökön a városban, amikor elkezdenek fűteni a házakban, s a levegőt füst és valami olyan megmagyarázhatatlan misztikus illat tölti meg, mintha mindennek kortalan, időbefagyott, rögzült struktúrája lenne. Távolról szélzúgás hallatszott, s valami mély morajlás mászott a valóság alatt.

Ahogy ott mélázgatott, találgatta, hol lehet, egyszercsak a közvetlen közelében – a semmiből, a férfi legalább is így érezte – megjelent egy pár saru, olyan régi-módi, s azok folytatásaként egy-egy csontos lábszár. Daniel a meglepetéstől és az ijedtségtől hirtelen talpra ugrott, s immár szemben állt a lábak tulajdonosával: egy igen öreg, piszkosfehér-tógás alakkal. Rövidre nyírt, ősz hajában valamiféle koszorút viselt, olyasfélét, mint az ókorban hordtak a férfiak. A vénember színpadiasan meghajolt Daniel előtt. A férfi ezt nem tudta mire vélni, ezért nem is viszonozta a gesztust, csak két tőmondatot nyögött ki:

– Ki maga?… Hol vagyok?
Aztán észrevette, hogy mekkora baromságot csinált, hogy angolul szólalt meg, ezért lelövik, mint egy kutyát! Gyorsan próbálta menteni a menthetőt:
– Wer bist du? Und wo bin ich? – hadarta tökéletes németséggel.
A vénség csak mosolygott, majd nagyon kellemes, bizalomkeltő orgánummal, dörmögő hangján régies angollal megszólalt:
– Daniel… a Könyvtárban vagy. Nem is vagy tudatában? Te akartál idejönni!
– Was? Was ist… – dülöngélt a döbbenettől Daniel. Egyszerűen nem tudta felfogni a történéseket, azok túlcsordultak befogadóképessége amúgy magas peremén.
– Daniel… nem kell németül… semmi baj… itt biztonságban vagy.
– De mégis… hol vagyok? Hol az Istenben vagyok? – fakadt ki a férfi.
– Mondtam. A Könyvtárban – közölte az öregember.
Daniel a döbbenettől hosszú másodpercek után tudott csak megszólalni:
– Meghaltam?
– Nem, dehogyis! – mosolygott az öregember.
– Akkor? Mi ez az egész?
– Ez… valóban, már látom, hogy nem tudatosan jöttél ide. A kétségbeesésed hozott. Sokan, akik ide jönnek, tudják, mit keresnek… Mindegy – legyintett a vénség. – Szóval: ez a Könyvtár. Az Emberiség kollektív tudatalattijának tudástára. Egy olyan hely, ahol minden információ megtalálható, ami eddig létezett, vagy létezik az Univerzumban.
– Itt minden megtalálható? – látszott Danielen, hogy alig hiszi el.
– Igen. Mint a földi könyvtárak esetében, melyek lényegében az emberek gondolatainak tárháza. Ott megismerhetjük, mit gondoltak, és mit gondolnak az írók. Ez is ilyen… csak egy kicsit nagyobb léptékben. Itt minden élőlény jelen és egykorvolt gondolata megtalálható, amire egyetlenegyszer is gondolt a létezése folyamán. Itt valóban minden megtalálható – tárta szélesre a karjait a tógás alak.
– Hihetetlen! – rázta a fejét Daniel.
– Pedig igaz – válaszolt a vénség és odalépett a közeli polchoz és látszólag találomra kiválasztott egy vaskos kötetet, leemelte, lefújta a port, s valahol középen felcsapta. – Itt vannak például a kedvenc Bing Crosby dalszövegeid: „In a cavern down by a canyon…” – olvasta az öregember aszott ujját húzva a szövegen.
– „Excavatin' for a mine...” – folytatta halkan dalolva Daniel.
– Ez a te fejedben van, Daniel! – csapta be a könyvet a vénember, a por csak úgy lövellt ki a lapok közül. – Minden gondolatod. És mindenki minden gondolata! – mutatott aztán szerteszét.
– Te ki vagy?
– Én a Könyvtáros vagyok. Amilyennek te képzelsz. Te így képzelsz el egy földöntúli Könyvtárat és Könyvtárosát. Ezek a te prekoncepcióid. Én a te képzeted, a te asszociációd vagyok – hajolt meg a vénség.
– És én hogyan kerültem ide? Miért?
– Mert… gondolom, valamit keresel.
– Micsodát?
– Nem tudom. Azt te tudod. De valami rendkívül fontosat, ha a tudatalattid idehozott. Itt minden visszakereshető. Nem hiányzik valami?
– Micsoda?
– Valami, amit tudnod kéne… de nem tudod… keresed… és nagyon fontos…

Daniel ekkor megvilágosodott. Elméjébe úgy szöktek a képek, emlékek, mint elkóborolt rossz kutyák vissza a gazdájukhoz. A férfi tudatában megjelent egy raktár… az a bizonyos raktár… a tagbaszakadt fickók… a jelszó. Aztán hirtelen, mint derült égből villámcsapás, annak is a birtokába jutott, hogy a jelszó időközben…

– Megváltozott – mondta teljes nyugodtsággal az idős ember.
Ekkor felerősödött a távoli szél, és itt bent is, mintha enyhe fuvallat keletkezett volna.
– A hírszerzés pár napos csúszásban van – rakta össze az ügynök férfi.
– Igen, Daniel – helyeselt az aggastyán.
– Akkor hogyan fogom megakadályozni? Hogy a nácik robbantsanak a Szczecin-i karácsonyi vásárban a tömegben? Én vagyok a beépített ügynök! Én léptem az elfogott sofőr helyébe! Nekem kell elvinnem a robbanóanyaggal megpakolt teherautót… mindegy hova, csak ne a térre, ne a tömegbe! A jelszó… – emlékezett vissza az életére Daniel.
– Hát Daniel… meg is van a válasz – mosolygott az öreg.

Daniel értő lett; nem reagált semmit a vénség feleletére, csak odalépett az egyik polchoz, látszólag találomra levett egy kötetet, valahol középen felütötte, elolvasta, ami oda van írva, majd lehunyta szemeit.

Danielt – vagyis Karlt – a raktár közepén egy székhez kötözve érte újra az eszmélet. A két nagydarab férfi ott volt mellette, egyik éppen felpofozta, a másik meg közelről ordította a fejébe:

– Dies ist nicht das neue Passwort! DU BIST EIN SPION!
– Das neue Passwort ist: FROHE WEIHNACHTEN AN DIE FIRMA! – ordított vértől fröcsögő szájjal Daniel.

A többi már történelem. Illetve az sem, hiszen Daniel Sparks esete a történelem-könyvekben nem jelent meg, és aki tudott róla, az is haláláig őrizte a titkot, miszerint egy önfeláldozó brit hazafi 1938 karácsonyán az Oderának vezette az ünneplő lengyel tömegnek szánt, bombáktól roskadó tehergépkocsit, majd a rakománnyal együtt elsüllyedt a lassú folyóban.

Daniel Sparks jónéhány-ezer embert megmentett, de így is csak késleltetni tudta a vérszivattyút. Egyetlen hősi cselekedet nem tudta más mederbe terelni a történelmet. Azt a történelmet, ami aztán megjelent az emberiség kollektív tudatalattijának végtelen tömött sorokat tartalmazó Könyvtárában, az ott található könyvek sárguló lapjain.

Előző oldal Kereder Márk
Vélemények a műről (eddig 4 db)