Teutoburg II.

Szépirodalom / Novellák (75 katt) Petya
  2021.07.03.

Kr. u. 9. október – a germán erdők mélyén

Varus Arminius mellett lovagolt. A légiók kilométer hosszú, elnyújtott oszlopokban meneteltek mögöttük. Ezer és ezer római taposta a mindinkább járhatatlanná váló erdei utakat. Többször is megállni kényszerültek a mind gyakoribban elébük tornyosuló kidőlt fatörzsek, gallyak alkotta akadályok és a rájuk törő, elszórt barbár támadások miatt. A menetoszlop végén szolgálatot teljesítő legatustól érkezett hír szerint a germán hordát elkergették, bár az embereket megviselte a küzdelem. Egy másik futár azzal kanyarodott Varus elé, hogy a menetoszlop élén veszteségek árán, de visszaverték a barikádot emelt barbárokat. Csupa jó hír, reagált Varus Arminiusnak.

Pár hete voltak úton. Arminius segítői Varus parancsára szétszéledtek a környező településeken, hogy kisegítő csapatokat toborozzanak a menetelő római had számára. A szövetséges erők csatlakozása a légiókhoz, valamint a gyenge ellenállás elfojtása meggyőződéssel töltötte el Varust. Arminius szerint, aki a terepadottságokat, illetve a germán törzseket éppolyan jól ismerte, mint a római harcmodort és észjárást, nem számíthatnak komoly ellenállásra egészen az erdei szakasz végéig. Ott azonban, egy tisztásra érve igenis számottevő barbár támadásra kell felkészülni. De Varust ez sem ingatta meg. Sőt, kifejezetten ínyére vált a taktikai hadrendbe rendezett légiók gondolata, melyek élén elsöprő vereséget mérhet a lázadók főerejére.

– Legutóbbi találkozásom Segestesszel döntő befolyással bírt addigi véleményem fölött – kezdte Varus a mellette lovagoló Arminiusnak –, miszerint a jövőben megfelelő tagja volna a provincia vezetőségének. Bántóan kevés római kultúra elegyedik barbár vérével. Szemben veled, Arminius. Kedvemre való az észjárásod, kifogástalanul elsajátítottad a latin nyelvet Rómában töltött éveid alatt. Nekem pedig olyan hűséges emberekre van szükségem, akik felfogják, milyen fontos terjeszteni a kultúrát a birodalom határain túl. Segestes kicsinyes és szűklátókörű. Meggyőződésem, hogy az első adandó alkalommal magához ragadná a kezdeményezést és a saját szakállára ügyködne. Ami azt illeti, pontosan ezzel vádolt téged is – nézett át Varus szomszédjára.
– Ebből is látszik, milyen nehezen tudja elviselni, hogy a húga éjszakánként az én ágyamban sikongat. Nagyon szereti Thusneldát, és semmi sem haragítja meg jobban annál, mint az én feleségemként látni őt.
– Pontosan ezért kedvellek téged, barátom! – nevetett Varus a vulgáris magyarázatra. – Az emberek hajlandóak elfelejteni, milyen fontos az azonos észjárás. Mi sem bizonyítja ékesebben, hogy pontosan rád van szükségem, mint az, hogy így megnevettetsz! Hát Segumir egészsége hogy szolgál?
– Nem fog rajta az idő. Édesapám egészen biztos Hügieia oltalma alatt áll, miután annyiszor áldoztam az érdekében.
– Nincs is fontosabb a megfelelő áldozatnál. Ugyan ki tudna dacolni az istenek pártfogásával? Hacsak az nem, aki magának a császárnak fogad hűséget?
– Valószínűnek tartom, hogy a kettő egy és ugyanaz, Publius Quinctilius.

Varus lelki szemei előtt Germánia provincia egyre csak úgy lebegett, mint egy leendő birodalom magja, melynek lakosai letelepített legionáriusainak leszármazottai, akik mind az ő nevére esküsznek, s fogadnak örök hűséget és szolgálatot Publius Quinctilius Varus Germanicus császár nevére.

– Igen, egy és ugyanaz – mosolygott Varus.

Arminius undorodott Varustól. Arcán ott ült az a fajta önelégültség, ami annyira jellemző minden rómaira. Hálás volt, amiért némaság települt közéjük, s emlékeztethette magát szent ügyére. Még gyerekkorában ejtették túszul a rómaiak, biztosítva ezzel népe hűségét a birodalom felé. Hercegi származása szolgált ürügyül, hogy a fővárosban töltött közel két évtized alatt mind testileg, mind szellemileg kiforrottá váljék, egy nap népe javát szolgálhassa. A rómaiak egyetlen napot sem mulasztottak el, hogy ne érzékeltessék vele, minek is tartják valójában. Szavaik olykor az ellenkezőjéről árulkodtak, de titkon mindig megvetették a fajtáját. Az illiriumi háborúban mutatkozott meg először felsőbbrendűségükbe és legyőzhetetlenségükbe vetett hitük megingathatósága. A Szalóna vonzáskörzetében élő népek megelégelték a római igát, összefogtak, és fellázadtak. Válaszul Róma bosszúhadjáratot vezetett a térségbe. Arminius maga is a római seregben szolgált, mint vezérkari tiszt. A lázadók erdei harcmodora kezdetben próbára tette a buja növényzetben nehézkesen manőverező gyalogságot. Nagy veszteségeket szenvedtek, s csak úgy csikarták ki a végső győzelmet, hogy nyílt színi csatára kényszerítették az ellenfelet. Arminiusban ekkor fogant meg az ötlet, hogyan vethetne véget a rómaiak uralmának szeretett hazájában.

Központosítania kell az uralmat, a törzseket szövetségbe kell hívni, s járatlan útra kell terelni a sokat tapasztalt ellenséget. Ám tervével várnia kellett egészen addig, míg szabadon nem bocsátották. Erre pontosan azidőtájt került sor, hogy a rómaiak elérkezettnek látták az időt határaik kiszélesítésére. Arminius pedig elérkezettnek látta az időt, hogy látszólag eleget téve hűségének Róma felé, felkeresse a lázadozó törzseket, valójában saját fogadalmát szem előtt tartva ahelyett, hogy lecsillapítaná, elégedetlenkedésüket tovább szítva a maga oldalára állítsa őket. A bructanik, a marsik, a chattik, a svébek, a markomannok, a longobárdok és a heruszkok mind hajlandóak voltak elásni a csatabárdot arra a gondolatra, hogy kezük közé kaparinthassák a gyűlölt rómaiakat. Egy részük már megbújva a rengetegben, fejszéjét élezve, dárdáját hegyezve, egy részük a légiók között masírozva, alattomos pillantásokat lövellve, alig várva, mikor törhetik ki egy legionárius nyakát, fojthatják iszapba, vagy nyomhatják ki a szemét. Nem egy tisztás felé meneteltek, hanem egy sűrű ingovány felé, ahol a rómaiak képtelenek lesznek majd alakzatba fejlődni. Ott várnak lesben állva az övéi készen a végső rajtaütésre. Arminiusnak pedig esze ágában se volt áldozni holmi jött-ment isteneknek. Megfogadta, hogy a győzelem estéjén összehordja mind a több tízezer római hullát, máglyára veti és sok tízezer torokból szóló győzedelmi ének kíséretében áldoz majd Odinnak, az istenek királyának. Az ő neve nem Arminius, hanem Hermann, és germán vér csörgedezik az ereiben!

– Hozzád beszélek, Arminius! – szólt Varus ingerülten.
– Oh, bocsáss meg, Publius Quinctilius, amiért elkalandoztam!
– Az embereim mocsaras területet látnak előttünk. Milyen messze van még a tisztás?
– Már egyáltalán nincsen messze, csak át kell vágnunk azon a rövid szakaszon. Akarod, hogy mutassam az utat az embereidnek?

Varus tétovázott, majd bólintott. Arminius előrevágtatott a rendezett sorok mellett. Az ágak-bogak rejtekébe hamar beleveszett az alakja. Varus még nem tudta, de életében akkor látta utoljára germán barátját.

Előző oldal Petya
Vélemények a műről (eddig 2 db)