XI. LFP. Űrhalál - Nemesis

A jövő útjai / Novellák (854 katt) Jávorszki András
  2021.03.01.

Nevezés a XI. Lidércfény pályázatra.

Greskov őrmester az üres utcát bámulta. Sehol nem látott mozgást, és éppen ez volt a baj. Marlon egy teljes napja elment, és még nem jött vissza. Greskov tartott tőle, hogy a felderítőt ezúttal elhagyta legendás szerencséje. Vagy belefutott néhány fertőzöttbe, vagy megsérült, és most magatehetetlenül hever valahol. Kiküldhetett volna utána néhány embert, csakhogy elképzelése sem volt, pontosan merre keressék a fiút?

– Továbbmegyünk – határozta el magát, és készülődni kezdett. A falnak támasztott puskájáért nyúlt. A 45-ös kaliberű CVA Paramount engedelmesen simult a kezébe. Ellenőrizte a zsebébe dugott lőszereket is. Még hét darab maradt nála.

Megfordult, végignézett a többieken. Egy csapat fáradt ember tolongott mögötte. Férfiak, nők és gyerekek jobb napokat látott ruhákban, széttaposott cipőkben. Némelyikük elnyűtt szájmaszkot viselt, de akadt köztük olyan is, aki csak egy koszos sálat tekert a szája elé. Összesen huszonhárman voltak, és már legalább ugyanennyi elhullott test mutatta a csapat eddigi útját Dél-Anglia fagyos pusztáin keresztül Londonig.

– Szóval itt hagyjuk Marlont? – Hicks tizedes bal kézzel igazgatta kötött sapkáját. Terepszínű katonai zubbonyának jobb ujja üresen libegett.
– Nem szeretném, de így is túl sokáig vártunk. Már nyolc órával ezelőtt vissza kellett volna érnie – nézte az óráját Greskov. – Ügyes a srác. Ha nem esett baja, megtalálja a nyomainkat, és beér minket – nem magyarázott tovább. Intett az embereknek, hogy kövessék. Kisétáltak az egykori műszaki üzlet falai közül, majd a kis társaság fáradt léptekkel indult el az India Dock Road vonalán a néhány centiméteres hóban.
– Sok itt a magas épület – Hicks idegesen babrálta a pisztolyát. – Szükség lenne egy előőrsre.
– Szerintem is – biccentett Greskov. – Menj, és vidd magaddal valamelyik férfit a csapatból! Egy olyat, aki még bírja szusszal. – Bízott benne, hogy a tegnap este felbukkant fertőzöttek nem térnek vissza. Amikor rájuk támadtak, ő egyet lelőtt közülük, a többi pedig elszelelt. Remélte, hogy nem elég eszesek, de főleg nem elég kitartóak ahhoz, hogy kövessék a nyomaikat.

Hicks, jobb karja nem lévén, a ballal tisztelgett. Aztán kiválasztott magának valakit a civilek közül, és előre siettek. Greskov aggódva nézett utánuk. Látta, hogy a társa alig vonszolja magát, ráadásul rekedt hangon beszél. Nem emlékezett rá, hogy korábban baj lett volna a hangjával.

* * *

Az olajzöld katonai terepjáró nyugat felé robogott. A sofőr, Thomas Bredrick odafordult a mellette ülő katonalányhoz.

– Jó irányba megyünk?
– Igen, hadnagy – biccentett Emily a szemét le nem véve az ölében tartott a laptopról. – Még körülbelül négy mérföld, és beérjük őket. Persze csak akkor, ha nem kell kerülnünk.
– A környék jó állapotban van – méregette Bredrick a kihalt utcát. – Csak az időjárással se legyen gondunk addig, amíg nem végzünk. – Az égboltot fürkészte a szélvédőn keresztül, meg az észak felől gyülekező, szürke felhőket. A sarkvidék irányából a Brit-szigetek fölé beáramló, januári szél egyre viharosabbá fokozódott. – Mit mutat a szem? – kérdezte.
Emily erre lehívta a laptopjára a város felett keringő drón kamerafelvételét.
– India Dock Road – mondta. – Keleti irányba mennek. Azaz éppen szembejönnek velünk. Most érik el a Leamoth-félsziget régi toronyházait.
– Akkor húzzunk bele! – Bredrick tövig nyomta a gázpedált, mire a katonai jármű megugrott, és hetven mérföldes sebességgel száguldott tovább hófelhőt kavarva fel maga mögött.

* * *

– Ez a hely pont jó lesz. Lemegyünk ide! – Greskov az előttük ásítozó, sötét aluljáró torkába mutatott. Hamarosan besötétedik, el kell rejtőzniük éjszakára. Körülnézett. A magas toronyházak néma óriásokként magasodtak az utca fölé. A szél egyre jobban dühöngött, a nap lassan eltűnt nyugaton. Fél ötre járt, egy óra múlva sötét lesz.
– El kellene mennünk legalább a Beam Park ipari területeiig – mondta Hicks reszelős hangon. A hideg levegő valósággal égette a torkát. – Ilyen tempóban soha nem jutunk ki Londonból. – Emlékeiben felderengtek a terület gyárai és raktárépületei. Az már a város keleti vége. Onnét az autópályákon haladva legfeljebb ötven mérföld – talán háromnapi út – és az egykori Dover dokkjainál vannak. Ott, ahol állítólag még állomásoznak katonai egységek. Hogy hidak híján a Temzén hogyan kelnek át a déli partra, most részletkérdés. Ha eddig eljutottak, majd megoldják valahogy azt is.
– Ma már nem – intette le Greskov. – Túl messze van, és egyre hidegebb lesz. Nemsokára havazni fog. Ha most nem bújunk el, kopogósra fagyunk. – Azt már nem tette hozzá, hogy nem érzi magát biztonságban a környező épületek miatt. Túl sok a rejtett zug, túl sok a veszélyforrás. Meg mert volna esküdni rá, hogy az imént mozgást látott az egyik emeleti ablakban, de úgy döntött, még nem szól róla. Lehet, hogy csak az árnyékok csalták meg a szemét. Akkor pedig feleslegesen izgatná vele a többieket.

Sorban lementek a csúszós betonlépcsőkön. Greskov haladt elöl a puskáját lövésre készen tartva maga elé. Az egyik túlélő, egy magas, sovány férfi mellette lépdelt a zseblámpájával világítva meg maguk előtt az utat.

Egy metróállomás peronjára jutottak. A padlót szemét és törmelék borította. A falon olvadékvíz csorgott lefelé, ami kis patakokra szakadva futott a bal kéz felé húzódó sínek irányába. A jegykiadó pénztár ablakát betörték, a fülkét kifosztották. Ahogy egyre beljebb haladtak, az utcáról beszűrődő, alkonyi fény lassan elveszett mögöttük, és a sűrűsödő sötétség mindinkább körbefolyta őket. Az elemlámpa fényben táncra keltek az árnyak, némelyik fenyegetően magasodott föléjük, mások összezsugorodtak, és a sarkokba menekültek a lépteik elől. Az egyik beugrónál, egy acélajtó előtt, ami talán egy szervizjárat bejárata lehetett, korom szennyezte be a falat. A földön egy rég kialudt tábortűz nyoma sötétlett, körülötte az el nem égett újságpapírok szélei fehérlettek. Néhány üres konzervdoboz is árválkodott mellettük.

Greskov úgy gondolta, jobb tudni, mi lehet az ajtó mögött. Nekifeszült hát a vállával. Az ajtó először makacsul ellenállt, de a harmadik erőteljes lökésre csikorogva kitárult. Ez könnyen ment, akarta mondani a férfi. De abban a pillanatban, ahogy visszafordult a többiek felé, egy súlyos árnyék lódult meg a háta mögött, ami a tarkójára csapott, ő pedig minden átmenet nélkül vesztette el az eszméletét.

* * *

– Kerülnünk kell – mondta Emily.

A nap már lement, rohamosan sötétedett. A Temze folyóba ömlő Roding patak partján álltak, és a fodrozódó vizet nézték.

– Mekkorát? – morogta Bredrick. Fogalma sem volt róla, hogy a patak hídját korábban felrobbantották. Elkeseredve bámulta az összetekeredett, hóval belepett, vasbeton maradványokat. Húsztonnányi hasznavehetetlen törmelék, ami megakadályozza őket abban, hogy most húsz méterrel odébb, a Roding túloldalán legyenek.
– Elég nagyot. Minimum fél óra, hacsak újabb akadály nem jön közbe.
– A francba! – Bredrick rácsapott a terepjáró motorháztetőjére. Szeretett volna minél előbb eltűnni innen. Egy porcikája sem kívánta, hogy sötétedés után is a városban maradjanak. Minél előbb látni akarta a saját szemével, mi a helyzet, hívni a helikoptert, ha az szükséges, aztán visszatérni a bázisra.

Váratlanul mozgást észleltek a túlparton. Az egyik épület beszakadt ajtónyílása mögül egy fiatal lány botorkált ki. Emily ráirányította a fegyverét, de az idegen nem foglalkozott velük. Kifejezéstelen tekintettel haladt előre és folyamatosan motyogott magában valamit. Mindkét kezét sűrű, sötét vér borította egészen a könyökéig. Még friss volt, bőven csepegett belőle a hóba. Bármit csinált is az előbb az ajtó mögött, valószínűleg jobb, hogy nem látták.

– Gyerünk! – fordította el a tekintetét a fertőzöttről Bredrick. – Mondd az utat!

* * *

Annabelle a házuk teraszán állt. Az alkonyi eget fürkészte. Az eső már elvonult, a nap újra kisütött. Greskov odalépett mögé, átkulcsolta a derekát és belecsókolt a nyakába. A nő egy pillanatra összerezzent.

– Dan – nyafogta. – Megijesztettél.
– Nem akartam – mentegetőzött a férfi. Mélyen beszívta a nő hajának illatát, ami összekeveredett az orrában az ázott kert nehéz, édeskés földszagával. Tekintete a bíborban úszó nyugati égre vándorolt, a lenyugvó nap irányába. A vöröslő napkorong fölött, a halszálkaszerűen elmosódott felhőfoszlányokon túl már ott izzott a Nemesis zöldessárga csóvája. Az üstökös három hete tündökölt az égbolton, és amikor felbukkant, még csak az éjszakai órákban volt látható. Halvány ködpamacsként úszott a csillagok között, de minden egyes nappal nagyobb és fényesebb lett. Mostanra már késő délután is láthatóvá vált. Greskov olyannak látta, mint egy jól megtermett, égi medúzát.

– Daniel – szólt megint a nő. – Igaz, hogy az az izé elér minket?
– Azt mondják.
– És nem találod ijesztőnek? – Annabelle kibontakozott az ölelésből, megfordult, a tekintete a férfiéba fúródott. – Egy kicsit sem?
– Nem. Miért lenne az? – vállat vont. – Csak egy üstökös. Akad még belőle éppen elég. – Megcsókolta a nőt. – Tudod – kérdezte aztán –, mitől ilyen a színe? A napokban olvastam róla.
– Fogalmam sincs.
– Fagyott gőzök és mindenféle gázok vannak a felszínén. Amikor a Nap közelébe ér, mindez megolvad, és emiatt csóvát húz maga után. Ha ezek nem volnának, csak közönséges meteor volna. Egy darab szikla. De így máris egy üstökös – büszkén húzta ki magát, amiért ilyen okos kiselőadást rögtönzött.
– Be fog csapódni. Ez sem ijeszt meg?
– Egyre biztosabbak benne, hogy nem jut el a felszínig, szóval ne aggódj!

Amikor nyilvánosságra hozták, hogy az újonnan felfedezett Nemesis keresztezi a Föld útját, világszerte kisebb pánik hullámzott végig az embereken. A dolog azonban hamar alábbhagyott, amikor kiderült; az üstökös magja igen kicsi, alig haladja meg a száznegyven métert. Amikor eléri a bolygót, még a légkör felső rétegeiben darabjaira szakad és elég, valahol Észak-Európa fölött, a felszínre pedig legfeljebb némi hamu jut belőle. A környéken élőket persze felkészítették a várható hang- és fényhatásokra, de a hatóságok szerint ennél komolyabb intézkedésre sehol nem lesz szükség.

Annabelle hátat fordított neki, és lesétált a teraszról a kertbe. Greskov nézte, ahogy mezítláb lépked a fűben, és úgy határozott, ő is utánamegy. A lába azonban nem mozdult, gyökeret vert a teraszon. Mintha mázsás súlyok béklyózták volna oda, ahol állt. A nő után szólt, de az nem fordult meg, csak ment tovább a váratlanul óriási méretűvé változott kertben. Közben a Nemesis maga is egyre nagyobbra nőtt a látóhatáron, a csóvája már betöltötte az egész nyugati égboltot.
– Daniel! – szólt valahonnét egy ismerős hang. Körbenézett, de nem látott senkit. – Daniel! – ismételte a hang, és ahogy Greskov ismét körbefordította a fejét, fájdalom hasított a nyakszirtjébe. Elnehezült lábaiból egyszerre kifutott az erő. Megszédült, és úgy érezte, azonnal elvágódik.

Hicks arcát pillantotta meg maga előtt a félhomályban. Rájött, hogy a nyaka valóban fáj, nem csak álom volt. A szája is feldagadt, alvadt vér ragacsos ízét érezte a nyelvén. A metróállomás mennyezetét látta a társa feje mögött, kilométernyi magasságban. Tűz fénye lobogott valahol távolabb. Abba az irányba nézett. A tüzet időnként ide-oda mozgó alakok takarták el.

– Semmi gond – mondta Hicks. – Feküdj nyugodtan! A tűz miatt ne aggódj, a többiek gyújtották.
– Mi történt? – krákogta.
– Kiszakadt a falból egy kisebb darab, amikor belökted azt az ajtót. Nem tudom, hogyan történt. Talán a beázások lazították fel a téglákat. Mindegy. Az a lényeg, hogy jól vagy. – Elfúlt a hangja, köhögni kezdett. – Kihúztunk onnan. Nem sokat voltál eszméletlen.
– Mennyit?
– Nem tudom, vagy tíz percet. Esetleg kicsit tovább. – Megköszörülte a torkát. Nehezére esett a beszéd. – Közben a többiek már szétnéztek idelent. Elleszünk itt éjszaka. Nincs senki más rajtunk kívül, csak néhány patkány. Isteni vacsora lesz belőlük.
– Hicks! – Greskov lassan ülő helyzetbe tornázta magát, a hátát a falnak támasztotta. – Hicks, jól érzed magad?
– Megvagyok.
– Komolyan kérdezem. Nem tetszel nekem.
– Csak fáradt vagyok, ennyi az egész.
– Biztos? – gyanakodva méregette a társát.
– Biztos – állt fel mellőle a tizedes. – Inkább magad miatt aggódj! Megsérültél. Jó nagy púp van a fejeden. Pihenj, lesz rá elég időd éjszaka. – Elsétált, Greskov pedig összeszűkült szemekkel nézett utána. Nem tetszett neki a tizedes viselkedése. Nem azzal volt problémája, hogy nem alkalmazta a hivatalos megszólítást. Annak a formalitásnak mostanra semmi értelme. Tudta, hogy Hicks titkolt valamit. Csak nem lett ő is beteg?

Lehunyta a szemét. Fáradt volt még a gondolkodáshoz is. Nem a hosszú gyaloglás miatt, pedig az is kimerítette. Inkább a lelke fáradt el és az agya. Egyre kevesebb értelmét látta a vég nélküli menetelésnek. Néha már úgy tűnt neki, hogy egész életében itt kóborolt, a hideg vidéken városról városra.

Izgatott hangokat hallott a tűz irányából. Szeretett volna felkelni, és közelebb menni, hogy megmelegedjen, aztán megkérdezze, mi ez a lárma, de egyelőre túl gyengének érezte magát a járáshoz. Segítség nélkül valószínűleg azonnal elvágódott volna, ha megpróbálja. Nagy levegőt vett, előkereste a kulacsát, és ivott néhány korty vizet. Ennie is kellene valamit, mert utoljára kora hajnalban fogyasztott el egy kis adag marhahúskonzervet meg egy darabka csokoládét, de nem volt éhes.

Megérintette a zubbonya mellényzsebét. Mindig ebből a mozdulatból merített erőt, amikor már úgy érezte, minden elveszett. Az ujjai egy fénykép sarkát tapogatták ki, Annabelle fotóját, akiről két hónapja semmit sem tudott. Még idejében fel tudta tuszkolni a nőt egy Antwerpenbe tartó repülőgépre, de utána elvesztette a nyomát. A katonai csatornák túlságosan leterheltek voltak ahhoz, hogy bárki is privát üzeneteket bonyolítson rajtuk, az egyéb távközlési eszközök jó része pedig vagy nem üzemelt már, vagy a hadsereg azokra is rátette kezét.

Az iménti hangok, amelyek ingerelték a fülét, lassan elhalkultak. Hallott még néhány pisszenést és elhaló lépések csoszogását, aztán azok is megszűntek. A csend most valósággal feldübörgött a fülében. Már nem hallott mást, csak a tűz barátságos pattogását, és hirtelen rászakadt az a nyugtalanító érzés, hogy egyedül maradt. De még mielőtt igazán megijedhetett volna, ismét ott volt Hicks. Nem egyedül jött. Egy középkorú asszony is volt vele. A csapat egyik menekülője túlméretezett, sötétkék télikabátban.

– Van egy kis problémánk – mondta a tizedes.
– Mi a gond, Linda? – nézett a nőre, majd Hicks segítségével talpra állt. Örült annak, hogy eszébe jutott a nő neve. Akkor talán mégsem olyan súlyos a fejsérülése. – Ha a hely miatt aggódnak, akkor tudnia kell, hogy itt biztonságban leszünk. És ahogy megvirrad, indulunk is tovább.
– Nem a hellyel van a probléma. Találtunk valamit.
– Mit találtak? – érezte, hogy az egyensúlya még nem az igazi, de talpon tud maradni.
– Én is alig hiszem el ezt a dumát – szúrt közbe egy megjegyzést Hicks.
– Mit találtak? – ismételte meg Greskov a kérdést. Látta, hogy Linda tekintete egyszerre sugároz döbbenetet és megkönnyebbülést.
– A mi urunkat, Jézus Krisztust.

Greskov bután pislogott. Nem tudta, mit feleljen. Először fel sem fogta a szavak jelentését. Kinyitotta a száját, aztán újra becsukta. Lindáról Hicksre nézett, onnan vissza a nőre, majd a tekintete a távolba röppent, a tűz fényére.

– Mi van? – hápogta végül.
– Jól hallotta, őrmester – biccentett Linda. – Jézus itt van velünk. Ön vezetett hozzá minket, amikor azt mondta, jöjjünk le ide.

Hát persze, hogy velünk van, akarta mondani. Ha nem a vakszerencsének és a saját ügyességünknek köszönhető, hogy még élünk, akkor lehet, hogy itt az ideje lenne hálát adni valami felsőbb hatalomnak.

– Nézze, asszonyom! – Greskov lassan kifújta a levegőt. – Fáradtak vagyunk és éhesek. Régóta úton vagyunk. Megértem, ha kissé zavarodott.
– Ő eljött hozzánk – biccentett az asszony, azzal hátat fordított neki, és már ott sem volt. Greskov döbbenten állt, aztán megint Hicksre nézett. Amaz a mutatóujjával megkocogtatta a halántékát, egyértelműen jelezve, mit gondol a nőről.

Elindultak Linda nyomában, aki megkerülte a tüzet, és csak ment tovább a sötét peronon. A távolban néhány fénypont pislákolt. A két katona elemlámpával a kezében követte. Az asszony lesétált a peron legvégén található lépcsőn, be az alagútba, végig a sínek mentén. Jó harminc méterrel odébb a lámpafények egy elhagyatott metrószerelvény üvegein csillantak meg. Ennek a tövében vibráltak az imént még a távolból látott fények. Gyertyák, amiket a túlélők a hátizsákjaikban tartottak, és minden alkalommal meggyújtottak párat, amikor megálltak valahol sötétedés után.

A csoport tagjai most a földön térdepeltek és imádkoztak. Greskov estéről estére végighallgatta a fohászaikat, és néhanapján már komolyan úgy gondolta, talán neki sem ártana csatlakozni hozzájuk, de eddig nem tudta rászánni magát. Jobban bízott önmagában, mint egy Teremtőnek nevezett, nagyszakállú öregben.

– Ott van – mutatott előre az asszony a sötétbe. Greskov odavilágított az elemlámpával, és egy kartonlapokkal letakart testet látott a szerelvény tövében feküdni. Nem tudta, hogy a túlélők takarták-e be, vagy már ők is így bukkantak rá, de úgy volt vele, ez most részletkérdés. Az alagút falához simult, hogy ne zavarja az imádkozókat, elaraszolt mellettük, és megállt a test fölött. Egy percre még a nyakában és a fejében lüktető fájdalmat is elfelejtette. Lehajolt, készen arra, hogy megnézze, mire bukkantak, mire a cserzett ajkakból felszálló ima monoton ritmusa váratlanul abbamaradt. Greskov látta, hogy mind őt nézik. Egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán megacélozta magát, és felemelte a testet eltakaró, vastag papírokat.

Egy holttest feküdt a földön. Ebben nem is volt semmi meglepő, elvégre halottakból akadt épp elég. De ilyet eddig még ő sem látott.

Fiatal férfi volt, harminc évesnél nem lehetett több. Farmert és valamilyen finom anyagból készült, fehér inget viselt, ami itt-ott már bekoszolódott. Kabátját, ha volt is, valaki ellophatta a cipőjével együtt. Csupasz talpán és a bokája körül ugyanis apró sebhelyek árulkodtak arról, hogy mezítláb botladozott el idáig a metróalagútban. Greskov csak nézte a holttestet, és beletelt egy kis időbe, mire rájött, mi az, ami nem stimmel.

A férfin nem látott sebeket, sem vért, tehát vagy a hideg, vagy a fertőzés végzett vele. A bőre már kezdett elszürkülni, jelezve, hogy hamarosan oszlásnak indul, de a hideg egyelőre konzerválta a testet. Ennek ellenére a patkányok, amik most is ott neszeztek az alagút sötétjében, nem kezdték ki. Ez már önmagában ellentmondott a józan észnek. A férfi haja hosszú volt, a válláig ért, és kis körszakállat viselt, olyan gondosan borotváltat, mint aki csak pár perce végzett a művelettel.

– Látod ezt? – motyogta Greskov.
– Aha – biccentett Hicks. – A haja. Se kosz, se zsír. Mint aki most jött a fodrásztól. – Elfúlt a hangja, és megint köhögni kezdett.
– Én is erre gondoltam.

A térdeplő emberek újabb imába fogtak. A test felbukkanása valamiért számukra egyet jelentett azzal, hogy a Megváltó érkezett közéjük. Greskov azonban ennél jóval szkeptikusabban állt a dologhoz. A holttest neki nem volt több, mint egy újabb elhunyt, akit valószínűleg a vírusfertőzés ölt meg. Már éppen szóvá akarta ezt tenni, amikor lépéseket hallott a peron irányából. Nem telt bele két másodpercbe, és fegyvercsövekre erősített, halogénizzós lámpák vakították el őket.

– Maradjanak, ahol vannak! – szólt rájuk egy erélyes férfihang. – Szövetségi csapatok, tengerészgyalogság.
– Úgy látom, itt a felmentő sereg – morogta a tizedes fáradtan.

* * *

– Hogyan találtak ránk? – Greskov úgy meredt a semmiből felbukkanó Thomas Bredrick hadnagyra és az Emily nevű katonalányra, mint két kísértetre. Nem tartotta kizártnak, hogy még mindig a földön fekszik, és akiket lát, azok csupán a fejsérülése okozta hallucinációk. De amikor kezet szorítottak, meggyőződött róla, hogy a két katona maga a tömör valóság.
– Maguk a világ legnagyobb mázlistái, tudja? Egy felderítő drón szúrta ki a csapatukat pár órája – mondta Bredrick. – Már jó ideje nincs számottevő mozgás a városban, már úgy értem, ami a menekülőket sejtető, rendezett mozgást illeti.
– Honnan jöttek? – Greskov cigarettára gyújtott.
– Doverből.
– Akkor mégis állomásoznak ott katonák – fújta ki egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében a füstöt.
– Még igen. De minket inkább az érdekelne, maguk honnan jöttek? Napok óta figyeljük Londont, de eddig nem láttuk a csapatukat.
– Északról, Coventry mellől, a Hays Garden bázisról. Két napja értük el a város északi határát.
– A Hays Gardenben már nem szolgál senki.
– Így van uram. Most már tényleg nem. A fertőzés mindenkit megölt a környéken. Négyen maradtunk. – Ránézett Hicksre. – Azaz, most már csak mi ketten. Karácsony másnapján indultunk el, huszonhat napja, ha jól számolom. Az utolsó rádióadások szerint, amiket még hallottunk, Doverben működik egy katonai bázis. Azt tűztük ki úti célnak. Egy társunk meghalt útközben. Fertőzött volt. Egy másiknak ma veszett nyoma, amikor felderítést végzett.
– Baszki – ingatta a fejét Emily. – Coventryből gyalog, idáig?
– Majdnem. Találtunk egy teherautót útközben, de csak pár mérföldre elegendő üzemanyag volt benne.
– Mi történt a karjával, tizedes? – nézte Bredrick Hicks zubbonyának üres ujját.
– Meglőttek. Elfertőződött – válaszolta egyszerűen. Nem volt ereje beszélni. Olyan gyengének érezte magát, mint még soha. A teste reszketett, az arcára verejtékcseppek ültek ki. A torka egyre jobban lángolt. Halványan még derengett neki a bázison történt felfordulás. A karanténba zárt, fertőzött civilek egy csoportja kitört, és az őrökre támadt. Egyesek csak menekülni akartak, elmenni a táborból, haza a családjukhoz, de többen már eszüket vesztették a betegségtől, és vadállat módjára ugrottak neki mindenkinek. Ez a Nemesis-láz végső stádiuma, jutottak eszébe a szavak, amiket a katonaorvos magyarázott nekik korábban. Teljes kontrollvesztés, gyors agyi leépülés. A vírus végül megöli a betegeket, de előtte az őrjöngésig fokozódik bennük a feszültség.

Lövések dörrentek. Hicks felkapta a fejét. Képtelen volt eldönteni, valóban tüzelnek-e, vagy csak a képzelete játszik vele. Tétován a pisztolyáért nyúlt. Halványan emlékezett rá, ahogy lelő néhány beteget. Az egyik társát a földre taszították éppen akkor, amikor felkerepelt a kezében a gépfegyver. Aztán neki is golyók csapódtak felkarjába és a vállába. Egy másik társa szintén tüzet nyitott, de az őrült kavarodásban célt tévesztett. Hicks újra úgy érezte a fájdalmat, mint akkor, abban a pillanatban. Sokáig feküdt a kórteremben, és mire rákerült a sor, hogy ellássák, a seb már üszkösödésnek indult. A sebészorvos nem sokat tehetett.

Elhomályosodott előtte minden. Utolsó erejével kibiztosította a pisztolyát, és a legközelebbi árnyékra célzott vele. De mielőtt még lőhetett volna, Bredrick hadnagy nekiugrott, és a földre taszította. Egy hosszú másodperccel később aztán injekció szúrását érezte a nyakán.

– Minden oké – hallotta Greskov hangját egy hosszú, fekete alagút végéről. – Ne mozogj! – Az egyik sarokba vonszolták, és levették a zubbonyát.
– Fertőzött – mondta Emily egyszerűen. – Lázas, a testhőmérséklete legalább negyven fok. – A nyakát és a mellkasát nézte. Tele volt vörös pöttyökkel, mintha megannyi moszkitó csípte volna meg. A szájából dögletes bűz áradt.
– Sejthettem volna – bólogatott Greskov. – Már alig állt a lábán. De én bíztam benne, hogy csak kimerült, semmi több.
– Mindenkit meg kell vizsgálnom. Velük kezdem – nézett Emily az alagút irányába, ahol az emberek még mindig a szerelvény tövében gyülekeztek. – Ők pontosan kik?
– Civilek. Az elindulásunkat követő napon botlottunk beléjük, amikor behúzódtunk éjszakára egy templomba. Ott voltak, összesen talán ötvenen. Páran maradtak, de legtöbben azt mondták, szeretnének velünk jönni. – Greskov vállat vont. – Mit mondhattam volna? Azóta együtt jövünk. Útközben néhányan megfagytak, és akadt köztük egy-kettő, akik betegek voltak. Ők önként maradtak hátra, hogy megóvják a többieket.
– És most mit csinálnak?
– Ez kész téboly. Találtak egy hullát. Az a meggyőződésük, hogy ő személyesen Jézus Krisztus. – keserű helyzetük dacára majdnem elnevette magát. – Tudja, vallásos emberek, az út alatt is állandóan imádkoztak, meg a világvégéről beszéltek. – Megcsóválta a fejét, és ő is a kis csoportosulás felé nézett. – Félek, ez hamarosan problémákat fog nekünk okozni. Ők miért fontosak annyira, hogy idáig jöttek értük?
– Nem csak ők, hanem mindenki, akit még meg lehet menteni – magyarázta Bredrick. – Egy több mint húszfős, libasorban vándorló csoport láttán okkal feltételeztük, hogy nem tébolyult betegekről van szó. És most minden egészséges ember fontos. – Halkra fogta a hangját. – Nem akarok pánikot kelteni köztük, de a Szövetséges csapatok ma este légitámadást intéznek London ellen. A Főparancsnokság úgy döntött, ha vannak még túlélők, azokat azonnal ki kell vinni a területről.
– Milyen légitámadást? – hökkent meg Greskov.
– Robotrepülők fognak bombázni néhány órán belül, őrmester. A nagyvárosok még mindig fertőző gócoknak számítanak. A műholdképek és a drónfelvételek alapján már beazonosították azokat a pontokat, ahol nagyobb, fertőzött tömegek gyűltek össze.
– Lebombázzák az egész várost? – hitetlenkedett. – A civilekkel együtt?
– Sajnos. A kontinensen már javul a helyzet, de ez a terület és itt a legtöbb ember gyakorlatilag menthetetlen. Nem kockáztathatjuk meg, hogy átjusson Európába egy második fertőzéshullám. Holnap estére a doveri hídfőállást is kiürítjük. Onnantól az egész Brit-szigetcsoport karantén zónává válik. Egy bolha sem ugorhat be ide addig, amíg nem találunk valami megoldást.
– Már létezik egy kísérleti szakaszban lévő vakcina – vette át a szót Emily. – Mi is pár napja hallottunk róla először. A végső stádiumú betegeken sajnos nem segít, de aki a fertőzés első szakaszában jár, annak jó esélyei vannak a gyógyulásra. A még egészséges emberek vérplazmája szükséges hozzá. Ezért is fontos, hogy mindenkit, aki nem beteg, összegyűjtsenek. Most minden csepp vér életet menthet.
– Ez nagyszerű. De lehetnek még olyan emberek városszerte, akik nem betegek, csak elbújtak.
– Ez nem a maga problémája – intette le Bredrick. – Nem is az enyém. A hadvezetés így döntött. – Lesütötte a szemét, mintha szégyenkeznie kellene emiatt. – Gyerünk, vizsgáljuk meg azokat az embereket, aztán értesítjük Dovert!

* * *

Emily először ellátta Greskov fejsebét, majd hozzálátott a csoport tagjainak szűréséhez, akik engedelmesen tűrték a vizsgálatot. Egyikük sem bizonyult betegnek, amit Emily kisebb csodának tartott, és ennek hangot is adott.

– Ez nem csoda – bólintott Linda, aki egyfajta szellemi vezetője volt a csoportnak. – Krisztus vigyáz ránk.
– Na persze – morogta Bredrick. – Asszonyom, mondja meg a többieknek, hogy gyülekezzenek odafent a lépcsőn! Még el kell sétálnunk a repülőtérig. – Az órájára nézett. Mindjárt hat óra. A bombázás hamarosan megkezdődik.
– Mi nem megyünk el innen. – Az asszony visszafordult a többiekhez, és némán bólintott. Erre mindenki, mintegy varázsszóra, térdre ereszkedett. A lesoványodott, szürke arcú emberek cserzett ajkai tökéletesen összehangolt imába fogtak.
– Ne szórakozzon! – Bredrick odalépett az asszonyhoz, és megérintette a vállát. – Hallja? El kell mennünk, különben hamarosan ropogósra sülünk. Ha célhoz értünk, imádkozhatnak, amennyit akarnak, de most ne húzzák az időt ezzel.

Az emberek azonban nem figyeltek rá, csak suttogták a fohászukat teljes nyugalomban, mint akik egy kellemes vasárnap délelőtt gyűltek össze a templomban. Bredrick a fogát szívta, idegesen toporgott. Legszívesebben egyesével rángatta volna fel a civileket az utcára.

– Menjenek, őrmester! Mi itt maradunk. Nem hagyjuk el a Megváltónkat.
– Az istenit! – csattant fel Greskov. – Az ott csak egy szerencsétlen hulla. Olyan, amilyenek mi is leszünk nemsokára, ha nem csipkedjük magunkat. Oké, talán hasonlít egy szentképre, vagy ilyesmi, de mégis mit számít ez?

Nem értette őket. Eddig a túlélésért küzdöttek, és amikor tálcán kínálkozik a lehetőség, hogy végre elhúzzanak innen, akadékoskodni kezdenek. Oké, találtak valamit, ami fontos nekik, és most attól félnek, hogy elveszítik. De hát semmi másról nem szóltak az utóbbi hónapok, mint a veszteségekről. Greskov is annyi mindent elveszített már, hogy lassan azt is nehezére esett megérteni, mi az az állandóság? Elveszítette az apját, elveszítette a házát. Elvesztett a bázis, ahol évek óta szolgált, és a második otthonaként tekintett rá. Elveszett Gregor és Harris, a két legjobb barátja a seregben. Ma reggel elveszett Marlon. Talán már Annabelle is elveszett, facsarta össze a szívét a gondolat, hiába őrizgeti a fotóját.

– Gondoljon legalább a gyerekekre! – dobta be az utolsó ütőkártyáját, és a csoportban térdeplő két, nyolc év körüli kislányra nézett, de hiába; nem ért el vele semmit. Az emberek szeméből csak a csendes konokság és dac nézett vissza rá. – Na jó – sóhajtotta. – Megértem, ha vonakodnak itt hagyni őt. De fogják fel úgy, hogy a helikoptert az isteni gondviselés küldi értünk. Azért, hogy maguk…

Nem fejezhette be a mondatot, mert az eddig a fal tövében eddig aléltan fekvő Hicks nyögve feltápászkodott, és tüzet nyitott a fegyveréből.

* * *

A lépcsőn levánszorgó árnyékot hanyatt lökték az automata pisztolyból leadott lövések. Elzuhant, és nem mozdult többet. Mögötte feltűnt egy másik alak. Ő gyorsabban mozgott, és miközben lefelé futott, belekapaszkodott a korlátba, aztán összekuporodott.

– Ne lőjenek! – kiáltotta a jövevény, de hiába. Hicks újabb lövése gellert kapott a korláton, majd elrepült valamerre. A hang gazdája erre sebtében odébb ugrott.
– Maradjon, ahol van! – kiáltott neki oda Greskov, miközben rávetette magát Hicksre, és az ujjai a pisztolyra kulcsolódtak. Emily közben az ismeretlenhez szaladt. Aztán megállt pár lépésre tőle, és a gépfegyver csövét egyenesen rászegezte.
– Láttam a terepjárót odakint – hadarta az érkező. Egy fiatal, legfeljebb tizenhat éves, fekete bőrű fiú volt az újnak tűnő télikabátban. Feltartotta a kezeit, így jelezve, hogy megadja magát. Emily az arcát fürkészte a gépfegyver halogénizzós lámpájának fényében. Nyúzott volt, és halálosan kimerültnek látszott, de úgy tűnt, más baja nincs.
– Álljon fel, de semmi hirtelen mozdulat! – a kölyökről a holttestre irányította a fényt. Az áldozat néhány évvel idősebbnek tűnt, az arcán árulkodó, vörös foltok, a szemürege véres. – Fertőzött volt – szólt hátra. – De ez a fiú, úgy látom, jól van.
– Persze, hogy jól vagyok. Láttam a terepjárót – ismételte. – Maguk katonák? Segíteni jöttek?
– Igen. Egyedül van?
– Nem egészen. Vannak még odakint páran. De mind betegek.
– Bassza meg! – Bredrick máris kibiztosította a fegyverét. Greskov ugyanígy tett.
– Mennyien vannak?
– Nem igazán volt időm számolgatni – húzta el a száját a kölyök. – De elegen.

Mindannyian a lépcső tetejére siettek. Még Hicks is összekapta magát, és imbolygó léptekkel követte őket.

Odakint vaksötét volt, és sűrűn hullt a hó, a gépfegyverek lámpái azonban elegendő fényt biztosítottak számukra. A fénysugarak először a táncoló hópelyheket világították meg. Aztán a távolabb bóklászó emberalakokat is.

Zombik, mondták már rájuk sokan, pedig mindenki tudta, hogy ez nem igaz. A kórokozó, ami a Nemesis felszínén található gázokból került a bolygó légkörébe, és ott olyan fürgén szaporodott el, mint eső után a gomba, nem változtatott élőhalottá senkit. A fertőzöttek nem ettek emberhúst, és nem volt szükség jól irányzott fejlövésre ahhoz, hogy megöljék őket. Minden olyan sérülés végzetesnek bizonyult számukra, ami egy egészséges embert is megölt. A végstádiumban lévő betegek egyszerűen elvesztettek minden kontrollt maguk felett. Olyanokká váltak, mint a közveszélyes, rács mögött tartott elmebetegek. Az egyik pillanatban még katatón állapotban csorgatták a nyálukat, de lehet, hogy a következőben dühöngő őrültekké váltak. Ám ettől még emberek voltak, nagyon is emberek.

– Pontosan hová hívták a légi egységet? – kérdezte Hicks.
– A belvárosi reptérhez, egy mérföldre innen – magyarázta Emily. – Széles, nyílt tér, ott erős szélben is biztonságosan tud landolni.

Lépéseket hallottak a hátuk mögött. Megfordultak. A két kislány állt mögöttük, középütt Lindával, aki a kezüket szorongatta. Látszólag ügyet sem vetett a haját cibáló szélrohamokra és az arcába hulló hópelyhekre.

– Talán igaza volt, őrmester – nézett Greskovra. – Vigye innen el a gyerekeket valahová, ahol még van esélyük az Úr szándéka szerint élni! – elengedte a lányok kezét. – Köszönjük, hogy eddig segítették az utunkat, de most már Krisztusra bízzuk magunkat. – Egy szót sem szólt többet, csak megfordult, és visszament az állomásra. A peronon lobogó tábortűz fényében látták, ahogy a lent maradt emberek egyesével eltűnnek az alagútban, a szerelvény mögött.

– Kik ezek? – kérdezte a fiatal fiú, aki csak most óvakodott fel melléjük.
– Csendben jussunk el a terepjáróig, hogy ne szúrjanak ki! Jobb a biztonság – mondta Bredrick, és a jármű irányába mutatott, ahol egy idősebb férfi és egy tíz év körüli fiú sétált egymás mellett. Talán összetartoztak, talán idegenek voltak egymásnak. A férfi úgy csoszogott, mint akiknek ízületi problémáik vannak, a fiú pedig enyhén oldalra biccentette a fejét, és kivillanó fogakkal vicsorgott, akár a feldühített kutyák. Nézték a férfit, aki megbotlott, és térdre esett, a nadrágja egy reccsenés kíséretében kiszakadt, de ő ügyet sem vetett rá. Feltápászkodott, és ment tovább. A fiú viszont megállt egy villanyoszlop előtt, azt nézegette elmélyülten néhány másodpercig, mintha valami érdekeset látna rajta. Aztán a feje előre lendült, és keményen belecsapódott a fémbe. Hátrahőkölt, az orrából vér szivárgott, ennek ellenére megismételte újra és újra. Minden egyes ütésnél csont reccsent, vér fakadt, de ő nem hagyta abba egészen addig, amíg az arca már nem tűnt egyébnek egy rosszul fröccsöntött, vöröslő gumimaszknál. Akkor aztán lerogyott a hóba, és nem mozdult többet.

Emily öklendezni kezdett, de nem a vér látványától. Még mindig kikészítette a tudat, hogy mit tehet az emberrel a Nemesis-láz.

Már majdnem a kocsinál jártak, amikor néhány alak tűnt fel velük szemben. Vágtázva közeledtek, mint akik rögtönzött futóversenyt rendeztek a hóvihar közepette. Ügyet sem vetve a kis társaságra, egyenesen az aluljáró irányába tartottak. Az egyikük közben összefüggéstelen, dühös szavakat kiabált a szélbe.

– Ez már üres – dobta Hicks váratlanul a hóba a pisztolyát. – Adjatok egy fegyvert!
– Mit akarsz? – nézett rá Greskov.
– Nekem már annyi. Úgysem húzom sokáig. – Láztól csillogó szemekkel nézett vissza a lépcsőre. – De nekik ott, az alagútban – intett – még van esélyük. Addig akarok segíteni, amíg önmagam vagyok.
– Fogja! – Bredrick gondolkodás nélkül kicsatolta a pisztolytáskáját, és a saját szolgálati fegyverét a férfi kezébe nyomta. – Tele van. Örülök, hogy megismertem, tizedes – tisztelgett.
– Keresd meg Annabelle-t! – mosolygott Hicks bátorítóan Greskovra, aztán visszaszaladt a lépcső felé. Kisvártatva lövések zaja verte fel a metróállomás csendjét.

Megközelítették a terepjárót. A kavargó hóesés miatt az utolsó pillanatban vették észre, hogy a sofőroldali ajtó nyitva áll. Bredrick maga elé tartotta a gépfegyverét, és intett Emilynek, hogy a másik oldalról kerülje meg a járművet. Greskov közben kissé hátrébb maradt a gyerekekkel.

Az ajtót valaki felfeszítette. A kormánynál egy középkorú, kopaszodó férfi ült. Úgy tűnt, észre sem veszi az egyenesen rászegeződő fegyvert, csak ült, markolta a kormányt, és idióta vigyorral bámult kifelé az ablakon. A szájából nyál csorgott a nadrágjára.

– Szálljon ki! – kiáltott rá Bredrick, mire a férfi lassan oldalra fordította a fejét, ránézett a katonára, és továbbra is eszelősen vigyorgott. A szemgödrei vérben úsztak. A hadnagy egy pillanatig tétovázott, aztán a bal kezével odanyúlt, megragadta a férfi a zakóját, és egy erőteljes mozdulattal kirántotta őt a hóra. A fertőzött tett néhány tétova lépést, majd hanyatt esett, de a vigyor továbbra sem hervadt le az arcáról. A kavargó hópelyhek a szemébe és a szájába hulltak, ám ő nem törődött velük.

A következő pillanatban egy árnyék tűnt fel a sötétben, a terepjáró hátulja felől. Sietve jött, és valamit lóbált a kezében, ami határozottan úgy nézett ki, mint egy piros nyelű tűzoltóbalta. Odébb taszította Emilyt, majd a magasba emelte a fegyvert, készen arra, hogy belevágja Bredrickbe. A hadnagy megeresztett egy sorozatot, de célt tévesztett, a baltás támadó pedig lesújtott. Bredrick odébb ugrott a kezét védekezően emelve maga elé, aztán fájdalmasan felkiáltott. A borotvaéles balta leszelte a bal kezének mutató- és hüvelykujját, meg egy kis darabot a kézfejéből.

Daniel Greskov célzott és lőtt. Öt méterre volt a támadótól, tudta, hogy ilyen távolságból nem fog hibázni. A Paramount puska megdörrent, az áldozat fél feje pedig abban a pillanatban elszállt, és pár lépéssel odébb nedves toccsanással zuhant a hóba. A gyerekek sikítottak, az elejtett balta a földön koppant. Aztán a holttest csendben eldőlt, akár egy megtömött zsák.

Emily bevágódott a kormány mögé, a sérült hadnagyot pedig a másik oldalra ültette. Mögéjük préselődött be Greskov és a három gyerek. Emily rácsapott az indítógombra, majd beletaposott a gázpedálba, mire a hátsó kerekek kipörögtek, és a kocsi elindult.

– Érkezésig tíz perc – reccsent meg Bredrick rádiója. – Hadnagy, hall engem? Érkezésig tíz perc. Nagy a szél, a helikopter nem tud sokáig várni.
– Ott leszünk. Figyeljék a zöld fényt! Vége – lehelte Bredrick fáradtan az éterbe, miközben a csurom vér bal kezét, meg a megmaradt három ujját nézte, közben a fogait csikorgatta a fájdalomtól. – Bassza meg, már előre látom, hogy innentől csirkeláb lesz a gúnynevem.
– Ez egészen találó, uram – nevetett rá Emily idegesen.

A nehéz terepjáró óránként hatvan mérföldes sebességgel vágtázott végig a behavazott utcákon, és erősen csúszkált. Ennél gyorsabban Emily nem akart hajtani, mert attól félt, hogy kicsúsznak és elakadnak, a légi egység pedig nem fogja megvárni őket, ha sokat késnek. Jobbról és balról is kerülgette az úton lévő akadályokat. A sűrű havazás miatt a reflektorok sokat csak az utolsó pillanatban világítottak meg.

– Hölgyem, tudja egyáltalán, merre megyünk? – kérdezte a fekete fiú a hátsó ülésről.
– Ja. Itt nőttem fel. Mázli, mi?
– Az. – A mellette ülő lányokhoz fordult. – Benneteket hogy hívnak?
– Engem Grace-nek – mondta a kisebbik, aki olyasféle fejkendőt viselt, mint az öregasszonyok, és egy plüss oroszlánt szorongatott elszántan.
– És te? – kérdezte a nagyobbikat, akik kíváncsian járatta körbe a tekintetét a kocsiban.
– Ő Susan – válaszolt helyette Grace. – Nem tud beszélni.
– Oké. Hát, sziasztok! – nyújtott kezet a fiú olyan lazán, mintha csak a focipályán spanolna össze a haverjaival. A lányok elfogadták az üdvözlését. – Én meg Paul vagyok.
Greskov a gyerekeket hallgatta, és közben Annabelle járt a fejében. Istenem, gondolta, emlékszem, amikor gyereket akartál, de én azt mondtam neked, még korai lenne. Látva ezt az őrületet, talán jobb is, hogy halogattam a dolgot. De esküszöm neked, Annabelle, ha egyszer megtalállak, és még mindig akarod, nem fogok nemet mondani. Elvégre ez az állapot sem tarthat örökké. A világ rendje már csak úgy működik, hogy így vagy úgy, de végül helyrebillen.

A merengésből Emily sikolya zökkentette ki. Valami jókorát koppant a lökhárítón, miközben a lány félrekapta a kormányt, de már későn. A reflektorok fényében egy pillanatra még látni lehetett, ahogy egy emberalak zuhan az út szélére, akár egy sarokba vágott rongybaba. Emily lába lecsúszott a gázról, és a kocsi lassulni kezdett.

– Tovább, tovább! – sziszegte Bredrick. – Meg ne állj!
– Elütöttem – zihálta Emily, és megint gyorsított. – Fertőzött volt, ugye?
– Az, persze – hagyta rá Bredrick. – Ki más korzózna vakon az út közepén? – tette hozzá, de a hangjából érződött, hogy nem teljesen biztos benne. Mindegy, mondta magának, akár beteg volt, akár egészséges, kéttonnányi száguldó fémtömeg csak egyvalamit csinálhatott belőle.

Öt perccel később elérték a repülőteret. Elhajtottak az üres parkoló, majd a sötétbe burkolózó főépület mellett, végig a kifutóval párhuzamosan. Egy ponton aztán Emily élesen jobbra tekerte a kormányt, mire a terepjáró dühös vadkan módjára rontott neki a drótkerítésnek, hangos csörömpöléssel szakítva át a fémet. Egy „London City Airport” feliratú tábla pörögve zuhant a hóba a drótakadály tetejéről. Egy ideig még gurultak, aztán megálltak valahol a kifutópálya közepén. Kiszálltak.
– Csomag a helyén – kiabálta Bredrick a rádióba. – Ismétlem, csomag a helyén. Figyeljék a zöld fényt! – Néhány másodpercig statikus sercegés hallatszott, majd beszédfoszlányok szüremlettek keresztül a hóvihar dübörgésén. – Ismételje! – kérte.

Megint csak az érthetetlen szöveget hallották, de a hadnagynak úgy tűnt, a zörejek mögül kihallotta a „rakéta” szót. Intett hát Emilynek, aki a kabátja alá nyúlt, előhúzta a rakétapisztolyt, beleillesztett egy töltetet, és a sötét égbolt felé fordította a fegyver csövét.

Zöld fénykígyó kúszott a magasba. A szél megcibálta a füstjét, szétkergette és elvegyítette a hópelyhekkel, de a foszforeszkáló töltet ellenállt a viharnak, és kitartóan tört felfelé. Amikor elérte pályája legmagasabb pontját, egy pillanatra úgy tűnt, ott marad egy helyben, de aztán máris ezer darabra robbant, akár egy tűzijáték rakétája.

Emily kilőtt még egy töltetet. Ez is zöld fénybe vonta körülöttük a kifutót. Már éppen a harmadik rakétát akarta a pisztolyba rakni, amikor a szél a szokottnál is jobban felkavarodott körülöttük, majd egy fekete árnyék húzott át felettük az égen, mint valami óriás, mesebeli szörny. Rotorok hangja morajlott bele a sötétbe, és egy reflektor pásztázta végig a földet először a hátuk mögött, majd előttük, végül megállapodott pontosan rajtuk.

A helikopter leereszkedett jó tíz méterre tőlük. Jókora csapatszállító típus volt, kényelmesen szállíthatott volna akár harminc embert is.

– Gyerünk! – intett Bredrick. – Ne várakoztassuk meg!

A helikopter oldalsó ajtaja félrecsúszott. Egy jól megtermett tengerészgyalogos állt a nyílásban, a belülről kiszűrődő halványsárga fény körbefolyta az alakját.

– Ennyi? – kiabálta túl a propeller hangját. – Azt mondták, többen lesznek.
– Nincs több – zárta le a kérdést Emily. Beemelte a lányokat meg a fiút a járműbe, majd Greskov és ő segítettek fellépni a sérült kezű hadnagynak is.
– Várjanak! – üvöltötte egy kétségbeesett hang a hátuk mögött. – Ne hagyjanak itt! – Emily és Greskov a fegyvereiket maguk elé szegezve pördültek meg.

Egy hórihorgas fickó bicegett feléjük a havon. Cipő helyett hevenyészett rongyokba bugyolálta csontig fagyott lábait. Egy, a nyakába csavart, tarka sálat markolt fél kézzel, a másikkal pedig izgatottan integetett nekik. Amikor meglátta a rászegeződő fegyvereket, megtorpant, néhány lépésnyire tőlük.
– Ne hagyjanak itt! – nyögte szinte sírva. Idős férfi volt, legalább ötvenöt éves. Sötétkék kezeslábast viselt, olyat, amilyet a reptéri karbantartók hordanak.
– Másszon be! – intett neki a lány, miközben az arcába világított a fegyver lámpájával. Nem tűnt betegnek. – A végén egész szép társasággal térünk vissza – bólogatott.

Amikor mind odabent voltak, a tengerészgyalogos behúzta az ajtót, a helikopter pedig máris a magasba szökkent. A pilóta kelet felé fordította a gép orrát. A föld lassan eltűnt alóluk a sötétben. A hóvihar szüntelenül tombolt körülöttük, de a jármű állta a strapát.

– Látja – mondta Greskov, és a hadnagyra nézett. – Vannak még túlélők.
– Már nem tehetünk semmit – válaszolta az, és fáradtan nyúlt el az egyik ülésben.

Fölöttük és mellettük is fekete árnyak zúgtak el. Bombateherrel megrakott robotrepülőgépek. Ahogy Greskov az ablakon túli sötétségbe meresztette a szemét, a távolban egyszerre szemkápráztató fény gyúlt, fényesebb még a napkorongnál is. Először csak egy, majd egy második, másodperceken belül pedig még egy tucat. De ez csak első csapás volt. Újabb gépek érkeztek, és a bombáik nyomán egyre-másra gyúltak ki a vakító fénypontok, még végül az egész horizont lángokban állt. Épületek roskadtak össze, felüljárók omlottak magukba, talán még a Temze víztükre is tüzet fogott. A fények először fehérek voltak, majd narancsvörössé váltak, hogy végül az egész lángoló város egységes, zöldessárga színben tündököljön. Éppen olyan a színe, mint egykor a Nemesis csóvájának volt, gondolta az őrmester. Éppen olyan szép, mégis mindent felemésztő.

Aztán az alagútra gondolt, és Hicksre, meg a civilekre. Talán ők tették jól, hogy az utolsó pillanatig tudtak hinni valamiben. Némi szerencsével és a hitükkel karöltve még túl is élhetik ezt az egészet. A metróhálózat kiterjedt, a tűz nem hatolhat be mindenhová. Bárhol legyenek is most, Greskov minden jót kívánt nekik.

A porig rombolt várost maga mögött hagyva a gép egyre gyorsuló tempóban repült a támaszpont felé.

Előző oldal Jávorszki András
Vélemények a műről (eddig 6 db)