Tompafog és a Holland vérvonal

A jövő útjai / Novellák (713 katt) Thomas Otto
  2020.10.04.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/10 számában.

Valahol a Földön, egy eldugott raktárépület mélyén egy marsbéli vendégmunkás volt kikötözve egy alumínium székhez. Fejét nehezen tudta csak egyenesen tartani, ugyanis olyan nehéznek érezte, mintha ólomsúlyokkal tömték volna ki. Hatalmas, mandula szemeivel folyamatosan a környezetét pásztázta, ám emlékeit a feledés sűrű köde borította. Ha tarkón verik, sem jutott volna eszébe, mit keres itt, és hogyan került ide. Egyetlen egy dolog pislákolt számára: a feje fölé szerelt, éppenhogy világító izzó.

A szemben magasodó sötétség egyszeriben kivilágosodott. Egy ajtó nehéz, fémes nyikorgással engedett be némi sápadt fényt és egy félelmetes alakot. Ember volt, semmi kétség. Ám a kisugárzása baljós, akár egy figyelmetlenségre utaló elszólás egy atomfizikus szájából. Hosszú kabátot viselt, fejét széles karimájú kalap karikázta körbe.

Aztán ismét sötétségbe borult a szemközti fal, s csak az égő világított.

Kemény csizmák kopogása hallatszott, ahogy egyre közelebb lépdeltek az idegenhez. S akkor meglátta: egy magas, élete derekán járó férfi izmos testtel, hegyes állal, de minden vonásában volt valami nemes. A kalap és a kabát stimmelt. Nyakában egy régi-régi, keresztet ábrázoló amulett függött. A marsi már látott ilyet azokon a hatalmas, igeterjesztő űrbárkákon, melyek hétvégente a szülőbolygójára is ellátogattak. Szemeit egy kerek lencséjű szemüveg takarta, az egyik lencse piros, másik kék színben csillogott. Szürke haja végigterült széles vállán.

Kesztyűs kezével belenyúlt kabátjának belső zsebébe, és egy szál cigarettát húzott elő. Lassan rágyújtott, és füstfelhőket eregetve megszólalt zord, tiszteletet parancsoló hangján.

- Biztos érdekel, miért kerültél ide.
- Én… nem tudom. Ki maga? Mit akar tőlem? – nyögte ki félelemmel a hangjában.
- Csak néhány információ kell – azzal előre hajolt, miközben a füst olyan lassan gomolygott ki a szájából, mintha csak egy förtelmes sárkány pofája lenne. – Én vagyok a Holland! – felelete nyugodt hangszínnel.
- Maga? A híres szörnyvadász? Akinek egész családját ismeri a Naprendszer? Mit akar tőlem? Én aztán nem vagyok szörnyeteg, csak egy egyszerű segédmunkás! Egy űrhajóműhelyben dolgozom! Családom van!
- Pontosan a munkahelye miatt van itt. Tudomásom van róla, hogy körülbelül egy héttel ezelőtt kiszolgált valakit. Valakit, akit keresek. Valakit, kinek szívébe fénykarót kívánok döfni!
- Micsoda? Miről beszél? Rengeteg embert kiszolgálok, naponta akár húszat-harmincat!
- De ennek a valakinek interdimenzionális hajtóművet szerelt be. Így sem rémlik?
- Nézze, én még új vagyok! Alig pár hete kezdtem! Azt sem tudom, mi a különbség a hajtómű és az interporlasztó között! Kérem, engedjen el! Nem tudok semmit!
A Holland szája mosolyra húzódott.
- Tudja, reméltem, hogy ezt mondja! – azzal eltűnt a sötétben, és úgy folytatta. – A munkám olykor megkövetel bizonyos dolgokat. Ha valaki gonosz, megölöm. Ha valaki bűnös, megbüntetem. Ha valaki pedig nem emlékszik… nos, akkor felfrissítem az emlékeit! – egy szürke asztal gurult elő a semmiből rajta egy magnóval.
- Mire készül?
- Ismeri a Monty Pythont? Egy-két évszázada igen népszerűek voltak. Bevallom, én imádom a humorukat. S van egy daluk, amit mindig szívesen hallgatok. Tudja, miről szól? – A sötétben pakolászás zaja hallatszott. – Arról, hogy az élet szar. De tényleg, az élet szar, de te csak legyél pozitív!

S akkor előlépett. Kezében egy hatalmas kvantumfűrészt tartott. Arcán groteszk vigyor díszelgett, miközben beindította a hangosan dübörgő gépet és vele együtt azt az ikonikus dalt.

- Mindig nézd az élet napos oldalát!

A sötét és néptelen raktárház ekkor hangos lett a vidám dallamok és a zsigerig hatoló sikoltozás okozta káosztól. A fűrész berregett, új formát vágott az idegen testből, miközben folyamatosan szólt a zene. Aztán, mikor elcsendesedett minden, a Holland hangját lehetett hallani:

- Hogy… milyen fog?



Tompafog legutóbbi kalandját követően úgy érezte, itt az ideje, hogy valamilyen módon kipihenje magát. Nincs is ennél jobb hely, mint a Jupiter és a rá épült luxusszállodák egyike. Végtelen kényelem, wellness, formás leányzók a Naprendszer minden tájékáról. S bár mozogni kifejezetten éjszakánként tudott, ez sem jelentett neki különösebb hátrányt, hiszen a város jobban pezsgett ilyenkor, mint nappal.

Ő és kis barátja, Holdprém talán egy hetet töltött itt a kényelmek varázslatos szigetén, amikor is szíve kivágyott az űrbe, a végtelen kalandok közé. Egy szerdai reggelen hát fogta magát és felszállt, hogy nekivágjon egy sor újabb kalandnak.

Eközben mit sem sejtve végig figyelte valaki. Követte minden lépését. Ott ült minden bárban három asztallal odébb. Minden sikátorban történő vérszívás közben ott figyelt az utcasarkon és hot-dogot majszolt. S ez a valaki azon a szerda reggelen végre cselekvésre szánta el magát. Árnyékként lopakodott, oldalán egy kisebb taggal, s ketten ügyesen felszálltak a méltán ismert űrhajóra. Tompafog nem sokkal ezután pedig felszállt.

Ahogyan egyre távolodtak a bolygó felszínétől, az események is szépen lassan beindultak. Tompafog a vezető fülkében üldögélt lábait a műszerfalra téve, miközben kis társa a vállán kuporgott. Fejben már lassan ki is találta, hogy mi legyen következő megállójuk, ám a zsilipajtó hirtelen felnyílt. Mögötte pedig egy hosszúkabátos, kalapos ürge állt. Szorosan mellette pedig egy kisebb valaki.

A Világűr Vándorló Vámpírja megfordult kényelmes székével, és a látványtól talpra ugorva végigmérte az idegent. Kezét lassan pisztolytáskájára csúsztatta.

- Nem tudom, ki vagy, de rohadtul nem tetszik, hogy csak úgy felszöktél a hajómra! – fakadt ki cseppet sem kedvesen.
- Ejnye. Hát így kell üdvözölni régi barátod leszármazottját? Azt hittem, valami drámaiabbal állsz elő.
- Régi barát? Mi van? Rég nincsenek barátaim. Kivéve őt – mutatott Holdprémre, a kis görényre.
- Elég találó kedvencet választottál magadnak – kuncogott magában – Hagy frissítsem fel az emlékeid! – felmutatta az ikonikus medált, ami a nyakában lógott.
- A Holland! Nem hiszem el… - s a sápadt arca valahogy még sápadtabbá vált. – Mindig is azt hittem, hogy sosem tud majd becsajozni. Ennek ellenére egy sokadik unokája mégis itt áll az ajtómban.
- Bocsánat, ha kiábrándítottalak. Bár kölcsönös a helyzet. Én azt hittem, régen meghaltál, amikor a sokadik üknagyapám karót döfött a szívedbe! Ám ahhoz képest igen eleven vagy!
- Hmm… Egggen, sok minden történt akkor. Hosszú sztori, igazából még nem írták meg, de a régi, „Sötétség hercege” énem az már a múlt. Megélek a csempészetből és kész. Új életet kezdtem, és ez nekem nagyon is jó így. Úgyhogy, bocsi, de mi lenne, ha inkább kitennélek valahol, és másik legyilkolandó riválist szereznél?
- Az sajnos nem lehet! – elővett egy marok nagyságú keresztet kabátjának mélyéről. – Te tetted a családomat azzá, ami! Miattad lettünk mi a Sötétség ellen harcoló Holland család! Úgyhogy most végzek veled! – majd a kereszt mind a négy végéből neonszínű, vibráló pengék csaptak elő.
- És most mi lesz? Kiderül, hogy te vagy az apám?

Ám a szellemes kérdés elkerülte a férfi fülét. Dühösen előre vetette magát, miközben kisebb társa elbújt a zsilipajtó mögött. Tompafog előrántotta pisztolyát, ám a szörnyvadász kiütötte azt kezéből, így test a testnek feszült. Irgalmatlan harc vette kezdetét. Akár az arénákban ragadt, éhes oroszlánok, próbáltak egymás életére törni. Karmok, öklök, lábak és világító pengéjű keresztek röpködtek, hol elkerülve az ellenséget, hol apró sebeket ütve rajtuk. Holdprém nem tudott hasznára lenni gazdájának, ezért egy sarki polcról bátorította őt éles makogásával.

A két viaskodó ősellenség végül ráborult a műszerfalra. Elnyomkodtak pár gombot, félrerántották a kormányt, és az elszabaduló hajó belezúgott a Jupiter egyik külső Holdjába. S akkor a viaskodás abbamaradt.



Elült a por. Az űrhajót uraló rendetlenség őskáoszba fordult, ahogyan a jármű megpördült zuhanáskor és becsapódott. Mindent ellepett a rengeteg kacat és bútor. Végül feltűnt Tompafog, amint letolta magáról a vértároló szekrényt. Végignézett a szobán, és majdnem felrobbant. Lezuhant, a rumli még nagyobb lett, ráadásul egy fanatikus őrült is egy légtérben van vele. S még csak szerda délelőtt volt.

Ahogy megfordult, útját a műszerfal felé irányítva, egy szőke kislány állt vele szemben. Alig lehetett több nyolc évesnél. Hatalmas, kék szemei voltak, szeplős arca, és csak állt a zsilipajtó mellett. Tompafog arca megváltozott. A haragja szimplán elszállt, minden agytekervényével azon gondolkozott, vajon miként került ide a gyermek.

- Szia! Hát te meg ki vagy? Hogy kerülsz ide? – kezdte ártatlanul, amikor feltűnt mögötte a Holland és rákiáltott.
- Ne menj a közelébe, te sátánfajzat! Különben olyat teszek, hogy megváltás lesz a halál!
- Mi? Várj! Ő veled van? Ő a te lányod?
- Igen! Úgyhogy lépj távolabb, vagy máskülönben apró darabokra szaggatlak!
- Ez most komoly? Idehoztad a lányod? A gyermekedet, akinek még iskolában lenne a helye, idehoztad az „ősellenségedhez”? – értetlenkedett ügyet sem vetve a férfi fenyegetéseire.
- Minden Holland látta az apját, ahogyan végzett egy szörnyeteggel. Első kézből tapasztalhattam meg apám oldalán, milyen, amikor kioltjuk egy szörnyűséges fenevad életét! A végzetünk a gonosz elleni harc, és ezzel is csak az én Marymnek akartam megmutatni, hogy mi is a dolga egy igaz Hollandnak!
- Ti mit akartok kompenzálni ezzel a fanatizmussal?
- Ne merészelj gúnyolódni! Te démoni fattyú! Kioltom az életed!
- Oké-oké, van nagyobb gondom is ennél! – elindult a vezérlőpult irányába otthagyva a Hollandot.
- Mit csinálsz? Hogy hagyhat hidegen a jelenlétem.
- Ilyen egyszerűen. És ha megbocsájtasz, meg kell nézzem, hol is vagyunk pontosan. – Egy kis hologram pattant ki egy lencséből, rajta minden szükséges adattal. – Hm… L.U.P.U.S.-131. Olyan ismerős… de nem tudom honnan.
- Pedig illene ismerned, legalább neked, te vérszívó féreg! Ezt a holdat még én jelöltem ki, amikor az egyház elfogató parancsot adott ki minden vérfarkas ellen a Földön. Mikor elkaptuk őket, ide zártuk mindet! Erre a kis sárgolyóra – magyarázta öntelten a professzor.
- Igen, már rémlik. Hülye ötletnek tartottam már akkor is – válaszolta szimplán, mikor is egy farkas éles vonítása vágott bele a levegőbe. – És már arra is emlékszem, hogy miért!

Mindannyian az egyik ablakhoz siettek. A látványtól akkor és mind a mai napig, ha csak visszagondolnak rá, megborzonganak. Vörös szempárok figyelték őket a horizontról, miközben egyre több és több sötét alak jelent meg. Mind emberek! Farkasemberek!

Öt éve folyamatosan bestiaalakban élő rabok. S kinézték maguknak a lezuhant űrhajót, mely egy gigászi húskonzerv reményével kecsegtetett.

- Hé, itt van egy rakás vérfarkas, akik teliholdkor átváltoznak! Mit csináljunk velük? Á, megvan! Tegyük őket egy HOLDRA! Zseniális terv. Remélem, elpusztítani nem véritatással akartál! – gúnyolódott Tompafog, miközben érezte a helyzet egyre jobban ránehezedő súlyát.
- Akkor még jó ötletnek tűnt.
- Ennyi? Ez a nagy magyarázat? – Tompafog visszament a hologramhoz, ám ismét hallotta, ahogyan a fénykereszt kiereszti pengéit.
- Nem kell magyarázkodnom. Egyszerűen megöllek, és elmegyek a géppel.
- Valóban jó elképzelés - mélyedt bele a hajó jelenlegi adatainak böngészésébe –, de ki kell ábrándítsalak. Ha megölsz, a hajó itt marad, ugyanis csak nekem indul el. Ám ha mégis kinyiffantanál, a hajó akkor sem indulna, mert megsérült a külső energiaközvetítő. Egy ember is meg tudná javítani, de addigra a fenevadak felfalnának.
- Mire akarsz kilyukadni? – csattant fel kivillantva fehér fogait, akár csak egy emberbőrbe bújt farkas.
- Ha ki akarsz innen jutni a lányoddal együtt élve, akkor össze kell dolgozzunk.

A szavak olyan kellemetlenül csengtek a Holland fülébe, hogy szinte lyukat ütöttek belé. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy egy szörnyeteggel szövetkezzen, de miután mérlegelte a helyzetet, tekintetét lányának szemére emelte, s valami megszólalt a több rétegnyi gyűlölet és mániákus gondolat mélyén. Ismét kinézett az ablakon, ahol a fenevadak gyűrűje egyre szorosabban fonódott a hajó köré.

- Rendben. Segítek. Azonban ha a hajó már felszállt, megöllek.
- Akkor hát nincs veszteni való időnk! – azzal elővette szeretett lézerpisztolyát, vetett rá egy alapos pillantást és a külső zsilipajtóhoz lépett. – Pajti! Menj fel a toronyba, és bújtasd el Maryt! Ha visszajöttünk, csak akkor jöhettek le, ha a hajó már elemelkedett a földtől.
- Álljunk csak meg! Milyen jogon mered rábízni a lányomat egy patkányra? Kinek képzeled te magad?
- Senkinek. – Ám ekkor Tompafog mélyen a szövetségesének szemébe nézett. – Ám ha azt akarod, hogy a lányod életben maradjon, akkor követi Holdprémet, és azt teszi, amit mondok!
- Lángol a szemed vámpír. Ez jó. Hogyha netán fellobbantja a lelked sötétségét, örömmel döföm át rajtad a keresztemet! – Ekkor lányához fordult. – Age, sicut dixisti! Redibo tibi polliceor. Flamma te duce…
- … et Lux cave Te! – válaszolta a lány és apjának karjaiba zuhant, utána pedig a kis vadászgörény nyomába szegődött.

A Holland keze ismét elmerült a hosszú kabátban, és egy termetes fegyvert vett elő, mely bármennyire is emlékeztetett a régi idők kováspuskáira, a modern idők vívmánya volt. Gyomrában rengeteg pusztító erővel és tűzzel. Másik kezében pedig izzó keresztjét szorongatta. Közben Tompafog elmerült a rendetlenségben, majd, miután megtalálta a keresett ragasztószalagot, beizzította pisztolyát. A páros harcra készen állt az ajtóban.

- Én már nem vagyok az, aki régen voltam – szólalt meg Tompafog.
- Egy szörnyeteg mindig szörnyeteg marad – s kiléptek a L.U.P.U.S.-131 felszínére.

A kint tomboló vérfarkas tömeg már körbezárta a hajót. A környező sziklák, kiszáradt fák és hatalmas, kiüresedett csigaházak, melyeket egykoron a hold lakói tudhattak magukénak, hirtelen vérszomjas szörnyek vadászterületévé váltak. Éhesek voltak és dühösek.

Miközben elindultak az űrhajó hátsó feléhez, a hajtóművek irányába, a páros árgus szemekkel figyelte a nyáladzó állkapcsok és villogó szemek erdejét.

Fegyvereiket készenlétben tartva haladtak. Néha rácsodálkoztak egy-egy kiber kiegészítőre, melyeket még emberi alakjukban szereltek fel. Szakadt ruhadarabok, rongyos kabátok emlékeztettek a régi, földi életükre. Egykori családapák/anyák, munkások, politikusok, gazdagok és szegények, gyerekek és idősek vették körbe Tompafogat és a Hollandot sújtásra kész karmokkal és tépésre alkalmas állkapcsokkal.

Aztán egy szörnyű vonítás hasított bele a hold légkörébe.

A fenevadak serege megindult. Morogva, hörögve, üvöltve rohantak prédáik felé, hogy elharapják azokat a vérdús torkokat. Egymást taposva törtek egyre előre. Ám a két űrkalandor sem okozott csalódást! Puskáik halált ontva magukból sültek el egymás után. Zöld és piros csóvákat festettek a levegőben, ahogyan leterítették az éhes farkasokat. Ez a megoldás egészen sokáig jónak bizonyult, ám mikor elértek az energiaközvetítőhöz, túlságosan közel kerültek a szörnyetegek.

Tompafog villámsebesen ott termett az elszakadt vezetékeknél, melyek szikrázva lógtak ki a megsérült hajó oldalából. Azonnal ragasztószalagot fogott, és elkezdte helyretenni a vezetékeket, miközben a Holland pisztolyával és félelmetes keresztjével szállt szembe a vérfarkasokkal. A vibráló pengék úgy vágták le a fejeket és a karokat, akár kés a vajat. Halálhörgések és csatakiáltások mosódtak egybe a hold szelének halk suhogásával.

Odafent a lövegtoronyban kinyílt egy csapóajtó, és megjelent benne a kis Holdprém és Mary. A vadászgörény ügyesen felkapaszkodott a vezérlőre és megnyomva egy gombot, aktiválta a helyiség védelmi rendszerét. Utána elbújt a számítógépek alá a lánnyal együtt.

Mikor Tompafog végzett a vezetékek javításával, megfordult, hogy szövetségesével együtt visszamenjen a hajóra, ám ekkor váratlan dolog történt! A harc hevében a Holland nem vette észre, ahogyan egy bestia felmászik az egyik közeli csigaházra, és elrugaszkodva ráveti magát. Mind a ketten a földre kerültek, s abban a pillanatban irdatlan erejű állkapcsok fúródtak a férfi vállába. Éles karmok téptek bele hátának húsába. A Holland elveszni látszott.

A Világűr Vándorló Vámpírja ekkor éktelen haragra gerjedt! Szemében felizzott valami. Valami, amit már régen nem érzett. Ujjainak végéből félelmetes karmok nőttek, és egyetlen szökkenéssel a fenevad mellett termett. A kéz belevájt a hatalmas lapockába, és megragadva a gerincoszlopot elhajította a vérfarkast letarolva közeledő társait. A következő szörnyeteg sem volt sokkal szerencsésebb: karcsapása elől hősünk fürgén kitért, majd erősen megragadta és szemfogait a szőrös nyakba vájta. A dühödt vér, mi közel öt éve forrt azokban a vad erekben, most Tompafog torkán csúsztak le, újult erőre kapva.

Aztán bevetette magát a rémségek közé, hogy megtizedelje őket.

Végül, amilyen gyorsan erőt merített, olyan gyorsan távozott is belőle a vér dühe. Megannyi karom és fog tépett bele sápadt húsába, miközben egyre nagyobb túlerővel nézett szembe. A benne élő szörnyeteg előbújt, de ahogy megmutatta foga fehérjét, elbújt. Maradék erejét arra használta, hogy visszarohanva szövetségeséhez felkapja azt a hátára, és bevesse magát az űrhajóba.

A lezáródott ajtót egyre csak püfölte a mérges öklök rengetege. Tompafog letette a vezetőfülke elé az erőtlen Holland testét, aztán behuppant a székbe, és nehézkesen ugyan, de a magasba emelte a gépet. A vérfarkasok egymásra mászva próbálták elérni a hajót, de végül mind visszahulltak a földre. Az éhség és a magány holdjára.

Kivéve egyet! Egy fiatal bestia beférkőzött a hajó rakterébe. Ám ahogyan eltávolodott a Hold bűvös vonzásából, a hosszú éves átok elillant és visszaváltozott emberré. Gyengén és fájdalmaktól gyötörten hullott a földre, szinte fel sem fogva, mi történt vele.

Tompafog kimerülten süppedt bele a puha székbe. A láng, ami egy pillanatra fellobbant, most ismét kihűlt. Csizmák kopogása hallatszott az ajtó felől. A Holland volt az kezében a kereszttel. Ám az nem izzott. Nem csinált az semmit. Gazdája inkább erőtlenül leült az ajtóban és próbált pihenni. Holdprém és Mary lépett be ekkor a folyósóra, a kislány könnyes szemmel rohant oda az apjához, akit szorosan megölelt.

Az erős kezek gyengéden fogták körbe őt, s mindkettejüket elöntötte a nyugalom. A szörnyvadászba pedig valami olyan felismerés hasított, melyet legszívesebben letagadott volna.



A hajó csendesen landolt a Jupiteren. Felnyílt az ajtaja, és a Holland lányával kézen fogva lelépett Tompafog űrszekeréről. Tompafog is végignézte ezt, mikor a férfi levéve a szemüvegét, hősünk szemébe nézett.

- Amit mondtam, hogy ha a hajó felszáll, megöllek. Nem teszem meg. Most nem. Megmentetted az életemet.
- Tehát a szörnyeteg mégsem marad szörnyeteg?
- De. Azok a bestiák körbevettek minket. Vámpír vagy, nem egy csodatévő. Valahogyan mégis kiszabadultunk onnan. Úgyhogy egyet megígérek! Most nem öllek meg, de ha a legkisebb okot is adod rá, én ott leszek. Végezni fogok veled! – azzal a sebesült és szakadt szörnyvadász hátat fordított, és lányával együtt elindult az ellenkező irányba.

Tompafog, a szintén sebesült és szakadt vámpír pedig mindezt végignézte. „A hajó nélkülem is elindult volna!” – fogalmazódott meg fejében a frappáns utolsó szó, de nem csúszott ki a száján. Inkább csak halkan becsukta az ajtót, beindította a gépet és elrepült. A potyautas pedig mindezt lentről végignézte, és a Holland után pillantott. Végül elszaladt menedéket keresve a közelgő éjszaka elől.

Holdprém gazdájának nyakába csavarodott. Izgatottan makogott, de Tompafog nem figyelt rá. A történteken gondolkozott és azon, amit tett. Vajon mi kezdődött el? Visszatérhet-e belé a sötétség? Félnie kell-e tőle bárkinek? Vagy ami fontosabb: félnie kell-e magától? S az űrhajó elindult újabb kalandok után kutatva.

VÉGE

Előző oldal Thomas Otto
Vélemények a műről (eddig 3 db)