Némán állva

Horror / Novellák (176 katt) Dave Stark
  2020.09.27.

Sokan azt mondják rám, hogy szívtelen vagyok. Rideg, akár kő. Nem beszélek túl sokat másokkal. Csak hallgatom az emberek búját-barát, míg én csak üres tekintettel nézek vissza rájuk. Bármi történik körülöttem, csak állok egyhelyben, és nem teszek semmit.

És hogy miért?

Egy asszony miatt, akivel még boldog voltam... talán. Ma már nem tudnám ezt őszintén megmondani, hogy mit is éreztem, főleg az utolsó években. Szerettem-e, vagy csak elviseltem? Vagy netán csak azért voltam még a férje, mivel gyermekkorunkban ezt gazdag szüleink eldöntötték, és így Isten színe előtt egy hazug frigyet kötöttem volna?

Ő szeretett, ezt biztosan tudom.

Lillának hívták. Barna haja, zöld szeme és alabástrom fehér bőre volt. Szomszédok voltunk, együtt nőttünk fel. Gyermekként a fák között bújócskáztunk, a patakban fürödtünk, a naplementében bicikliztünk, legjobb barátok voltunk. Elválaszthatatlan társak. Ezért gondolhatták szüleink, hogy minket össze kell házasítaniuk... vagy talán csak egymás vagyonát akarták megkaparintani. Édesapám már egy generációk óta üzemelő ércbánya tulajdonosa volt, míg a leány apja egy hajógyárat vezetett.

Miután egybekeltünk, egy ideig minden rendben is volt, hamarosan megszületett a kisfiunk, Szilveszter, akit pár hónapos korában elvesztettünk. Tüdőgyulladás vitte el. Mindkettőnket lesújtott e tragédia, majd én magam az alkohol függője lettem, míg a feleségem megőrült.

Öt éven át a nappalok és az éjszakák többségét leginkább egy asztalon fekve töltöttem üres korsók és üvegek társaságában egy füstös krimóban. Legtöbbször napfelkeltekor érkeztem csak haza.
Lilla viszont mindig rám várt, ilyenkor mindig boldog volt, amikor hazatértem még a történtek ellenére is. Csillogó szemekkel nézett rám és mosolygott.

Ezt a tekintetet én nem tudtam viszonozni számára. A gyermekünk halála után már nem. Megérinteni sem tudtam többé, inkább a pénzem nagy részét kétes erkölcsű nőkre költöttem. Minden egyes éjszakán. Ők voltak számomra a legjobb társaság, legtöbbjüknek még házassági ajánlatot is tettem mámoros állapotomban.

Egyik téli éjszakán, már magam sem tudom miért - tán túl sok lett volna a bor? -, az egyik hölggyel a házunkba tértem, hogy ott szentségtelenítsem meg házasságomat a feleségem szeme láttára. Nem kellett volna.

Ott várt engem az ajtóban, mint mindig. Hatalmas szégyenérzet uralkodott el rajtam, de mégis kedvesen, megnyugtatóan mosolygott rám. Bólintott, majd fölment a hálónkba. A társaságom, akit talán Georginának hívták, előhozott egy üveg bort a szekrényből, ami reggelre már üres volt... ahogy az elmém is, hiányoztak belőle azok az emlékképek, amik az üveg kinyitása után történtek.

Meztelenül feküdtünk a szőnyegen. A fejem irgalmatlanul fájt. Mikor kinyitottam a szemem, Lilla ott állt, és őrülten kacagott, azt gondoltam, hogy biztosan megint valami rohama van. Ránéztem Georginára, és elszörnyülködtem a látványon... nem egészen volt ő meztelen. A saját vére öltöztette, rengeteg szúrt seb volt a testen, és a kegyelemdöfés a torka elvágása lehetett.

A lábaimon a bőr szürke volt és kemény, már meg sem tudtam mozdítani, nemhogy rájuk állni. Úgy tűnt, mintha egyre gyorsabban változtam volna át egy kőszoborrá. Úgy ment rajtam végig, mint valami ronda kór.

Üvöltöttem, de nem a fájdalomtól, hiszen semmit sem éreztem, inkább a kétségbeeséstől. Nem tudtam már semmit se tenni, de talán nem is akartam. Kétségbeestem, de végül elfogadtam a büntetésemet. Megérdemeltem.

Elátkozhatott, ugyanis a családjában boszorkányok voltak, akiket évszádokkal ezelőtt máglyán égettek el. Azt gondoltam, hogy ez csak egy mende-monda lehet... úgy tűnik mégsem.

Végül elvesztettem az eszméletemet, nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire visszatért. Percek, órák, napok... akár hetek, hónapok? Nem, talán csak néhány óra.

Ott álltam a kertben egy talapzaton a rózsabokrok és a petúniák között. Megmozdulni sem tudtam, de érzékeltem, hogy mi történik körülöttem, láttam és hallottam mindent.

Lilla ott állt előttem vérző sebekkel a karjain és nyakán, démonian kacagott. Egy éles késsel felvágta a szája mindkét végét, így egy vörös mosollyal rám nézett, majd megcsókolta hideg kőajkaimat.

Visszament a házba, kis idő múlva egy puskalövést hallottam, majd az emeleti ablak üvegén láttam az agyveleje maradványait. Öngyilkos lett.

1912 januárjában történt ez az eset. Azóta kint állok az udvaron, a házunkból valamiféle szállót alakíthattak ki, nappal a vendégek csodálnak engem és beszélnek hozzám, sokak szerint azért, mert én segíthetek a bajukon... micsoda ostobaság! Én csak bajt hozhatok mindenkire.

Viszont minden éjszaka Lilla szelleme visszatér hozzám, hogy a szemem láttára ölhesse meg újra és újra Georginát, akiről azóta visszatért az az emlékem, hogy néma volt, és a sikolyát sem hallhattam volna meg akkor.

Ha mégsem lett volna az, a feleségemet akkor megöltem volna és ma nem állnék itt.

Előző oldal Dave Stark
Vélemények a műről (eddig 1 db)