A Borhercegnő, avagy a felnőttéválásom története

Horror / Novellák (306 katt) Mortelhun
  2020.08.24.

Akkoriban nem mentek túl jól a dolgaim. Éppen csak végeztem az egyetemen, ahol 5 évig filozófiát tanultam, és talán éppen ezért sehol nem találtam munkát, mert kinek is kell egy frissen végzett gondolkodó? Az van, hogy hiába is mondja nekem bárki, miszerint Amerika a lehetőségek földje, ami éppen igaz is lehet, de nem mindegy, hogy kinek milyen lehetőséget dob fel. Nekem szinte semmit. Vagyis… ott álltam 24 évesen, 130 kilósan, erősen kopaszodva a felnőttéválás küszöbén egy amerikai kisvárosban, ahol a legnagyobb szenzációt az éves tökfesztivál jelentette, így dönthettem, hogy a helyi vegyesboltban leszek segédeladó, vagy a helyi kifőzdében kukta… Fasza.

Valójában egyik sem vonzott, így vonatra ültem, hogy New York rengetegében találjam meg a szerencsémet. Minden megtakarított pénzemet összeszedtem, kibéreltem Queens-ben egy kis lakást, és miután beadtam egy tucat helyre az önéletrajzomat, várakoztam. Ahogy számoltam, az összeg, amit erre szánni tudtam, ha enni és lakni is akartam, 3 hónapra lehetett elég. Amíg várakoztam, nappal az utcákat jártam, és a kiragasztott álláshirdetéseket böngésztem, éjszaka pedig ittam a lehető legolcsóbb lokálokban.

Ha kérdezed, milyen állásokat pályáztam, azt kell mondjam, semmi extrát. Könyvtáros, pedagógiai asszisztens, írnok és ezekhez hasonló szürke, nem nagy pénzt hozó állásokat. Egyszóval teltek a napok, a hetek, a meló nem jött szembe velem, ám a pénzem, ha nem is vészesen, de fogyott. Persze ebben az is közrejátszott, hogy egyre többet ittam, így próbáltam enyhíteni a feszültséget. Aztán egyszer csak eljött az a koraesti megvilágosodás, amikor rá kellett jönnöm, ha a csoda nem segít, akkor ennyi volt. Eltelt két és fél hónap, de sehonnan nem jeleztek vissza, én pedig lassan csődbe mentem. Csak ültem ott a 20 négyzetméterem közepén, és egy doboz langyos Millert kortyolgattam a tegnapi pizza romjai fölött, miközben járattam az agyam. Nos, ez volt az az este, amikor először és egyben utoljára igénybe vettem a Borhercegnő szolgálatait. Vagy ő az enyémet, már nem is tudom. De ki is az a Borhercegnő?

A hely, ahova az utóbbi időben sűrűbben jártam, híres volt egy legendáról, egy hölgyről, aki bár igen éltes volt, kívánta a fiatal kolbászt, és ezt ropogós dollárral honorálta. Namost, ahhoz, hogy a hölgy felbukkanjon, a pult egy bizonyos sarkánál kellett helyet foglalni. Ezzel tudattad, készen állsz a nászra. Ha szimpatikus voltál neki, ő egy korsónyi rozé bort küldött oda neked, és már mehettél is a lakására a kedvében járni, hogy aztán ő megjutalmazzon. A jutalom pedig egy frissen végzett egyetemistának, ha jól teljesített, plusz egy hónapot jelenthetett a nagy almában. Én pedig készen álltam a nászra, és arra is, hogy legalább egy hónappal meghosszabbítsam New York-i tartózkodásomat.

A gondolatot tett követte, és lázasan készülődni kezdtem. Gyors zuhany után próbáltam valami formát adni annak a pár szál hajamnak, ami még a fejem tetején díszelgett, nem sok sikerrel. Azután felvettem az ünneplős zakómat egy farmer kíséretében. Még egy leheletnyi parfüm, amit az aluljáróban szereztem be, és már indulhattam is. A pubba érve levetettem magam a kedvenc boxomba, és igyekeztem onnan figyelni az eseményeket. Miután már ismertek, kérdés nélkül hozták a kedvenc sörömet, amit meglátva elkeseredve vettem tudomásul, ha ez nem jön be, kb. ez lesz az utolsók egyike, melyet itt fogyasztok ezen a szent és áporodott helyen.

Az idő lassan telt, én pedig próbáltam kiszűrni, melyik éltesebb, lelakott asszonyság lehet a Borhercegnő. Nem sikerült, még csak megtippelni sem. Aztán éjfél körül, úgy az ötödik sör után átültem az állítólagos “hercegnő” vadászterületére. Elég kényelmetlenül éreztem magam, féltem, mindenki engem fog nézni, de nem. Senki még csak egy árva pillantást sem vetett rám. A zsebemből előhúztam az utolsó gyűrött 5 dolláromat, és a pultra kicsapva kértem egy kis bourbone-t, majd rágyújtottam és vártam.

Alig telt el 10 perc, amikor egyszer csak nagyot koppant előttem egy korsó, és benne meglöttyent a rózsaszínes rozébor. A szám rögtön kiszáradt, és a kezem remegni kezdett. Szétnéztem. Nos, a pult végén ott ült valaki. A füsttől és a vibráló neontól alig láttam, lehetett akár egy éltes hölgy, de ennyi erővel egy kivénhedt travi is. Csókot dobott felém. Megviselt arcából egy karvalycsőrszerű orr kandikált ki, melyet egy hatalmas bibircsók uralt, ajkain a rúzs erőteljes vörösben vibrált, miközben művészien szét volt kenve a ráncos felületen. Fején a haj, mint egy széthullóban lévő, szürkésfehér kazal, omladozott-bomladozott. Aszott testén valamiféle ódivatú estélyi ruha lógott. Talán zöld lehetett egykoron…

- Óbazdmeg… - ennyi csúszott ki a számon, miközben a jelenést néztem, aki közben intett és jelezte, húzzam le a rozét.

Lehúztam, mert tudtam, ehhez az akcióhoz kell a szesz. Sok szesz. Kurva sok szesz.

Miután végeztem a piával, ő felállt és intett, én pedig követtem. Ahogy bizonytalan léptekkel kifelé indultam, ismét szétnéztem a helyiségben. Most már kaptam pár futó pillantást, de kb. ennyi. Illetve, mintha valaki intett volna. Tétován visszaintettem.

Odakint egy taxi várt minket, a hölgy már bent ült az autóban. Beszálltam mellé. Rögtön megcsapott az olcsó parfüm szaga és az a bizonyos nagymama “illat”. Olyan dohos, otthonkás kipárolgás volt ez. Ő közelebb ült, majd hozzám bújt. Mivel nem volt hova menekülnöm, hagytam, s végig tűrnöm kellett, hogy az ágyékomat masszírozza, amíg a célhoz nem értünk.

A taxis fékezett, láthatóan nem először járt itt. A nagyi nem is fizetett neki, csak megfogta a kezem és kihúzott a kocsiból. Long Island egyik utcájában, a Garfield Ave 35 szám alatt egy csinos kis családi háznál álltunk. Bár az éj hűvös volt, én mégis izzadtam.

- Édesem - szólított meg karcos, rekedtes hangján -, jöjj utánam, tárj fel, és nyalj pacalossá!

Na, ezen a ponton az idegtől csikarni kezdett a hasam, és megszédültem a pániktól, mely úrrá lett rajtam.

Bementünk a házba. Odabent minden olyan más volt, mint amit a hölgy alapján gondolni véltem. Ilyen bútorokat és szőnyegeket, illetve márványt csak filmekben láttam, illetve híres emberek lakásbemutató műsoraiban.

- Dobd le magad, unokám - susogta -, én gyorsan felfrissítem magam.

Amint leültem a Versace kanapéra, máris a menekülési utat kerestem. Ahogy körbenéztem, érdekes felfedezést tettem. A falakon rengeteg festmény lógott, Van Gogh és Munkácsy is volt köztük. Ismertem a munkásságukat még az egyetemről művészettörténet órákról. Megbabonázott a látvány. Pár percre el is felejtettem, hogy hol vagyok és miért is vagyok ott.

De valóban csak pár percre, mert a néni igen hamar felfrissült.

- Unokám! Fald fel a szemeiddel a nagyit! - hallottam a hátam mögül.

Lassan fordultam meg, és először nem is igazán tudtam, mi is az, amit látok. Egy szál átlátszó hálóingben állt velem szemben, melyet hátulról világított meg a fény. Azt láttam, hogy 50 kilónál nem lehet nehezebb, de sajnos azt is látnom kellett, hogy a teste olyan, mint a szikkadt dióbél. Az ágyékánál a hálóing alatt pedig láttam egyfajta bizarr dolgot. Mintha odalent valamiféle lepedőbe csomózta volna a testét.

Közelebb lépett. És ahogy lépett, hanyag eleganciával a hálóinget is leejtette magáról.

- Hoppácska - susogta rekedten, kéjtől elhaló hangon. S amint a hálóing földet ért, az ágyékánál lévő rejtély is megoldódott. Egy pelenka volt.
- Hohohohooo! - kacagott fel hangosan. - Úgy hallottam, jó kisfiú voltál, bontsuk hát ki az ajándékot, lássuk, mit hozott a kedves nyári mikulás!

Rémülten léptem egyet hátra, de nem volt menekvés, a mögöttem lévő kandalló megálljt parancsolt.
Ahogy közeledett a Borhercegnő, tekintetében a téboly és a kéj járt őrült táncot.

- Én nem… - nyöszörögtem -, én nem akarom mégsem…
- Ó dehogynem - válaszolta, s egy mozdulattal tépte le a pelenkát.

Felsikoltottam. Ahogy a pelenka leszakadt az altestéről, látni engedte a hatalmas tacskófüleket, melyek feketén és vésztjóslóan lengedeztek senyvedt, visszeres combjai között. De talán nem is ez volt a legrosszabb. A pelenka… Nos, a pelenka szabadjára engedte a tartalmát. Azt kell mondjam, a benne rejlő matéria igen vegyes volt, s amilyen szaggal árasztotta el a szobát, rögtön öklendezni kezdtem. A nagyi pedig megállíthatatlanul közeledett. Abban a percben megbántam mindent. Szerettem volna otthon lenni, és a helyi kisboltban árut pakolni, vagy akár az utcán sepregetni s feledni ezt az egészet, New Yorkot, a karriert, a pénzt és a Borhercegnőt. De tudtam, hogy ez nem lehetséges, így szabadjára engedtem az életösztönömet.

A kandalló tetején egy hatalmas kristályváza foglalt helyet. Azt megragadtam, és teljes erővel a közeledő jelenés felé sújtottam vele. Iszonyatos erővel találtam el az öreglány koponyáját, melynek nyomán tompa reccsenést hallottam, miközben a váza ezernyi csillogó csillaggá robbant szét. A rémség felsikoltott, és bár úgy tűnt, megszédült, annyi ereje még volt, hogy a pelenkát hozzám vágja. Ahogy a textil szétterült az arcomon, a benne lévő ürülék és vizelet maradvány bevakolta a fél fejemet teljesen. Hányni kezdtem, összegörnyedve, könnyezve, ordítva okádtam a drága velencei szőnyegre. Ő pedig teljes erővel vesén rúgott. Nem tudom, ilyen idősen és fejbe verve, hogy volt ennyi ereje, de én úgy éreztem, deréktájon leszakad mindenem. A fájdalom megbénított, és a földre estem.

- Unokám! - hallottam a fejem fölül, ahogy a földön agonizáltam. - Most rád csüccsenek, DRÁGÁM!

A látvány az első pillanatban lesokkolt. Ahogy az aszott betyárkörtés, tacskófüles lyukak közeledtek a számhoz, egy pillanatra az eszméletemet vesztettem. De csak egy pillanatra. Máig nem tudom, hogy honnan lett hirtelen erőm, de kigördültem alóla és felpattantam. Ahogy ott volt előttem félig guggolva, meglendítetten a lábamat és teljes erőből arcon rúgtam. Hallottam, ahogy több helyen megtörtek a csontjai, és az orra is eltűnt félig a fejében. Nem tudtam, mit várhatok, hiszen az előbb a kristályváza sem állította meg, ezért letéptem a falról az egyik vadásztőrt, és minden erőmmel a halántékába szúrtam. Akadálytalanul hatolt a fejébe a készség, és az aszott test eldőlt, miközben bugyborékoló hangokat hallatott. Remegve álltam a test fölött, hogy 5 percet vagy 5 órát, magam sem tudtam eldönteni.

Kitántorogtam a konyhába, és levetettem magam az egyik székre. Lehunytam a szemem és próbáltam magamhoz térni. Elég nehezen ment, éppen ezért körbenéztem, hátha van valami pia. Egy üveg vodkát láttam, jól meg is húztam. Élveztem, ahogy a forró ital végigégeti a torkomat, majd a gyomromat. Lehunytam a szemeim, és igyekeztem kiélvezni a pillanatot. Hiba volt. Sajnos beszunnyadtam. Arra "ébredtem", hogy a vodka üvege az arcomon csattan, ettől én a padlóra estem. Hirtelen nem tudtam, mi történik és hol is vagyok. Aztán, ahogy megláttam a csupa vér padlót, és a vérben úszó jelenést, rögtön magamhoz tértem.

- A kurva anyádért nem tudsz megdögleni! - üvöltöttem, és a padlóról felpattanva nekirohantam a testnek úgy, hogy mind a ketten nekicsapódtunk a konyha falának.

Ütöttem, ahol értem. A mellkasát, az arcát, a fejét, a gyomrát, a torkát. Recsegett-ropogott az aszott test, szinte éreztem, ahogy péppé alakítom az állagát. Amikor végeztem, a kezem több helyen megsérült, a banya pedig szó szerint lefolyt a falról. Embernek már nem volt nevezhető az, amivé lett.

Zokogásban törtem ki. Egy darabig nem tudtam, mitévő legyek, aztán gyorsan döntöttem. Eljött az ideje a felnőtté válásnak. Átkutattam a házat, és több mint félmillió dollárnyi készpénzt vettem így magamhoz. Van Gogh és Munkácsy képe is nálam landolt, gondosan becsomagoltam őket. Ezek után felgyújtottam a kecót, és a kora hajnali derengésben kereket oldottam.

Hogy most mi is van velem? Azt talán fedje jótékony homály. Az biztos, hogy az anyagi gondjaim megoldódtak, és rá kellett jönnöm, ha a nagy alma kivet is magából, Mexico is a lehetőségek hazája tud lenni.

Előző oldal Mortelhun
Vélemények a műről (eddig 4 db)