Ferelden krónikái: A Korcai-vadon titka (IV/IV)
A dolgozószoba egy kis helyiség volt, két egymással farkasszemet néző könyves szekrénnyel, minden polca hiánytalanul megpakolva könyvekkel, hogy csupán a dísz kedvéért, vagy a tulajdonosa valóban el is olvasta őket, az legyen az ő titka. Ezen kívül csupán egy íróasztal kapott helyet a szobába, az is csupán egy székkel, közvetlen szembe a bejárati ajtóval. Világos, majdhogynem fehér, lakkozott asztal, igényes, drága munka. Még a halállovagok hagyhatták hátra a padlón heverő vörös-fekete szőnyeggel.
Khoat íróasztalánál ült kezében egy posztót szorongatva. Egy gyűrött rongydarab, mindössze ennyi maradt Isabellából. Öt éve már, hogy a nő elhunyt, de még mindig összeszorult szíve, ha csak rágondolt. Ősz öregember volt már, akinek a fájdalmas emlékein kívül semmije sem maradt. Haja megritkult, bőrén barna foltok jelentek meg. Fiatalsága régen elhagyta, nem úgy a gyász.
Valami zajt hallott, amit egy hangos puffanás követett. Felnézett, dolgozószobája ajtaja a földön hevert, rajta egy ájult mágus terült el. A porfelhőben először egy fiatal harcos alakját vette ki.
– Fura módja ez a kopogásnak, kölyök – bosszúságát igyekezett közönnyel rejteni.
A magas lovag szemügyre vette az öreg, ráncos mágust.
– Hát, ez elég öreg főkolomposnak.
Khoat figyelmét hamar elvesztette a fiatal lovag, ugyanis mögötte megjelent a templáris.
– Carota – sziszegte szemeiben hideg gyűlölettel. – Khoat vagyok.
*
Lívia a szobába lépve megdermedt. Érezte a férfi lehengerlő mágikus erejét, de ami még ennél is rosszabb, vele született adottságának hála – amit ő csak lélekrezonanciának nevezetett – Khoat érzései nyitott könyvvé váltak számára. Érezte az ürességet, ami a férfi szívében tátongott, a keserűséget, a magányt. Valósággal hatalmába kerítette a depresszió a rázúduló intenzív érzelmektől. Khoat érzései olyan erősek, olyan intenzívek, hogy elnyomták saját érzéseit. Átölelve magát az ajtófélfának dőlt. Testét rázta a zokogás. Még sohasem érzett ilyen mértékű fájdalmat.
– Mi a baj, Lívia? – kérdezte ijedten Adam.
– Fáj! – fakadt ki a lány. – Mintha a szívem egy darabját tépték volna ki!
A fiú nem értette, mi történik.
– Nem emlékszel rám, igaz? – fordult Carotához Khoat. – Hét évvel ez előtt, Porttown.
A templáris elsápadt.
– N-nem lehet… – súgta remegő hangon.
– Dereng már?
– …
– A neve Isabella! – kiáltotta szemében könnyekkel.
– Te… te nem lehetsz a lány apja… Mágusként…
– Ő volt a lányom! A mindenem! És te elvetted tőlem!
– Nem! Tévedsz! Nem az én hibám volt! – súgta rémülten.
– Amikor érte jöttél, megígérted, a Körben majd biztonságban lesz! Könyörögtem, hadd maradhasson velem, én majd megvédem, de te megesküdtél, te majd vigyázol rá! Ezért hagytam elmenni, mert megbíztam benned!
– Nem tehettek mást! Elbukott az alászálláson! – kiáltotta kétségbeesetten. – Legyőzte a démon! Ő már nem a lányod volt többé!
Lívia sohasem érzett még milyen mély megbánást. Könnyei előtörtek, akár a vízesés. Már nem is tudta, kinek az érzései, csak azt érezte, szíve majd megszakad.
– Megöltétek, hogy megmentsétek a világot egy démontól? Tévedés – felelte hidegen Khoat. – Abban a pillanatban, mikor kioltottátok az életét, megteremtettétek a démont.
Tőrével átszúrta kezét, valamint mormolt, miközben a vér körbe ölelte.
„Ennek az aurának a maradványait éreztük odakint. Ő pecsételte le a kaput is” – Carota már akkor sejtette, mikor megpillantotta, de most gyanúja bizonyosságot nyert.
Adam gyomra nyugtalanul kavargott. A szoba valahogyan megváltozott. A fiatal lovag nem igazán tudta megmagyarázni az okát, de hirtelen nyomasztó, kellemetlen érzés lett úrrá rajta.
– E-ez lenne a vérmágia? – dadogta.
– Az – vicsorogta Carota. – A mágia, ami az életerőből táplálkozik. A legvisszataszítóbb, legundorítóbb mágia a földön.
– Ezzel még nincs vége! Ó, nem! Távolról sincs vége! – üvöltötte Khoat magán kívül.
Furcsa, sűrű fekete füst a mennyezetről Khoat szájába özönlött. A mágus felordított, szeme sötétbe fordult, írisze sárgává változott, aurája teljesen megváltozott.
Noha Adam minden porcikája tiltakozott ellene, lovagi becsülete nem engedhette meghátrálni. Hosszúkardjával nagyot kiáltva előre ugrott, és egy hatalmas vágást ejtett ellenfele mellkasán. Lendületét kihasználva megpróbálta azonnal lenyesni Khoat fejét, azonban az átlátott szándékán.
Puszta kézzel megragadta a pengét – ügyet sem vetve a kezéből és mellkasából kiömlő vérre –, kicsavarta a fiatal lovag kezéből, majd a falhoz vágta őt. A fiú csak a fájdalomra emlékezett, meg arra, hogy valahogy a földre került. Kábán felnézett, még szemtanúja volt, ahogyan a hatalmas seb Khoat mellkasán összehúzódik.
– Ez miféle képesség? – nyögte fájdalmasan.
– Ne tévesszen meg, ez már nem ember – magyarázta Carota. – Ez egy démon. Ráadásul nem is holmi közönséges démon. A te pengéd nem árthat neki. Ahhoz túl magas szintű.
A templáris hálát adott, amiért Khoat elvesztette önuralmát, s átadta testét a démonnak. Ha nem így tett volna, nem tudott volna szembeszállni vele. Nem tudta volna rászánni magát, hogy a lánya után az apja halála is az ő lelkén száradjon. Addig legalábbis, míg Khoat nem nyúlt vérmágiához. Onnantól kezdve a bosszú minden jogát elveszítette Carota szemében.
A templáris valami imát mormolt, a kardja pengéjére vésett szent szöveg világoskéken felizzott. A szörnyeteg elé ugrott, egy suhintással lecsapva annak bal karját. A förtelem felüvöltött, nem is a levágott kar fájt neki, ellenben a penge érintése.
– Éget, mi, te rohadék? – Carota felkészült a kivégzésre, ám alábecsülte ellenfelét. A démon nem gyengült meg, csupán dühösebbé vált. Ép kezével megragadta a nő nyakát, vicsorogva nyáladzó képéhez emelte. A gyűlölettől izzó szempárba nézve Carota megértette, egy haragdémonnal van dolga.
– Szenvedj! – hörögte „Khoat”.
Földhöz vágta a templárist olyan erővel, még a padló is megrepedt. Amíg Carota magatehetetlenül feküdt, a démon egyetlen taposó mozdulattal szilánkosra törte kardforgató jobb karját. A templáris parancsnok karja vörösre színeződött, ahogy a páncéllemezek a húsába vágtak.
– Jöhet a koponya! – nevetett a szörnyeteg. Arca egyre inkább eltorzult, pergamenvékony bőre szinte világított, alatta lángvörös erek futottak. Nincs már messze a teljes manifesztáció, akkor pedig mind itt maradnak. Legalábbis a templáris így vélte.
A démon a fejénél fogva emelte a magasba Carotát. Fogása lassan vált egyre szorosabbá, a kínzás minden pillanatát kiélvezte. A templáris érezte, ahogyan koponyacsontja megreped. Erőtlenül kapálózott, arca eltorzult a fájdalomtól, ám dühös morgáson kívül más hang nem hagyta el száját.
Adam, látva újdonsült társa szenvedését, erőt vett magán, felkapta Carota elejtett pengéjét, s oldalba támadta a démont. A szörnyeteg túlságosan elmerült a kínzás élvezetében, így csak későn vette észre az érkező fenyegetést. Hárítani akarta a csapást, ám a keze hiányzott. A penge a bordái alatt hatolt be, s meg sem állt a szívig.
A förtelem azonnal elengedte zsákmányát. Felordított, izzó sárga szemeit Adam felé fordította, vicsorogva felé kapott, de mielőtt elérte volna, összeesett. Még hörgött, vonaglott egy kicsit, aztán elszállt testéből az élet. Adam kővé dermedve állt, egyre csak azt a félelmetes, démoni szempárt látva maga előtt, mely örökre beleégett elméjébe.
– Megmentettél – szólt erőtlenül Carota. Térdre rogyott, feje oldalra billent. Már az is csoda, hogy nem ájult el.
– Mi a fene volt ez? – kérdezte Adam, le sem véve szemét a tetemről, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban felkelhet.
– Egy förtelem. Így hívjuk azokat a mágusokat, akiket démonok szálltak meg.
– Egy förtelem? – még mindig nem akarta elhinni, ilyen tényleg létezik.
– Ez a rohadék önként adta át magát egy haragdémonnak, mert tudta, egyedül nem elég erős a legyőzésünkhöz.
– Haragdémon?
– Igen, a Káptalan érzelmek szerint csoportosítja a démonokat. Vannak vágy, harag, büszkeség stb. Megannyi kategória, megannyi altípus. Nem untatnálak a részletekkel – mosolygott holt sápadtan. Homloka gyöngyözött, szeme alatt olyan lila karikák ültek, Adam attól félt, a nő bármelyik pillanatban eszméletét vesztheti. Bal kezével ügyetlenül kihúzta pengéjét a halott démonból. – Szép vágás, kölyök. Nem szeretnél templárisnak állni? A tűzkeresztségen már átestél.
Adam arcából kiszökött a vér.
– Most csak viccelsz, igaz?
*
A város utcáit rótták, mikor Jennet először magához tért. Lassan kinyitotta szemeit, egy férfi hátán találta magát. Jobbra nézett, balra nézett, előre nézett. „Ostagarban vagyok?” – pillantott fel a templom jellegzetes vörösre festett harangtornyára, mely csak Ostagarban néz ki így.
– Nahát, felébredtél? – szólította meg gyengéden az őt cipelő férfi. Megállt.
– Te ki vagy? – kérdezte bágyadtan.
– A nevem Castiel. Mi hoztunk ki abból a barlangból.
– Te egy angyal vagy?
– Miért hiszi ezt mindenki? – súgta mosolyogva. – Csak egy egyszerű lovag.
– Jó illatod van – felelte fejét Castiel vállára hajtva, amiből a fiú megértette, a lány még álmodik. Jennet még motyogott valamit, de már nem volt tudatánál.
– És te még azt mondtad: „Minek álljunk meg a pataknál fürödni? Csak időpocséklás” – nevetett fel Devera. – Ez mennyivel jobban hangzott, mintha azt mondta volna: „Egek, neked van ilyen dögszagod?”
– Számít ez? – vont vállat Numéral. – Hősünk be se mutatott minket. Magának akarja a leányzót.
– És ez téged miért is zavar? – Carota olyan szúrós szemekkel nézett rá, hogy még Devera is felsikkantott.
– E-eng-gem neem – hebegte a templáris, aki jobban félt feleségétől, mint bármelyik démontól, vagy vérmágustól.
Carota kezét Lívia gondosan sínbe tette, bár feltépett mellvértjéről mindössze a vért tudták levakarni, alatta testét kötések borították. Castiellel ketten úgy néztek ki, mint egy megvert sereg utolsó túlélői.
Minden lépésnél fájdalom hasított törött kezébe. Lívia meggyógyította, amennyire lehet, de a mágia sem mindenható. Még így is legalább egy hétre lesz szüksége, mire teljesen összeforr. Mégha nem is teljesen. „Van, amit a mágia sem tud helyrehozni…”
– Biztosan jól érzed magad? – fordult hozzá Numéral. Carota felsóhajtott. Amióta meglátta sérült asszonyát, Numéral egy tapodtat sem mozdult mellőle, sőt, még azt is felajánlotta, a hátán viszi egészen Ostagarig.
– A kezem tört el, nem a lábam! – felelte akkor bosszankodva.
– Jól vagyok! – válaszolta most is. Noha jól esett neki, hogy kedvese így aggódik érte, egyszerre mégis zavarta. Attól félt, ha a fájdalom bármi jelét mutatja, gyengének tűnik majd, pedig nem az. Ő is van olyan erős és szívós, mint bármelyik férfi. Elvégre csakis kemény munkájának és kitartásának köszönheti, hogy ott tart, ahol. Igen magasra küzdötte fel magát, megannyi jó képességű férfit szorítva maga mögé, s mindezt keménységének és erejének köszönhette. Ő legalábbis meg volt erről győződve, így aztán mindent meg is tett, hogy a külvilág egy pillanatra se lássa rajta a gyengeség leghaloványabb jeleit se.
– Azért vicces, nem gondoljátok? – töprengett Devera. – Az a szemüveges fickó. Mennyit vesződött a szökésével, aztán alig jutott ki a barlangból, épp egy másik templáris alakulatba botlott. Peches egy alak. HAHAHA!
– Ez a Teremtő igazságszolgáltatása – vélekedett Lívia. – A rossz emberek előbb-utóbb elnyerik méltó büntetésüket. Ez történt most is.
Carota visszagondolt a történtekre. A sebhelyes arcú férfi, akivel találkoztak, Arthur kapitány volt, szintén mágusvadász. A templáris kapóra jött a számára.
– Arthur kapitány! – köszöntötte ökölbe szorított bal karját a mellkasához szorítva. Jobb karral illik, de az most értelemszerűen problémás lett volna Carota számára. Az viszonozta a gesztust. – Látom, szert tettetek pár fogolyra.
– Ne is mondd! – sóhajtott a férfi, megpödörve dús, fekete bajszát. – Épp nyomok után kutattunk, mikor a hegyoldalból valósággal özönleni kezdtek a vörös köpenyesek. Összesen vagy nyolc-tíz – Arthur csettintett, emberei két megbilincselt vörös köpenyest vezettek elő. – Ezt a kettőt sikerült elfognunk, a többivel végeztünk. A rohadt fattyak miatt három jó emberem vesztettem el.
– Volt köztük egy szemüveges férfi? Hosszú, sötétbarna hajú, olyan magas, mint én – kérdezte Castiel.
A férfi megvakarta őszülő szakállát.
– Igen, azt hiszem, volt egy szemüveges. Ilyen kör alakú kerettel.
– Igen, ő lesz az. Láthatnám a holttestét? – szerette volna a saját szemével látni az igazság győzelmét.
– A halottakat el kell égetni, kölyök.
– Miért?
A templáris jól láthatóan meglepődött, hogy egy ilyen kézenfekvő dolgot meg kell magyarázni. Castiel csak pislogott. Két éves volt, mikor elveszítette édesanyját, így arra a temetésre nem igazán emlékezett. Azon kívül halált csak háborúban látott, ott pedig evidens a halottak elégetése. Viszont a kalandorok, mint amilyennek ők is számítottak Adammel, ritkán „takarítanak fel” maguk után. A legtöbb holttest a farkasoké lesz.
– Előírás a Káptalannál – magyarázta Carota. – Amikor egy mágus meghal, a mágia nem egyszerre távozik a testéből, hanem fokozatosan. A varázserő pedig úgy vonzza a démonokat, mint méhet a méz. Gondolj csak bele, mi lehetne kecsegtetőbb számukra, mint egy lélek nélküli urna? Még csak meggyőzni sem kell, egyszerűen beleköltözhetnek.
– Azt hittem, Fereldenben minden halottat el kell égetni – nézett rájuk zavartan Devera.
Castiel megvonta a vállát.
– Nem kizárt.
Carota a foglyokhoz lépett.
– Ki a vezetőtök?
– Marik – felelte egyikük vigyorogva.
– Marik? – megragadta a fiú köpenyét. Nem lehetett több tizenhatnál. – Az orlézek mészárosa?
– Hehe! Beza.
– Az nem lehet! Mit keres ő Fereldenben? Nekem te ne merészelj hazudni! – Carota magához húzta a fiút, és olyan szemekkel nézett rá, hogy annak jókedve menten tovaszállt.
– É-én nem tudom! Esküszöm! – fakadt ki. – Minket csak kiszabadítottak, mikor át akartak vinni egy másik Toronyba. Azt mondták, jöjjünk ide, és teljesítsük Khoat minden parancsát.
– És a szemüveges? – fonta össze karjait Numéral. – Vorell?
– É-én n… nem tudom. Őt igyekeztünk kerülni. Ő sem kedveli igazán a társaságot. Ha beszélt is, akkor is inkább magában motyogott valamit. Különös fickó. Volt.
Alisont, az áruló vörös köpenyest végül rábízták Arthur csapatára, mondván, vigyék vissza ők a Toronyba, mert nekik még kell tenniük egy kis kitérőt Ostagar felé. Arthur az ájult alakra pillantott.
– Hát ő? Mágus?
Numéral szomorúan megrázta a fejét.
– Emberkísérletek – csak ennyit mondott, mire a templárisok idegessé váltak. Alison lángoló pillantást vetett a foglyokra.
– Szóval ilyenekben mesterkedtetek, mi? – kiköpött. – Lesz mit megbeszélnünk az úton – mondta baljósan, mire a mágusokat kiverte a veríték.
Carotát merengéséből férje zökkentette ki. Újra Ostagar macskakövén találta magát.
– Mi a baj, szívem? – Numéral elég időt töltött vele, hogy már a legkisebb jelből is azonnal észrevegye, ha valami aggasztja.
– Eszembe jutottak a mágus szavai. Ha Marik tényleg itt van, akkor, amit átéltünk, csak a kezdet.
– Ki ez a Marik, hogy még te is félsz tőle? – érdeklődött Castiel. – És honnan ez a név? „Orlézek mészárosa”?
– Félek tőle? Ne nevettess! – csattant fel sértődötten Carota. – Nem tőle félek, hanem attól, hogy ártatlanok fognak megsérülni, rosszabb esetben meghalni, ha ez az ember mozgolódni kezd.
– Nem értem – csóválta a fejét Numéral, majd Castielhez fordulva magyarázni kezdett. – Marik apja az orlézek ellen vívott háborúban halt meg. Őt a Toronyban érte a hír. Ezt követően meggyilkolta két orléz mágustársát, majd megszökött.
– Hogy kerültek orlézek a Fereldeni Toronyba?
– Engedd meg, hogy erre én válaszoljak! – vette elő tudálékos beszédstílusát Devera. – A Kör célja a mágusokat elidegeníteni mindentől, amihez kötődhetnének.
– Ez elég kegyetlenül hangzik – vélekedett Castiel.
– Pedig nem az – felelte szelíden Lívia. – A kötődések vágyakat szülnek, a vágyak pedig lehetőséget adnak a démonoknak.
– Így van – bólogatott Devera. – A Kör kell legyen a mindenünk. A mágia nem hatalmat ad, hanem felelősséget. Alázatot és szolgálatot kell tanulnunk. Erőnk nem egy ország, vagy pár ember érdekeit kell képviselje, hanem az egész emberiség javára kell fordítanunk. Ezt pedig csak úgy lehet, ha igazán sehova sem tartozunk. A mi hazánk a nagyvilág, feladatunk az emberiség szolgálata. Éppen ezért nincs családnevünk se.
– Azt is elvették tőletek? – pislogott Adam.
– Kegyetlenül hangzik, tudom – sóhajtott Carota –, de hidd el, ez legalább annyira van a ti érdeketekben is, mint a mágusokéban. Vegyük például Marik esetét! Ha ő is képes lett volna elfelejteni nevét, családját és hovatartozását, nem gyilkolja meg mágustestvéreit, nem szökik meg a Kör tornyából, és nem csatlakozik a Bíbor Ligához. Jobban mondva, nem szervezi meg a fereldeni szárnyát.
– Bár, hogy ez utóbbit miért tette, továbbra is rejtély – ismerte be Numéral.
Castiel a mágusokra nézett.
– S ez így nektek jó?
Devera vállat vont.
– Hát, jobb, mintha egy démon költözne a testembe, és saját belső börtönömben kéne végig néznem, ahogy lemészárolja a barátaimat. Amúgy se olyan rossz a Körben, mint azt a kóbormágusok előadják. Jó ételeket kapsz, rengeteget olvashatsz, mindenki barátságos, sok hasznos dolgot tanulsz. Ez nem egy börtön, ahonnan életed végéig ki se dughatod az orrod. Nézz csak ránk! Mi is itt sétálunk a szabadban, nem? Ami azt illeti, már inkább visszavágyom a nyugis kis életembe. Főleg, a látottak után…
– Így van – bólogatott Lívia. – Legalább annyira vagyunk veszélyesek magunkra, mint a környezetünkre. A Kör megvéd, és biztonságot nyújt. Mennyi ember vágyik erre manapság? Nekünk meg anélkül adatott meg, hogy bármit is tettünk volna érte. Igazán szerencsések vagyunk.
Castiel elgondolkodva figyelte a lányt. Egyszerűen képtelen volt elképzelni olyan szituációt, mikor Lívia bárkire is veszélyes lehetne.
„Szerintem még a szúnyogot is meggyászolja, ha véletlen agyonütné…”
*
A Káptalan ajtajában egy teltkarcsú, kerek arcú, mosolygós papnő fogadta őket, a mindig vidám Samantha tisztelendő anya, kinek szőke hajkoronáját itt-ott ősz foltok színezték. Az egyház jellegzetes bordó-sárga öltözetét viselte, mellén a Káptalan ragyogó címere, az élénk sárga felkelő nap.
– Miben lehetek a szolgálatotokra? – kérdezte alázatosan.
– A lány ápolásra szorul – mutatta Carota. – Mágusok végeztek rajta kísérleteket. Eszméletlen, de életben van. Önre bízhatjuk, tisztelendő anya?
– A Teremtő óvjon minket! – a mágusok említése félelemmel töltötte el a papnőt. – Természetesen. Kövessenek!
A hatalmas kőtemplomban hűvös volt, mint mindig. Hosszú, üres padok sorakoztak két oldalt, mindössze két ostagari tartózkodott bent, ők három padnyi távolságra ültek egymástól, némán, lehajtott fejjel imádkoztak. Fel se néztek a jövevények érkezésére.
A csizmák visszhangja verte egyetlen zaj kíséretében Samantha átvezette őket a csarnokon, át egy folyosóra. A kis szobák egyikébe, ahol a sebesülteket, menekülteket, néha rászorulókat szállásolnak el.
Castiel a szalmaágyra fektette a lányt, az nyöszörgött egy kicsit, de nem ébredt fel. Samantha leguggolt hozzá.
– Te jó ég! A teste valósággal lángol! Azonnal nekilátok a gyógyfőzetnek. Vizes borogatás is kell! Jaj nekem, jaj! Ha megbocsátotok… – illedelmesen meghajolt, s sietve távozott.
*
Miután végeztek a templomban, felkeresték a helyi tavernát, hiszen le kellett öblíteni a hosszú út porát.
– Azt hiszem, itt elválnak útjaink – Carota belekortyolt sörébe. – Nekünk vissza kell mennünk a Körbe jelentést tenni. Aztán le kell számolnunk Marikkal. Minél előbb, annál jobb.
– Áh, a jó öreg Kör! Már komolyan zavart az a sok ablak a házakon, meg a friss levegő – horkantott Devera. – Hm. Ez cinikusan hangzott, pedig tényleg…
– Én alig várom, hogy végre a saját ágyamban alhassak – vélekedett Lívia. – A vadon kényelmetlen és félelmetes!
– Tényleg nincs ablak a Tornyon? – lepődött meg Castiel.
– Vannak, de olyan kicsik, hogy semmire sem jók – vont vállat Devera. – Ne tudd meg, néha milyen szagok uralkodnak odabenn! Régebben szolgált ott egy templáris, aki nem igazán szeretett fürdeni. Azóta már meghalt. Nem lepődnék meg, ha a szállásán döfte volna hátba valamelyik szobatársa – felnevetett.
– Devera! Nem illik így beszélni egy halottról! – feddte meg Lívia.
– Igazad van. Bocsáss meg!
Még órákig beszélgettek, nevetgéltek, ugratták egymást a kocsmában, miközben a sör egyre csak fogyott. Egyik kupa a másik után, míg lassan mind megfeledkeztek gondjaikról. Fényes győzelmet arattak egy földalatti mágusszervezet ellen, kijárt nekik egy kis lazítás.
*
Valahol Ostagartól délre, a Korcai-vadon sűrűjében egy vörös köpenyes sétált az erdei ösvényen, kezében egy naplót szorongatott. Tudta, rajta kívül senki sem úszta meg a templárisok rajtaütését.
„Apró kellemetlenség – gondolta, majd gonoszul elmosolyodott. – De elkéstek.”
– Úgy látom, a templárisok rátok találtak – szólította meg egy hang.
Egy magas, borostás, vékony férfi állt mögötte, hosszú, barna haját hátul copfba fogta, bíbor köpenye a csizmájáig ért, hátán egy fekete körvonalú, zsinóron lógó májvaszín marionettel.
– Marik? – felnézett. „Ez meg hogy került ide?” – gondolta bosszúsan. – Jó újra látni – hazudta.
– Én viszont nem örülök. A templárisok rátok találtak. A hülye kísérleteid miatt, igaz? Vagy a fizetett banditáid cseszték el?
– Khoat szándékosan keltett feltűnést – vont vállat közönyösen. – Le akart számolni valami templáris picsával, de elbukott. Heves harcok dúltak, mi meg vesztettünk. Ennyi a történet. Ha hibáztatni akarsz valakit, rugdosd meg Khoat hulláját! Vagyis a porait.
– Ahhoz képest te elég jó bőrben vagy, hogy vesztetteket – jegyezte meg Marik egyik embere. Egy nagydarab, fehér hajú mágus. – Hány templárist győztél le? – kérdezte gúnyos mosollyal. – Tízet? Százat?
Nem ült fel a provokációnak. Két ujjával orrához nyúlt, ám nem talált semmit.
– Ó… Igaz is… – motyogta. A bíborköpenyes felé fordult. – Én tudós vagyok, nem harcos. Vétek lenne elvéreznem a sok értéktelennel együtt – válaszolta végül. Ez felbosszantotta a kérdezőt. Ezen elmosolyodott.
– Legszívesebben én magam zavarnálak el – vallotta be Marik. – Szerencséd, hogy a magiszterem hisz a kutatásaidban. Még…
– Szar lehet ölebnek lenni – felelte egy félmosollyal.
– Induljunk, mielőtt kitekerem a nyakát! – fordított hátat Marik. – Még rengeteg a teendőnk.
