Amszerah éneke: avagy táncolj, pöröly, táncolj! 1. írás

Fantasy / Novellák (927 katt) Mortelhun
  2020.06.05.

A kapu

Glória hava volt éppen, amikor Zeth városába megérkezett az idegen. Vagyis a város kapui elé. Kapu? Mármint, ha kapunak lehet nevezni azt a vesszőből font és gerendából készült tákolmányt, mely arra lett volna hívatott, hogy megállítsa az erre tévedőt. De ezt a funkciót azóta képtelen volt ellátni, mióta az utolsó Torzak ellen vívott háborúban egy kaotikus varázslat porrá nem zúzta az eredeti vaskaput. Az egykori vaskapu mellett egy koszos zsineget lengetett a jeges szél, sejtette, ezt kell meghúzni ahhoz, hogy odabent felfigyeljenek érkezésére. Becsengetett, azaz kolompolt. Míg várakozott, hogy reagáljon valaki, pár szúrós esőcsepp landolt az arcán, és ő fázósan húzta magán össze a köpenyét.

- Ki érkezett? - a hang öreg volt, és jól érezhetően borral átitatott.
- Alexander Duval vagyok. Gyógyító és kereskedő - válaszolta lassan, kimérten.
A vesszőkapu túloldalán jól lehetett látni, ahogy megjelenik egy vékony, görnyedt alak és alaposan szemügyre veszi őt.
- Nos, lépjen be, doktor úr! - kiabált ki a kapun túlra, és résnyire nyitotta az alkalmatosságot, ő pedig belépett.

Az előtte álló alak olyan 70 év körüli lehetett, egykori katona, legalábbis olyan gúnyát viselt. A lápi sereg olajzöld tunikáját, alatta rozsdás láncinggel.

- Segíthetek valamiben? - szólalt meg ismét az öreg. - Netán keres valakit?
- Nos, én a Káplán Sátra fogadót keresném – mondta az idegen, miközben haragos zöld szeme a sáros utcákat fürkészte.
- Csak egyenesen, csakis egyenesen, végig, amíg egy térre nem ér, a vadkanos szökőkúthoz. Ott megtalálja - recsegte az öreg.

Az idegen biccentett, és egy birodalmi pengőt vetett feléje. Az agg katona fiatalokat megszégyenítő reflexszel kapta el a kékes színben játszó érmét, és hosszan nézett a furcsa alak után, aki komótos léptekkel indult el a fogadó felé.


A fogadó

15 perc nem túl kellemes gyaloglás után megérkezett az egykor szebb napokat megélt épület elé. A 3 emeletes épület régebben a kultúra központjaként is szolgált a városkában, ám ez mára megszűnt. Maradt egy egyszerű italozó helynek, ahol a kisebb igényű vendégek meg is alhattak, ha úgy kívánták. A fogadó előtt két részeg aludt, az egyiket éppen fejen pisilte egy betegnek tűnő kóbor kutya, míg a másik összehányt szakállal hevert az oldalán. Az talán már nem is élt. Bár ez foglalkoztatta őt a legkevésbé. Odabentről zene hallatszott, és ami igen meglepte, az az volt, hogy ez nem élő zenének tűnt, hanem mintha valamiféle szerkezetből szólt volna, holott ő sehol nem látott elektromos vezetéket a városban. Megvonta a vállát. Számít?

Belépett a fogadóba.

Odabent állott füstös szag fogadta, és a savanyú sörnek, izzadságnak, vizeletnek és sülő húsnak valami bizarr elegye. Rengetegen voltak bent, mindenki ivott, vagy pipázott, páran ettek vagy az asztalra borulva aludtak. Ahogy meg tudta állapítani, mind egyszerű, lápi emberek voltak, egyéb alfajoknak nem látta példányát. Ez valahol megnyugtatta. A falakon fáklyák égtek, az asztalokon hatalmas gyertyák. A bent lévőkön látszott, hogy nem veti fel őket a pénz, ám még azt a keveset is ide hordták, míg a család otthon jó eséllyel éhezett. Elfintorodott és a pulthoz lépett. A pult fölött a városka címere lógott, a hatalmas, kövér, méregzöld békát alig lehetett kivenni rajta, és a címer mellett Amszerah jelkép, a félig lenyúzott, könnyező emberi fej.

- Mit parancsol az úr? - szinte a semmiből tűnt elő a fogadós.
- Ennék - válaszolta halkan az idegen.

A fogadós hosszan nézte, majd az egyik asztal felé intett.

- Ott foglaljon helyet az úr, máris viszek némi sültet, malac van, ha az megfelel.
- Meg – biccentett az idegen, és az asztal felé indult, s ott helyet foglalva úgy helyezkedett, hogy ne csak a bejárati ajtót, hanem, ha lehetséges, az egész fogadót lássa.

Előző oldal Mortelhun
Vélemények a műről (eddig 2 db)