Herzlich Wilkommen
Emlékem 2014 nyaráról...
Ha elfelejtem, pontosan melyik évben is voltam Németországban vendégmunkásként, mindig felelevenítem a ’14-es NBA bajnokságot. Abban az évben vágott vissza a tavalyi vereségért a Spurs. Ráadásul azon a héten voltak a meccsek, amit Pforzheimben töltöttem.
De ne szaladjunk ennyire előre! Nővérem jóvoltából először Németország északi részén, a dán határhoz közel kaptam volna munkát. Ám sajnos híján voltam a pincérkedés alapjainak, ezért inkább úgy döntöttek, a francia határhoz közeli, Stuttgart melletti Pforzheimbe küldenek. A húsiparban viszonylag kevesebb meglévő szaktudás szükséges. Persze nem akkor, ha hentest keresnek vagy targoncavezetőt. Az én karrierem, mint minden kezdőé általában, a fagyóban kezdődött. A szaktudás nélküliség fellegvára, amihez négy végtag, és egy kis fizikai erőnlét szükségeltetett.
Budapestről, a Keleti Pályaudvar mellől indultunk. Közel tíz órás út elé néztünk. Egy hölgy autójával mentünk. Az első órát viszonylag könnyen átvészeltük. Beszélgettünk. A témák azonban hamar kifúltak, mire az osztrák határhoz érkeztünk. Addigra kiszúrtam egy Kowalsky CD-t az egyik fiókban, úgyhogy a közel háromnegyed órás korong szolgált háttérzenének az út hátralevő részén. Életemben először hallgattam végig vagy tizenötször ugyanazt a lemezt, ráadásul egymás után. Újra és újra és újra. Csak akkor kapcsoltuk ki, amikor Pforzheimbe értünk. Az út odafele unalmas volt, autópályán haladós, igazán semmilyen.
Útközben egyszer megálltunk pihenni. Akkor kóstoltam meg először azt a kilós pick szalámit, amit apám csomagolt búcsúajándékként. Sokat elmond a laktatóságáról, hogy egy hét sem volt elég arra, hogy elfogyjon.
Nehezebben találtuk meg a címet, mint gondoltuk. A GPS lakott területen belül, a gyártelephez érve kevésbé volt segítségünkre, mint úton odafele. Végül megtaláltuk a bejáratot, ami a Müllerfleisch-hez vezetett. Hatalmas cégéren hirdette magát a vállalat, alatta megakadt a szemem a jelmondaton: „Herzlich Willkommen!”
Találkoztunk az összekötővel. A hölgyet egy első emeleti lakásba, engem valamivel feljebb szállásoltak el. Viszonylag ideges típus vagyok, amikor idegenek előtt kell bemutatkoznom, nem szívesen beszélek. Amikor pedig megmutatták a szobámat, azzal a kényelmetlen helyzettel szembesültem, hogy legalább tíz, ha nem több ember ücsörög a konyhában. Mondanom se kell, be voltam szarva. Beviharzottam a szobába, lepakoltam a csomagjaimat. Elsietve mellettük, mintha odaszóltam volna, hogy mindjárt jövök bemutatkozni. Valóban ezt mondtam volna? Nem vagyok normális. Legszívesebben bevackoltam volna magam a takaró alá, már ha lett volna takaróm, de sokkal kényelmetlenebbnek éreztem volna, ha a szobában maradok, mintha kimerészkedtem volna közéjük. Úgyhogy nem volt mese. Tízszer mutatkoztam be, tíz különböző nevet felejtettem el azonnal. De a fogadtatás meglepően szívélyes volt. Beláttam, nem volt, mitől tartanom.
A helyzet a hölggyel hasonlatos volt. Megtárgyaltuk, ki merről, ki hova, ki miért. Akkor még nem dohányoztam, inni viszont már akkor is szerettem. Mást se láttam magam körül, csak üres sörösüvegeket rekeszekbe gyűjtve, és egyik cigarettáról a másikra gyújtó, vidéki, megtermett férfiakat. Az új fiú érkezésének varázsa elmúlt, hamar szétszéledt a nép, csak páran maradtunk hangulatosabb légkörben. Körbevezettek, lefektették a szabályokat, cserébe, ha betartom őket, azt ígérték, jól megleszünk. Egy kétszintes lakás felső emeletén laktam. Három embernek volt hely a szobában, de egy ágy alapból üres volt, a másikról pedig akkor ment haza egy hétre a lakója. Az egyetlen kellemetlenség abból adódott, hogy a szobából nyílt másik kettő a két végén, kvázi átjáróház is lehetett volna a dologból, ha nincsenek rám tekintettel. De szerencsére sosem volt belőle gond. Az első éjszaka rettenetesen hideg volt, ezért muszáj voltam kölcsönvenni a megüresedett ágyból a takarót. Az éjszakák egyébként rendszerint hidegek, a nappalok pedig melegek voltak.
Másnap megtörtént a „beiskolázás”. Felvették az adataimat a „főhadiszálláson”, valamint kértem és kaptam is egy kis előleget, ha jól emlékszem, kétszáz eurót. A főnökség lakása gyönyörű volt, nem keltette tömegszállás benyomását. Rendezett, otthonos körülmények közt laktak, látszólag hosszútávra berendezkedve. Sor került az oktatófilmre is egy irodában, többedmagammal. Sokan voltunk újak, más-más nemzetségből érkeztünk. A nap hátralevő részében nem akartam a lakótársakkal lógni. Aggasztott, vajon mennyi időbe telhet átvennem a rossz szokásaikat. Féltem tőle, hogy dohányos alkoholista leszek, ha sok időt töltök velük. Ezért inkább nyakamba vettem a környéket. Élvezet volt felkutatni a legközelebbi Aldit, bevásárolni, majd kisétálni az erdőbe, cseresznyét gyűjteni a fákról.
Másnap reggel kezdődött a munka. Hajnal öttől délután háromig. A szállás közvetlenül a húsgyár mellett volt. Voltak, akiket a belvárosban szállásoltak el. Nem irigyeltem őket a még koraibb kelésért és az utazásért. Mi négykor keltünk, összeszedtük magunkat, és egy munkatársammal együtt elindultunk. Kártyával lehetett csak bejutni, amit sosem kaptam kézhez, úgyhogy az alatt a pár alkalom alatt mindig valakivel jöttem-mentem. Egymagamban biztos eltévedtem volna a labirintusban. Kísérettel azonban hamar az öltözőben teremtünk. Kaptunk fehér laborjelmezt és haladtunk is tovább a pihenőbe. Itt lehetett felkészülni a műszakra. Volt egy dohányzó és egy nemdohányzó szoba. A „jelmezt” le kellett venni, ha a dohányosokhoz mentünk. Nem akartam egyedül ücsörögni, ezért többnyire hozzájuk ültem be azzal, akivel épp dolgoztam.
Újabb, a gyáron keresztül megtett kilométer után elérkeztünk a „fagyóba”. Nevéhez hűen egy fagyasztó szobában, fagyott hústömbök várakoztak egymás hegyén hátán. A mi dolgunk nem kevesebb volt, mint védőkesztyűt és kötényt húzni, aztán apait-anyait beleadva egymás után a fémasztalon kiverni a húsz-harminc kilós hústömböket a ládákból, majd bálákba pakolni. Egyiket a másik után. Normál esetben ketten végzik a munkát, de én is ott voltam harmadikként, mint betanulós. Az egyik srác meg is jegyezte epésen, hogy ma sem fognak pénzt keresni. A fizetés meglehetősen érdekesen működött. Minden felépített bála után járt valamennyi pénz, és azon osztozott a két-három ember aznap. Vagyis teljesítményalapú díjazás volt. Végül igaza lett a srácnak. Inkább hátráltattam őket, mint hasznos voltam. Addig-addig erőlködtem, hogy csak-csak kiszenvedtem magamból a napot, de az igazat megvallva már akkor éreztem, nehezen tudom elképzelni a jövőmet ezen a helyen. Nem fogalmazódott meg bennem tisztán semmi sem, de éreztem, hogy valami nincs rendben.
Rá következő nap rám mosolygott a szerencse. Nem a fagyasztóban dolgoztam, hanem egy lejjebbi szinten, a „versand” osztályon. Itt egyáltalán nem volt elrettentő a munka. A kiporciózott adagokat kellett kamionokra pakolni. A sötétből végtelenül előbukkanó „hákenekről” kellett olykor letépkedni a húst, vagy a kampókra felaggatott egész marha lábszárakat betolni a kamionba. Olykor békát is kellett ragadni, és a raktárak mélyén már összeállított csomagokat előreszállítani. Egy ilyen túrázás alkalmával találkoztam egy lakótársammal, aki hentes volt. Odaintett a húsokkal tömött kampósor mellől, mosolygott. Persze csak kínjában. Elmesélte korábban, hogy a munka annyira megerőltető volt kezdetben, hogy a vállát nem bírta normálisan tartani. Kicsavart vállakkal tudott csak aludni. Ha pedig, ne adj isten, megvágod magad, akkor örülj, ha nem kerülsz kórházba. A betegellátás meglehetősen mostoha módon zajlik. Ráadásul a munkából is kiesel. Meglátogattuk a csirkeszalagot is. Végtelen sorok mentén végtelen ember ücsörgött és válogatott monoton. Találkoztam egy magyar férfival, aki elmesélte, a párjával együtt laknak, de sosem találkoznak szinte, mert különböző műszakban dolgoznak. Elég embertelen életnek hangzott. Még inkább afele sodródtam, hogy nem vagyok jó helyen.
Harmadik napon megint máshol voltunk. Egy másik gyárépületben. Itt ismerkedtem meg egy zalai sráccal, aki filmbeillő jelenettel mutatkozott be. Míg vártunk rá és ácsorogtunk, ő hirtelen előrobbant egy szomszédos teremből egy targonca hátán. Befarolt elénk és eligazítást tartott, mi lesz a teendőnk. Jobbára pakolni kellett a már bedobozolt húsokat, amik nagy értékben exportálásra kerültek külföldre. Munkatársaim úgy dobálták a nehéz súlyokat, mintha üresek lennének. Nekem meggyűlt a bajom rendesen a súlyokkal. Egy alkalommal nem is bírtam felrakni egyből, meg második alkalomra se, de mire a társam odalépett volna, hogy felrakja helyettem, mégis sikerült felerőszakolnom a bála tetejére. Ekkor hallottam először „hatos” kötésről, ami pakolási módot, alakzatot jelöl. Önmagában nem lett volna számomra emlékezetes ez a jelenet, ha pár nappal később nem beszélgetek ugyanezzel a zalai sráccal és nem említi meg, hogy ő bizony látta, hogy küszködök, de imponált neki, hogy nem hagytam annyiban a dolgot és végül felerőszakoltam a dobozt a helyére.
Az éjszakák nehezen teltek. Ugyanúgy a nappalok. A fizikai igénybevétel annyira megerőltető volt, hogy se annyit aludni, se annyit enni nem bírtam, hogy pihentnek és erősnek érezzem magam. A folyamatos, egész napos húskiütlegelés megmerevítette az ujjaimat. A finommechanikát teljesen kiölte belőlük. Reggelente tornáztatni kellett a kezemet, hogy használni bírjam. Minden mozdulatnál úgy éreztem, menten letörnek az ujjaim. Mire megindult a műszak, varázsütésre elmúlt a fájdalom. Illetve nem múlt el, csak valamiért eltűrtem. Reggelire, ebédre, meg vacsorára telezabáltam magam, energia híján a leggyorsabb megoldást választva; főleg szendvicset ettem, élén a jó öreg pick szalámival, de mindig fáradt maradtam és levert. Éjszakánként folyton felébredtem, és csak nehezen bírtam visszaaludni. A takaró alatt levert a víz, ha kitakaróztam, vacogtam. Ilyen szélsőséges viszonyoknak azelőtt sosem voltam kitéve. Nem voltam katona, nem dolgoztam ilyen körülmények közt. Nem tudtam akkor még, mi lesz ennek a vége, ezért hát összeszorítottam a fogam és csináltam. Tűrtem, tűrtem, tűrtem. Ha jól emlékszem, egy szabadnap tartotta bennem a lelket, amire úgy vártam, mint a messiásra, hogy kicsit megszabadítson a kínoktól.
Egy este, műszak után megtalált az egyik munkatársam. Mondta, mennek be majálisozni. Fel volt verve egy vidámpark valahol a városközpontban. Bár fáradt voltam, de nem szerettem volna kimaradni a buliból. Kocsiba pattantunk és odamentünk. Volt velünk két leányzó is, szépek voltak, magyarok voltak. Öten nyomultunk a vidámparkban. Még egy korsó sörre is meghívtak. Meglehetősen jól beilleszkedtem akkorra, valószínűleg értékelték, hogy bírom a strapát és az is valószínű, hogy többet láttak belém, mint amennyit én magamról elképzeltem. Felültünk egy szabadesős gépre. Vagy harminc méter magasra emelkedtünk. Alattunk elterült a város, a messzi hegytetővel egy magasan éreztem magam. Hagytak minket bámészkodni egy ideig, aztán kioldottak a fékek. Fantasztikus érzés volt zuhanni. A sok stressz szinte menekült az adrenalinbomba elől. Veszettül megkönnyebbültem, sokkal derűlátóbbá váltam a folytatást illetően. Felültünk még egy pörgős, szaltós csodára, ami eléggé betett a társaságnak. Émelyegve ültünk le enni valamit. Ha jól emlékszem, hot-dogot. Ránk esteledett, hazaindultunk. Én egyből kidőltem a megerőltető műszak és a felszabadult vidámparkozás után. Csak másnap tudtam meg, hogy az este folytatódhatott is volna, hiszen kerestek a többiek, de nem találtak.
Szintén egy műszak utáni, otthonülős, iszogatós estén a szomszédos lakások egyikéből vendégeskedett egy csávó a konyhánkban. Beszélgettünk, illetve ő beszélt, én hallgattam. A szemembe nézett és megkérdezte. „Van családod? Van hiteled? Egyik sincs? Akkor te nem fogsz sokáig itt maradni.” Szöget ütött a fejemben a gondolat. Vajon tényleg ezek kellenek ahhoz, hogy az ember itt ragadjon? Máskülönben nem talál majd jó indokot arra, hogy letelepedjen? Nincs jó érv? Addigra belemászott a fejembe a gondolat, mi lenne, ha németül tanulnék, iskolába járnék, beilleszkednék? Ha elég ügyes vagyok, még munkahelyet is válthatok, és akkor pikk-pakk megváltozna az életem. Ez se volna elég? Egy másik pali is jelen volt. Nagy dumás erdélyi. Fennhangon mondta, neki folyton pénzt kell csinálnia! Ha nem tud pénzt csinálni, akkor fizikailag rosszul érzi magát. Ő is a szemembe nézett, már ittasan, és eldicsekedett vele, hogy a pesti Kökinél lévő Székely Bujdosó vendéglőben mindig lesz számomra hely. Ha arra járnék, hivatkozzak rá és segíteni fognak. Valamint azt is hozzátette, ő olyan embernek ismert meg, akit nem vinne rá a lélek, hogy bántson. Ő érezné magát rosszul tőle. Azelőtt soha nem mondott ilyet nekem senki. Valóban létezne egy ilyen külső pajzs, ami által védve vagyok a rosszindulattól? Vajon ezért sikerült hamar beilleszkednem? Rokonszenves ember volnék? Én egészen addig nem kaptam visszajelzéseket senkitől. Érdekes volt hallgatni őket.
Addigra a hentes srác, aki szintén felsőszentiváni volt, mint többen is, került hozzám a legközelebb. Egy délután vettem bort, meg kólát és épp ő járt arra, miközben iszogattam. Megkínáltam és együtt ittunk utána. Később nagy hanggal mutatott rám, „ez a fiú még csak most jött, de már be is rúgatott!” Ez is jól esett. Tényleg kezdtem magam a helyemen érezni. Bevezettem kicsit a windows technikájába is, hogyan kell zenéket ismétlődésre tenni, elugrottunk együtt bevásárolni a kocsival kényelmesen megközelíthető, olcsó „kauflandba”. Szóval voltak közös programok, szimpatikusak lettünk egymásnak. Volt egy targoncás csávó, aki nem tudott otthon a szakmájában elhelyezkedni, egy szintén olyan srác, aki a fagyóban kezdte, de már „feljebb” került onnét. Legalább öten jöttek ugyanabból a kis faluból, Felsőszentivánból. Akadt pesti arc is, aki végül kihullott az antiszociális magatartása miatt, akadt pécsi illetőségű fiú is. Bevallották, mikor megtudták, pesti vagyok, aggódni kezdtek. De most már örülnek, hogy normális vagyok és hogy én jöttem. Felajánlottak egy hívást, hogy értesítsem az otthoniakat, hogy vagyok, laptopot adtak kölcsön, hogy üzenhessek.
Csupa-csupa lélekemelő, szívélyes, kedves, munkán kívüli dolog próbálta egyensúlyozni a fagyóban történő lélekölő mindennapokat. A bioritmusom ennek ellenére sem akart átállni, az éjszakákat még mindig jobbára ébren töltöttem. A nagydöntő utolsó meccsére viszont képtelen voltam felkelni, amikor is bajnok lett a Spurs. Ezt nagyon sajnáltam, mert tényleg veszettül odavagyok a kosárlabdáért. Az étkezést sem sikerült megoldani. A szendvicsek nem bizonyultak elegendőnek. Kimerült voltam. Egy munkatárs elmondta, hiába eszik főtt ételt, ő sem képes annyit enni, hogy ereje teljében legyen bármikor is. Mondanom se kell, eléggé lelombozott a hír. Végül a kimerültség győzött. Egy napon majdnem balesetet okoztam munkavégzés közben. Akkorra már a határon billegtem. Csak kevés kellett hozzá, hogy eltörjön a mécses. Valószínűleg túlreagáltam és elhamarkodtam a dolgot, mert miután hazasiettem a szállásra, hogy összeszedjem a gondolataimat, úgy döntöttem, felhívom a főnököt és bejelentem, hogy hazamegyek. Emlékszem, mennyire megkönnyebbültem, mikor letettem az egészről. Mintha egy harminc kilós, fagyott hústömböt dobtam volna le, annyival könnyebbnek éreztem magam.
Az volt az utolsó előtti estém. A hentes srác épp szabadságra készült, és volt egy üres helye. Nem volt hetven euróm, amennyibe került volna az út, csak ötven, de mondta, annyiért is hazavisz. Másnap már nem dolgoztam, tettem egy utolsó, hatalmas sétát a környéken. Elmentem a lejtős belvárosba, ott csatangoltam egy darabig, aztán egy folyó mentén visszaindultam. Csak pár óra elteltével jöttem rá, hogy a hegy másik oldalán vagyok és teljesen rossz felé tartottam. Buszmegállóban lévő térkép alapján tájékozódtam. Választhattam, vagy visszaindulok az úton, amin jöttem, vagy keresztülvágok a hegyen. Az utóbbit választottam.
Egy darabon irtások mentén haladtam, egy takaros kis lakónegyeden vágtam át, majd útbaigazítás után, ahol egy kutyát sétáltató, idős nénitől próbáltam németül segítséget kérni, merre tovább (Ich möchte nach müllerfleisch gehen), ami nem vezetett sok sikerre, nagyjából jó irányba tartva egy telkekkel szabdalt dombtetőn találtam magam. Itt már elég éhes voltam, ezért nekiálltam cseresznyét lakomázni a fákról. Egy alkalommal be kellett hozzá nyúlni a kerítésen. Éppen otthon voltak a lakók, a kertben töltötték az időt, amikor odaszóltam, vehetek-e. Egy idős bácsi jött oda, hogy megnézze, mi bajom van. Na, most vagy templomot, vagy cseresznyét mondtam neki (Kirche, Kirsche), meg, hogy szedhetek-e, a válaszából kiviláglott, hogy csak addig volt látszólag távolságtartó, amíg ki nem silabizálta, mi az istent akarok. Persze, vegyek, amennyit akarok, mondta nevetve. A környék innentől ismerős volt a megelőző cseresznyeszedés miatt. Az ismerős ösvényen találtam magam, ami a gyárhoz vezetett. Odahaza a lakótársak kezdtek aggódni, hogy világgá mentem, hiszen egész nap nem voltam otthon, és nem is nagyon szóltam, merre megyek. Mondanom se kell, jól esett az aggodalmuk.
Az utolsó szalmaszál ekkor következett. Megjelent a konyhánkban az a zalai srác, akivel korábban dolgoztunk. Beszélgetni akart velem. Hallotta, hogy hazamegyek. Beinvitált az alsó szinten levő lakásukba. Messzemenőkig kulturáltabb hely volt, mint a mi lakásunk. Elmondása szerint rossz helyen voltam végig. Persze nem rossz emberek ezek az alföldiek, de azért mégis csak más emberek, mint akikre nekem szükségem van. Jó szívűek, kedvesek, de mégis csak „vízhordók”. Értettem, mire gondolt. Hiába éreztem magam viszonylag jól velük, nem véletlenül tartottam az életmódjuktól, és nem véletlenül éreztem azt, hogy valami nincs rendben. Tényleg nem az én világom ők. Ekkor számolt be nekem arról az ominózus esetről, ami emlékezetessé tette számomra a pakolást.
Felszisszentettünk egy-egy heinekent. Mesélt nekem magáról, hogy kiket kell eltartania, meg egyáltalán, mit csinál ő, miért felel, mekkora összegű szállítmányok mennek át a keze alatt. Elég stresszes meló. De különb módon, mint a fagyasztóban való ütlegelés. Meglebegtette, hogy igenis lenne keresnivalóm itt, és túl hamar adtam fel, és ha szeretném, felhívja nekem a főnököt, hogy mégis folytatom. Belegondoltam magam abba, hogy holnap hajnalban kelni kéne, újra fel kéne venni a laborjelmezt és sokszor tíz órás szenvedésnek kéne ismét kitenni magam. Nem voltam rá készen. Nem éltem a lehetőséggel. Megköszöntem a segítségét, hogy felállított egy ilyen különleges perspektívát az itt tartózkodást illetően, de elengedtem a dolgot. Akkor már nem érdekelt egyáltalán, hogy itt bármikor is letelepedjek.
Másnap elindultunk. Az út nagy részét átaludtam, csak akkor tértem magamhoz, mikor Pestre értünk. Emlékszem a Lánchíd látványára. Olyan jól esett ismét látni. Nagyon hiányzott. A Keleti Pályaudvaron búcsúztunk el egymástól. Amikor kezet fogtunk a hentes sráccal, én azt mondtam, hátha még találkozunk. Ő biztos volt benne, hiszen, elmondása szerint, a szemetet mindig összefújja a szél. Odahaza apám csalódásának adott hangot. Nem ezért fizetett ki annyi pénzt azért a pick szalámiért. Anyám örült nekem, én is neki.
Tulajdonképpen egy nyári munka jellegét öltötte ez az egy hetes kaland, ahol anyagilag sem jöttem ki teljesen rosszul a dologból, még készhez is kaptam a számlámra vagy 30.000 Ft-ot. Világot láttam, kalandokba keveredtem, éltem. És ami az elején csak sejtette magát a cégéren lógva, végül valósággá vált. Mi tagadás, valóban „szívélyes fogadtatásban” volt részem.