A halott majom kutyája
Molly, az állatkert kedvenc gorillája, már nagyon öreg volt. A szervezete teljesen legyengült, amikor pedig az orvos megállapította nála a tüdőgyulladást, már esélye sem volt a gyógyulásra. Két nap alatt végzett vele a betegség. Hiába tudtam, hogy szép, hosszú élete volt, ez sem segített. Összeszorult a torkom, ha arra gondoltam, hogy még ma ki kell takarítanom az üres kifutóját, de nem lehetett halogatni, hiszen az állatkert már intézkedett is az új gorilla beszerzéséről.
Amikor beléptem Molly kuckójába, talán legjobban a csend idegesített. Nagyon hiányoztak a megszokott neszek. Nem volt ott senki, hogy zajt csapjon. Gépies mozdulatokkal fogtam neki a takarításnak, de a gondolataim egészen máshol jártak. Utoljára hagytam azt a kényelmes sarkot, ahol éveken át aludt. Itt tartotta legféltettebb kincseit.
A szalma és a száraz ágak kupacának tetején csücsült Hektór, Molly barna plüsskutyusa. A gorilla önszántából egy percre se hagyta volna egyedül, mindig magával cipelte mindenhová, amikor pedig megromlott a látása és a hallása, szinte már csak vele kommunikált. A kutyus most mégis itt üldögélt magányosan. Borzalmas állapotban volt, bundájában többéves kosz és sár halmozódott fel, fülei szakadozottak voltak, az egyik mellső lába furcsa szögben állt, de barna üvegszemei még mindig bizalommal telve csillogtak. Talán a kukában lenne a helye, de hogy dobhatnék ki egy játékot, ami egykor ennyire kedves volt valakinek?
